A demokrácia élharcosai – vagy mégsem?

A magyar demokrácia megkérdőjelezése és pellengérre állítása már-már a hazai és a nemzetközi sajtó általános témájává vált. Sőt mi több, sok esetben maguk a nyugati országok és vezetőik konkrét bírálatokat fogalmaznak meg annak működésével kapcsolatban. Bizonyára már többünkben felmerült az a kérdés, hogy tényleg hazánk a kakukktojás vagy máshol is találkozhatunk hibás működési jegyekkel.

A mai világban a legtöbb trend igyekszik kikerülni a skatulyákat. Szinte már elvárás is ezzel kapcsolatban, hogy a másik entitást mindenfajta előítélet nélkül fogadjuk el, és hagyjuk kibontakozni saját elvei mentén. Mégis úgy tűnik, hogy vannak bizonyos területek, amelyek esetében a tolerancia mégsem tud ilyen magas fokon megvalósulni. Ennek egyik példája lehet a politika világa is.

A demokrácia mára mércévé alakult, amelyhez mérten ítélünk meg – vagy éppenséggel ellenzünk –  rezsimeket és rendszereket. A különböző nemzetközi intézményekben és színtereken a Magyarországgal gyakran szembekerülő államok előszeretettel szoktak hivatkozni a hazai demokrácia deficitjeire, sőt esetenként még annak a teljes hiányára is. Ezen problémakör vizsgálatánál azonban fel kell tennünk az alábbi kérdést: „Megvan-e a „joguk” ezeknek az országoknak arra, hogy pálcát törjenek hazánk felett?”.

A cikknek ugyanakkor nem célja az itt bemutatott országok politikai rendszereinek teljeskörű elemzése, valamint azokról kritika megfogalmazása, csupán egy-két, a demokrácia működése szempontjából vitatható rendszertulajdonság megvilágítása.

A demokráciáról röviden

Vélhetően mindannyian megtanultuk a középiskolai történelemoktatás során a demokrácia jelentését (népuralom) és szóösszetételét, de a konkrét definícióját már nem biztos, hogy volt lehetőségünk megismerni. A valóságban azt állapíthatjuk meg, hogy a demokrácia nem is rendelkezik konszenzuson nyugvó meghatározással. Emiatt lesz kiváltképp érdekes az a tény, hogy napjainkban egy rendszerrel szemben a legnagyobb vádként az fogalmazható meg, ha az nem tekinthető demokratikusnak. 

Maga a demokrácia sokáig – Arisztotelész nyomán – az ún. korcs államformák közé tartozott, majd csak a II. világháborút követően értékelődött fel és vált globális szinten több szempontból is kikezdhetetlen eszmévé. Egyfajta felsőbbséges, központi kategóriaként határozható meg, ahol megvalósul a közvetlen (nép általi) felhatalmazáson alapuló parlament felállítása, így végső soron a kormányzás. Mindezeken felül pedig még az is jellegzetessége, hogy működése jogszabályok által meghatározott, a főszerepet a jogbiztonság elve tölti be. Gyakran szoktak továbbá úgy hivatkozni a demokráciára, mint a többség hatalmára, hiszen abban a többségi vélemény uralkodik. Ezen utalás azonban mindig egy fiktív többséget feltételez, mivel a legnagyobb kisebbséget ruházzák fel a többség fogalmával.

Elsősorban két nagy áramlatról tehetünk említést. Az egyik azt állítja, hogy van egy ideáltípusa a demokráciának, amelyhez mérten elhelyezhetőek és minősíthetőek az adott rendszerek. A másik megközelítés viszont azt mondja, hogy csak egy minimális szabályrendszernek kell eleget tenni, de azontúl minden nemzetnek szabadsága van arra, hogy a saját képére formálja az intézményeit.

A két nézet közötti éles különbség pedig ráirányítja a figyelmet arra, hogy a demokrácia kérdésében nagyon nehéz egy helyes és a résztvevők által elfogadott megközelítést érvényesíteni.

Egyesült Királyság

Számos innováció ebből az országból eredeztethető, így nem meglepő, hogy az Egyesült Királyság a demokratikus berendezkedés kialakulásához is jelentős mértékben hozzájárult. Ebben az országban, mondhatni, nagy tradíciónak és népszerűségnek örvend a parlamentáris monarchia intézménye, amelyhez az ún. westminsteri (többségi) modell társul. Erről a rendszerről ráadásul elmondhatjuk, hogy kizárólag a képviseleti demokrácia valósul meg benne. Ez pediglen azt jelenti, hogy ez az irányvonal nem törekszik a nép aktív bevonására. Ezt támasztja alá az is, hogy a 2010-es évek előtt nem találkozhattunk sűrűn népszavazásokkal.

A parlamentje a mai napig két kamarából áll, ahol a Képviselőháznak túlsúlya van a Lordok Házával szemben. Ugyancsak elgondolkodtató az a körülmény, hogy a Lordok Házában a tagok egy része a mai napig öröklés útján szerzi meg mandátumát. Ez azt jelenti, hogy a felsőházi képviselők közül maximum kilencvenkét fő az, akik főrendi, nemesi családokból kerülnek ki. Habár az intézmény tényleges súllyal manapság már nem rendelkezik – reformkísérlet is volt a teljes megszüntetésére –, ezeket a törekvéseket semmiképpen sem tekinthetjük demokratikus megoldásnak.

