Szegénység Magyarországon

india-2507482_1920

Újságokban, plakátokon, szórólapokon és a televízióban is láthatunk nap mint nap a szegénység társadalmi jelenségére felhívó hirdetéseket, kampányszövegeket, és ezek mellett az adományt kérő, nélkülöző embereket, akik számára minden nap egy újabb kihívás.

Mindenkiben más kép él a szegénységről és magáról a szegény emberről. Az emberek többnyire önmagukhoz viszonyítva ítélik meg, hogy ki milyen mértékben érintett ebben a témában, ezen megfigyelésekre pedig természetesen nem lehet tudományos kutatásokat alapozni. Felmerül tehát a kérdés, hogy mi alapján tudjuk azonosítani a társadalom peremére kényszerülteket, és ha sikerül meghatározni a veszélyeztetett társadalmi csoportokat, hogyan számszerűsíthetjük az ezekbe tartozó személyeket. Erre többféle módszert is kidolgoztak és alkalmaznak, azonban egyik sem ad pontos képet a szegénységről.

Ma – miután 2014-ben megszűnt a létminimum-mutató – kétféleképpen méri a szegénységet a KSH.

Az egyik módszer a jövedelmi szegénységi arány, amely esetében a szegénység relatív kategória, vagyis a szegénységet a többi ember jövedelméhez képest mérik. Ez csak egyfajta viszonyt fejez ki az alsó és a felsőbb rétegek között. Ezen adatok alapján Magyarországon elfogadhatónak mondható a szegénység aránya, mivel az alacsonyabb, mint Németországban. Ez azért lehetséges, mert Németországban jóval nagyobb a jövedelmi eltérés az egyes rétegek között, az azonban mégsem mondható el, hogy Németországban több ember kényszerül nélkülözésre, mint itthon. (Az Eurostat 2015-ös adatai alapján Magyarországon 14,9%, Németországban pedig 16,7% volt a szegénységi arány.)

A másik módszer, ami már egy sokkal átfogóbb képet ad, az az AROPE mutatónak (At Risk of Poverty or Social Exclusion) is nevezett szegénységi és kirekesztettségi arány. Az AROPE egy komplex mutatószám, mely – sok más tényező mellett – egy kilenc elemből álló listát vizsgál, amely az alapvető szükségleteket tartalmazza. A listán szerepel többek között: a váratlan kiadások fedezése; évi egy hét nyaralás; elmaradás a törlesztéssel vagy a számlákkal; minden második nap hús, vagy hússal egyenértékű zöldség; fűtött lakás; saját autó; elhasznált ruhák pótlása és hasonló alapszükségletek. Azok a személyek és családok, akik ebből a kilences listából hármat nem tudnak kielégíteni, szegénynek számítanak. Azok, akiknek négy tényező kielégítése gondot okoz, súlyosan depriváltnak számítanak.

Magyarországon ez a mutató az elmúlt években folyamatosan csökken, ami azt jelzi, hogy működik a szegények megsegítése és a szegénységből való kimentése.

A KSH adatai alapján 2013-ban a „szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya” 31,8% volt, 2016-ra ez a szám 25,6%-ra csökkent. Ez jelentős visszaesést jelent, azonban még így is a társadalmunk egynegyedét érinti ez a probléma, és sokan közülük semmilyen reményt nem látnak a felemelkedésre.

Ez a javulás nagyban köszönhető a közmunkaprogramnak, melynek keretében rengeteg ember jutott munkához és ezáltal jövedelemhez. Azonban a Kormány az 1139/2017. (III. 20.) Kormányhatározat alapján a korábbi 223 ezer főről 185 ezerre csökkentette a közfoglalkoztatottak számát. Ez a szám sem olyan csekély, megfelel a 2014-ben foglalkoztatottak számának. A szegénység felszámolásában a közmunkaprogram helyeinek csökkentésénél sokkal nagyobb problémát jelent a szegregáció és az ország Budapestközpontúsága.

A szegénységben leginkább érintettek a vidéken élők és a betegségben szenvedők. Ahol nincs munkahely, ahonnan nem lehet kimozdulni egy nagyobb város elérése érdekében (a tömegközlekedés vagy az autó hiánya miatt) és nincs esély a költözésre, ott szinte reménytelen a szegénységből való kitörés. Minél inkább eltávolodunk Budapesttől – főleg keleti irányba –, annál több romos házat és kis falut láthatunk. Míg nyugatra ott van Ausztria, ahol kedvező fizetéssel várják a munkáskezeket, addig Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Hajdú-Bihar megyében vagy akár Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a lakosoknak jóval korlátozottabb lehetőségeik vannak a munkakeresés során.

Ezeken a területeken a legtöbb esetben már az iskolák színvonala is lényegesen alacsonyabb, mint egyes nagyvárosokban.

A diákoknak nincs lehetőségük a számukra megfelelő intézmény kiválasztására, egyetlen egy szempontot vesznek figyelembe, méghozzá azt, hogy mi van elérhető helyen. Ezek nagyon sok esetben már szegregált iskolák. Hasonló körülmények között élő gyerekeket gyűjtenek össze, akik ezáltal nem tudják megtapasztalni, hogy lehet másképpen is élni. Már születésüktől fogva azt látják, hogy a szüleik nem dolgoznak, emiatt nincsenek ösztönözve, nem áll előttük egyetlen pozitív példa sem. Így nem véletlen, hogy ezekről a területekről többnyire iskolázatlanul kerülnek ki a munkakereső fiatalok, ami szintén sokkal nehezebbé teszi az elhelyezkedésüket.

Ezt a helyzetet még inkább nehezíti az a körülmény, ha egy családba beteg gyermek születik, aki egész napos felügyeletet igényel. Sok esetben ez az esemény vezet a család teljes elszegényedéshez. Még egy jól kereső munkavállalónak is nehezére eshet a gyógyszerek és a kezelések folyamatos fedezése, az állandó felügyeletről nem is beszélve, egy alacsonyabb jövedelemmel rendelkező család esetében azonban egy ilyen esemény jelentheti az utolsó tartalékok felélését és a teljes elszegényedést.

Ebből is látszik, hogy a szegénység felszámolása egy rendkívül komplex folyamat. Rengeteg körülményre kell tekintettel lenni, és egy olyan átfogó megoldást kell kidolgozni, amely minden ember társadalomba való integrálását segíti, illetve minden embernek egyenlő lehetőségeket nyújt mind a tanuláshoz, mind a lakhatáshoz és a munkavállaláshoz. Még e megoldás kidolgozása után is évtizedekre lehet szükség ahhoz, hogy azt a gyakorlatba is átültetve látványos eredményeket érjen el Magyarország.

A szerzőről Összes bejegyzés megtekintése

Szakmáry Zsófia

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Hozzászólás írásához, kérjük jelentkezz be.