Hiszem azt, hogy VALAMI van – Interjú Mészáros Blanka színésznővel

mb2

A huszonhat éves színésznő szerepelt a #Sohavégetnemérős és a Brazilok című filmekben, a Semmi bogár kisfilmben, a Katona Társulat tagja, színpadon alakította már Nyinát a Sirályból, és volt már Emilia Galotti is… Egyre gyakrabban találkozunk „ezek a mai fiatalok” és „bezzeg az én időmben” témájú cikkekel – ezekről és más aktualitásokról beszélgettünk egy sikeres huszonévessel.

VD:91-ben születtél, az Y generáció tagja vagy. Ezt a generációt elég gyakran szidják, olyanokat hallani, hogy narcisztikus, egocentrikus, figyelemre és koncentrációra képtelen, lusta, türelmetlen, technológiától függő Mivel színésznő vagy, elég nehezen tudom rólad elképzelni, hogy például koncentrációra képtelen lennél…

MB: Én is nehezen tudom elképzelni. (nevet) Sokszor azt érzem, hogy az ilyen mondatok egyfajta védekezést, felelősséghárítást mutatnak az idősebbek részéről. Nem vagyunk könnyű helyzetben. Nem szabad elfelejteni, hogy mi beleszülettünk abba a világba, amit ők teremtettek nekünk. Nem magamtól nyomkodom a telefont, mert kitaláltam, hogy én mindenkit fel akarok hívni… Itt a lehetőség, a fiatalok meg élnek minden lehetőséggel.

Hogy egocentrikusak volnánk? Hát mindenkinek fontos, mi történik saját magával! Ha valami baj, akkor az inkább az, hogy a kütyük következtében egyre jobban lazulnak az emberi kapcsolatok, ezért inkább azt mondanám, hogy a fiatalok bezárkóznak. Ha lennének közösségi helyek, ahol megismerkedhetnénk olyan emberekkel, akik valamiben mások kicsit, mint mi, szívesen járnék oda. Például ahol én színészként beszélgethetnék nemcsak szakmabeliekkel, hanem mondjuk tanárokkal, fodrászokkal vagy műkörmösökkel, tehát másokkal!

Csatlakoztál az ELTÁV programhoz. Az is kicsit hasonló, hiszen egy teljesen más társadalmi réteggel találkoztál, segítettél nekik. Konkrétan mit csináltál?

 Tavaly tavasszal ismerkedtem meg ezzel a programmal, akkor mentem le először Szúcs. Négyéves kortól egészen a felnőttkorig foglalkozunk emberekkel korosztályok szerinti csoportokban. Tudni kell, hogy ők az a mélyszegény rétege az országnak, ahol nem minden házban van bekötött villany, nincs víz, csak egy patak van, és fűtésre is igen nehezen jut. Nem is beszélve az aluliskolázottságról. Elmentem velük nyáron egy hidegkúti táborba, és szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy egy hétig fehér kenyeret kellett ennem margarinnal. Megmondom őszintén, ez nagyon megterhelő feladat volt számomra, mert nem ehhez vagyok hozzászokva, de nekik meg ez a mindennapi étel.

Meg sem mondtad nekik, hogy színésznő vagy?

 Nem! Akkor tudták meg, amikor feljöttek Budapestre, és ellátogattak a Katona Színházba. Ott felfedeztek a falon, onnantól kezdve én lettem a színésznő, művésznő… Rengeteg türelmet, életkedvet lehet egyébként tőlük tanulni. Azért jöttek világra, mert élni akarnak. Az egyik legszívósabb csapat, valaha láttam.

Sokan panaszkodnak arra, hogy a fiatalokkal nem lehet együtt dolgozni, a Katona Színház azonban ennek pont az ellenkezőjét képviseli, hiszen folyamatosan fiatal színészeket és rendezőket vesz fel.

 Igen, egyre több lehetőséget kapnak a fiatal rendezők. Ez jót tesz a társulatnak is, hiszen a nagy rendezők, mint Zsámbéki Gábor, Máté Gábor vagy Ascher Tamás, annyit dolgoztak már a színházban, hogy könnyebben megtorpannak a munkában, elveszítik az inspirációt. Nem biztos, hogy olyan sok új gondolat, impulzus éri őket és a társulatot, amikor már negyvenedszerre dolgoznak együtt. Ha jön egy fiatal a maga friss energiáival, teljesen új dolgokat hozhat magával. Ez egy újfajta, kiszolgáltatott helyzet, amiből mindkét fél sokat tud tanulni.

Van olyan, amikor együtt dolgozik egy tapasztaltabb és egy fiatalabb rendező?

 Nem, nálunk egyedül rendeznek. Szeretem, hogy nincs ilyenfajta korrektúra, felügyelet. Nyilván Máté Gábor mint igazgató megnézi a darabokat, és segítségére van a rendezőnek, amikor szüksége van rá. Ő azért van ott – feltéve, ha meghívja a rendező –, hogy segítsen neki, hogyan menjen tovább, hogyan kellene érthetővé tenni a dolgokat, de egyébként teljesen egyedül birkóznak meg a feladattal, egyedül dolgoznak a társulattal…

Sikerül nekik?

