Bennmaradás az egyetemen I. — Fiatal oktatók motivációi testközelből

bennmaradás

Sokszor felmerül a kérdés, hogy néhány hallgató miért láncolja magát még jó néhány évre az ÁJK-hoz a diplomája megszerzése után.

Új cikksorozatunkban fiatal oktatókat interjúvolunk meg szakmai érdeklődésükkel, motivációikkal, illetve a tanárként tapasztalható kihívásokkal kapcsolatban.

Az Alkotmányjogi Tanszéktől Vissy Beatrixot és Milánkovich Andrást kérdeztük.


Vissy Beatrix

Egyetem alatt is érdekelte már az oktatás vagy tudományos munka?

Középiskolában már kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy tanár legyek, leginkább irodalomtanár. A felvételi közeledtével azonban a jog ígéretesebb pályának tűnt, így végül azt választottam. Az egyetem alatt nem igazán láttam magam ebben a szerepben. Voltak viszont olyan tanáraim, akiket rajongásig tudtam szeretni. Szerettem a kiállásukat, lenyűgözött az elméjük, és ha valaki megtestesít egy hivatást, az embernek vonzó lesz, hogy valamit ennyire jól lehet csinálni.

Ötödéves koromban kezdtem azon gondolkodni, hogy jobb lenne szorosabb szálakon kötődni az egyetemhez. Elsősorban nem az vonzott, hogy oktassak, hanem inkább a kutatás, a tudományos pálya, az, ahogy az engem oktató tudósok és tudósjelöltek megközelítik a jogi problémákat: a folyamatos elmélkedés és kételkedés.

Miért pont az alkotmányjog?

Nagyon szabadelvű vagyok, ezt sosem tagadtam. Ez a személyiségemet alapvetően meghatározza. Ez az egyetemi tanulmányaim során találkozott a joggal, és ebből lett egy jó kombináció. Egy barátom – aki ma már oktató kollégám is – meghívott az Alapjogi Tudományos Diákkörbe még harmadéves koromban. Ez a műhely, az ott zajló közös munka, a tudományos viták teljesen beszippantottak.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy szeretnék minél többet tudni az emberek szabadságának jogi garanciáiról, jól eligazodni ebben, és később a szakmában ezen a téren elhelyezkedni.

Mivel foglalkozik a tanítás mellett?

A Társaság a Szabadságjogokért civil szervezet munkatársa vagyok, ahol a politikai szabadságjogok érvényesülésével foglalkozom. Emellett néha egy ügyvédi irodának is segítek jogi tanácsokkal, ha alkotmányjogi, különösen adatvédelmi kérdéssel megkeresnek. A mellékállás kényszerűség is (anyagi szempontból), de úgy gondolom, hogy magabiztosabban, körültekintőbben és nem utolsó sorban hitelesebben tudom tanítani azt, amit a mindennapokban ténylegesen is csinálok.

Hogy lehet elég időt találni két állás betöltéséhez?

Az éjszakák és a hajnalok hasznos időszakok ám. Nyilván prioritások kérdése is: a mellékállásomban csak annyi munkaidőt vállalok, amire az egyetem mellett kapacitásom van. Vannak olyan szemeszterek, amikor nagyon nehéz összeegyeztetni, de ebben is rutint lehet szerezni. Az ember nagyon sokszor nem is gondolná, hogy mennyi mindent elbír. Két állást nem olyan nehéz összehangolni, inkább az a kérdés, hogy tudunk-e így elég időt szentelni a magánéletünknek.

Mi az, ami a leginkább motiválja az oktatás során? Hogyan lehet folyamatosan megújulni?

Ha az embernek benne van a szíve abban, amit csinál, az sokat segít. Szeretem a munkám. Nem tudom, mi látszik ebből, de a szívemen viselem a hallgatóim sorsát. Abban az életkorban vannak, amikor az agyuk olyan, mint a szivacs, tudatosan és tudat alatt szívják magukba a tudást. Nagyon jó érzés, hogy részese lehetek ennek a fejlődésnek.

Az egyetemi oktatásnak az az egyik előnye a középiskolaival szemben, hogy az ember sokkal szabadabban alakítja ki a tartalmát és módszereit annak, amit tanít, így újra és újra be tudja építeni a saját szakmai tapasztalatait. Így sokkal könnyebb megújulni, feltéve persze, hogy nem sajnáljuk az időt minderre. Nem tudom, hogy ez a most meglévő lendület mennyi ideig fog tartani, mert én is érzem, hogy idővel egyre nehezebb.

A másik tényező, ami előrevisz, az a tanszéki csapatmunka. Nagy szerencse, hogy olyan emberek vesznek körül, akikre számíthatok. Bár egyedül állok ki tanítani, egyedül tartom meg a szemináriumokat, a tartalom és a módszer mögött közös gondolkodás, ötletelés van, és én nagyon hiszek ennek sikerességében. Mindig segít, amikor más példákat látok, más szemszöget ismerek meg akár az oktatott tartalomra nézve, akár a módszerekre vonatkozóan. Egyszerűen két koponya mindig jobb, mint egy, jobb dolgokat lehet így kihozni.


Milánkovich András

Már egyetem alatt is érdekelt az oktatás és tudományos munka?

Az első találkozásom a kutatással a történelem OKTV volt, és nagyon megtetszett ez a műfaj. Ezért kerestem azokat a lehetőségeket itt az egyetemen is, amikor ilyesmivel lehetett foglalkozni. Ezeket nagyrészt megtaláltam a Bibóban, illetve az Alkotmányjogi Tanszéken, és ezt a lendületet fenntartva vagyok most itt.

Hogy lehet elég időt találni két állás betöltéséhez? Mesélnél a főállásodról?

Ha van válaszod a kérdésre, hogy hogyan lehet időt találni, azt nagyon szívesen meghallgatom, mert nekem sajnos nincs. Huszonnégy órából áll egy nap, ez egy korlát.

Főállásban a Bibó István Szakkollégium igazgatója vagyok, valójában ez viszi el a napok nagy részét. Emellett oktatok itt, a tanszéken, és szerkesztőként veszek részt az Ars Boni jogi folyóirat munkájában. Ezt még nagyjából át lehet fogni, hol jobban, hol kevésbé.

Most a szakkollégiumi épületünket a Ménesi úton felújítják egy nagy beruházás keretében – rengeteg plusz időt vesz el, hogy ott legyek, hogy eljárjak az egyeztetésekre, illetve hogy kijárjak az építkezésre. Ez nagyon izgalmas időszak, de nagyon terhelt is, mindenféle szempontból. Amennyire lehet, és amennyire tudok, részt veszek a projektben.

Miért az alkotmányjogot választottad?

Alapvetően mindig olyanfajta kutakodó embernek tartottam magam, aki szeretné „nagyobb képben” megérteni a körülötte zajló dolgokat. A társadalomnak ilyen értelemben nagyon sok szférája érdekel. Ezért is kezdtem el a jogot, és ezért gondolkodtam a történelmen és a politológián, amikor ez a választás felmerült. Mindegyik olyan rendszerét mutatja be a társadalomnak, ami önmagában segít átfogóbb képet kapni. Talán a jogon belül azért az alkotmányjogot választottam (bár ebben nem vagyok biztos), mert ez ad keretet annak a jogrendszernek, amiben egyébként működünk és élünk. A doktori kutatási témám megválasztása is ennek a nagy társadalmi képnek vagy összbenyomásnak a lenyomata.

Mi a doktori kutatási témád?

A közügyekben való részvételhez való jognak a nem mainstream, kooperatív formáit kutatom: azt, hogy hogyan lehet becsatornázni a politikába, a döntéshozatalba azt a sok ötletet, ami megtermelődik a társadalomban.

Ezekkel az információkkal hatékonyabb lenne a kormányzás, de jelenleg nem tudnak bejutni a döntéshozatali folyamatba. Ez kapcsolódik ahhoz a közeghez is, amit szakkollégiumnak nevezünk, hiszen ott valójában ez történik aktívan. Hogy hogyan lehet ezt kiterjeszteni, milyen hatásfokkal és milyen hatásokkal, nagyon érdekes kérdés. Még nincs rá válaszom, de a szándék, hogy egyszer majd legyen, él bennem.

Gondolom, amikor belevágtál az oktatásba, még nem rendelkeztél sok tanítási tapasztalattal. Hogy lehet így nekivágni? Nem ijesztő?

Először valóban ijesztő volt. Az ember próbál visszaemlékezni a saját tanáraira, akikre felnézett, akiktől nagyon sokat kapott. Ezen az úton kezdtem el tapogatózni, de ez nagyon nehéz, mert amikor hallgatóként befogadod mindezt, a helyzetedből fakadóan nem ilyen szemmel nézed a szituációt. Nem tudok ezekből az emlékekből nagyon sokat meríteni, mert diákként nem azt vizsgáltam, hogy mit és hogyan csinál az oktató. Sokat tanulok kollégáktól, emellett főleg arra támaszkodom, ami belőlem jön: szerintem az a hiteles, amikor egy oktató saját magát adja. Nekem is van stílusom, ebből nem tudok kilépni, mert akkor már nem én lennék ott.

Módszertanilag biztosan sokat lehet fejlődni, és szeretnék is. Van, hogy úgy érzem, nem úgy sikerült egy óra, ahogy szerettem volna. A hibát ilyenkor elsősorban magában keresi az ember, mert valószínűleg ott van.

A tehetséggondozásban nagy motivációs bázis van. Abból rengeteget tud meríteni az ember a mindennapi tevékenységéhez, hogy olyan hallgatókkal dolgozik, akiket tényleg érdekel az adott téma – legyen ez bármilyen téma.

Hogyan lehet megőrizni a motivációt és elkerülni a fásultságot?

Önmagában az nagyon motiváló, hogy valaki úgy megy ki az órádról, hogy tudásban több, mint ahogy bejött. Nehéz műfaj, de nem nekem a legnehezebb. Jelenleg két csoportot viszek, szó van arról, hogy a jövőben ez növekedjen. Szerintem minőségileg más viszonylag kevés csoporttal együtt dolgozni, mint igazán nagyüzemben, főállású oktatóként csinálni, amikor van akár hat-hét csoportod is. Inkább akkor merül fel kérdésként a fásultság és a motiváció, amikor napi szinten, rutinként csinálsz valamit. Jelenleg, a tanítás elején nekem még nagyon sok az újdonság. Nem értem még el egy olyan volumenű ismétlődést, ami esetleg a motiváció rovására mehet. Ugyanolyan örömmel és lelkesedéssel megyek be az egyik órára, mint az összes többire.

 

borítókép forrása

         

A szerzőről Összes bejegyzés megtekintése

Kőszegi Anna

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Hozzászólás írásához, kérjük jelentkezz be.