 Igen, azt gondolom, elég jó előadások születnek. Ha fiataloknak ajánlanék előadásokat, biztosan az Emilia Galottit, a Nórát, a Bádogdobot vagy az Ahogy tetszik című darabokat említeném.

mb3

Visszakanyarodva az ipszilonosok életvitelére: említetted, hogy az élőkommunikációra való alkalmatlanságot, a felszínes kapcsolatok hiányát tartod problémának. A házasságokat például hogyan látod? Akarnak még házasodni a fiatalok?

 Nehéz helyzetből szólalok meg, mert most fogok válni három év házasság után. Ettől függetlenül szerintem akarnak. Az ember társas lény, viszont tény, hogy változnak a szerepek. Ma már bármelyik fél könnyen kiléphet egy kapcsolatból, ugyanis  bárki el tudja tartani magát, tud bérelni lakást, ugyanazt meg tudja csinálni, nő is, férfi is. Éppen ezért sokszor, ha nehézség jön, azt nem bírják ki a párok, könnyebb elmenni. Természetesen a házasság kompromisszumokkal jár csakúgy, mint minden párkapcsolat. Ennek is meg kell tanulni a szabályait, kell hozzá egy bizonyos fokú érettség. Az, hogy ma már sok tizenhárom-tizennégy éves lány együtt él a barátjával, elég sokkoló. Korunk szexualitásával is probléma van: míg annak idején a fiúk rejtegették a pornóújságot, addig ma már bárki előkapja a telefonját, és hiába a tizennyolcas karika, ugyanúgy megnyitható bárki számára. Ebben komolyan lehet sérülni…

Érdekes, amit mondasz, Philip Zimbardo, amerikai pszichológus jelentetett meg egy könyvet (Man Disconnected – a szerk.) a témával kapcsolatban, amiben szintén a pornográfia- és videójáték-függőségre vezet vissza sok generációs problémát.

 Én azt a könyvet ugyan nem olvastam, de józan paraszti ésszel is erre jutottam. Ha valamitől féltem az Y és Z generációt, akkor az az, hogy nagyon hamar kiég. Felgyorsult minden, és nem tudjuk feldolgozni, nem vagyunk rá felkészítve, emiatt egyre nehezebb küzdeni egymásért.

Református gimnáziumba jártál, és korábban azt nyilatkoztad, hogy hiszel Istenben. Ez vajon mennyire gyakori a saját korosztályodban?

 Izgalmas kérdés, mert én azt gondolom, hogy a vallás, az egyház és a hit három különböző dolog, és nem szabad összekeverni őket. Tapasztalatom szerint akkor lesznek az emberek valamilyen egyházi felekezet tagjai, ha komoly megpróbáltatás éri őket, amiben például elvesztenek valakit, és úgy érzik, egyedül vannak. Ilyenkor történik meg a nagy megtérés, én legalább is sok ilyen történetet olvastam. Hiszem azt, hogy VALAMI van, lehet nevezni Istennek, vagy ki hogy akarja, de ahhoz, hogy minden nap felkeljek, és legyen kedvem élni ebben a világban, kell a hit.

Lehet nevezni akárhogy, de amikor imádkoztál, akkor valahogy megszólítottad az imád alanyát, nem?

 Igen, olyankor Istenemnek szólítom. Nagyon hálátlan vagyok, azt érzem. Lehet, hogy az összes többi ember is, de én biztosan. Sokszor úgy érzem, mint a szüleimmel való kapcsolatomban: ha valami kell, nagyon fontos, akkor össze tudom szorítani a kezem, de aztán mindig elfelejtem megköszönni, ha minden jóra fordul.

Egy éles váltás: szerinted inkább a filmnek van jövője vagy a színháznak? Korábban játszottál filmben is. Tervezel még a vásznon szerepelni?

Kétségtelen, hogy dübörög a magyar filmipar, rengeteg film készül, amiket ki is fizetnek, vetítik őket a mozikban, és az emberek megnézik, nem elegen ugyan, de sokan kíváncsiak rájuk. Bár úgy lenne, hogy én terveznék… Castingokra járok. Mind ezt csináljuk. Ha lenne stábom, pénzem, és értenék hozzá, akkor lehet, több esélyem lenne, mint úgy, hogy odamegyek lelkesen: Én vagyok a színésznő, rendezz meg!” Egyszer majd, ha megérett rá az alkatom, remélem, hogy a filmek terén is sikeres lehetek!

Köszönjük az interjút, és sok sikert kívánunk a továbbiakban!

fotó: Hollós Illés Pál, Jurátus

A szerzőről Összes bejegyzés megtekintése

Varga Dominika Kincső

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Hozzászólás írásához, kérjük jelentkezz be.