Franciaország

Ezen ország számára rendkívül fontos a republikanizmus eszméje, így ebből kifolyólag négy köztársaság kikiáltására is sor került, amire elérték a mai berendezkedésük formáját. Az V. Köztársaság egy ún. félelnöki rendszerként épült ki, amelyben az államfő kiemelt feladatkörrel rendelkezik, és gyakorlatilag az ő kezében összpontosulnak az ország vezetéséhez szükséges eszközök. Emellett ebben a struktúrában a miniszterelnök ténylegesen visszaszorul a végrehajtói szerepkörbe. 

Az elnöknek a két fő hatalmi ágra gyakorolt befolyását a legjobban az szemlélteti, hogy kvázi egyéni alkotmánymódosítási jogkörrel bír. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a köztársasági elnök népszavazásra bocsáthat olyan reformokat, amelyek például a közhatalom apparátusát vagy nemzeti gazdaságpolitikai kérdéseket érintenek. Ez pedig annyiban mutat érdekességet, hogy abban az esetben, ha azokat a nép megszavazza, akkor parlamenti közrehatás nélkül is lehetséges az alkotmány módosítása.

És hogy eddig milyen fajsúlyos kérdésekben kerülték meg a parlamentet a franciák? Erre a kérdésre a választ az 1962-es év hozta el, amikor is az akkor regnáló államfő, de Gaulle ily módon eszközölt változást az elnök megválasztásának módjában. 1965-től ugyanis az elektori, közvetett választásról áttértek a nép általi, közvetlen választásra, ezzel növelve a tisztség betöltésének legitimitását, így az államfő hatalmát.

Az elnök diszkrecionális jogkörébe tartozik még a parlament feloszlatása is, ami egyúttal a demokratikus jelleget is kétségek közé helyezheti, mivel megfigyelhetőek olyan esetek, amikor kvázi bosszúból vagy zsarolási céllal alkalmazták ezen jogukat az elnökök.

Utóbbit úgy kell érteni, hogy az elnök egy olyan törvény megszavazásához köti a Nemzetgyűlés feloszlatását, amely az alábbiak szerint szól: „vagy megszavazzátok, vagy feloszlatom a parlamentet”. Ilyen szituációra 1976 és 1981 között volt példa. 

Belgium és Hollandia

Belgium és Hollandia abszolút elkötelezettek az Európai Unió irányában, sokszor annak mozgatórugóiként is megjelennek. Ezenfelül szintén elmondhatjuk róluk, hogy oszloposodott társadalommal rendelkeznek, azaz vallási, etnikai és ideológiai kérdések mentén, mély törésvonalak mellett felsorakozó közösségekről kell beszélnünk. Egy ilyen társadalmi szerkezet megköveteli a konszenzusra épülő demokráciát, tehát minden szubkultúrának képviseltetnie kell magát a rendszerben. Így a különböző csoportok közt felmerülő feszültségeket és magát a fragmentáltságot a modell kompromisszumokkal próbálja meg semlegesíteni.

Ez a nagyfokú konszenzuskényszer szükségszerűen a politikai szférában is érzékelhető lesz. A tárgyalt országokban a választásokkor, vagy nincsen, vagy pedig csak egy minimális bejutási küszöb van, aminek köszönhetően rengeteg kis- és középméretű párttal találkozhatunk a parlamentben. Ez alapvetően nem jelentene problémát, viszont a megosztott társadalmi struktúra miatt rendkívül nehézkessé válik a kormányalakítás. Nem precedens nélküli az sem, hogy több száz napig nem áll fel egy új és működőképes kormány Belgiumban és Hollandiában. Ezeket az országokat szinte folyamatosan nagykoalíciók vezetik, amelyek a demokráciára tekintettel megszerveződésük kapcsán lesznek különlegesek. Annak hatására ugyanis, hogy a politikai rendszert alkuk és kompromisszumok határozzák meg, kihatva ezzel a kormány milyenségére és működésére is, sérülhet a népképviselet elve. Az pedig, hogy a legkisebb támogatottságú párt is betöltheti a legfőbb vezetői szerepet, akár innen kerülhet ki a miniszterelnöki pozíciót betöltő személy is, végső soron a demokrácia gyengülését okozza.

Az előbbi, kiragadott példákat figyelembe véve elmondhatjuk, hogy nehéz olyan rendszert felmutatni, amely teljes egészében eleget tenne a demokratikus jegyeknek. Arra viszont rámutatnak a fentiekben ismertetett minták, hogy egy adott ország megítélése komplex kérdés. A prezentált demokratikus berendezkedések egyes hibái ugyanakkor önmagukban még nem vonják kétségbe az adott rendszer helytállóságát és sikerességét. 

Források: 1, 2, 3, 4, 5, 6

Franczel Richárd – Összehasonlító politika c. kurzus

Képek forrásai: 1, 2, 3


JURÁTUS HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS


A szerzőről Összes bejegyzés megtekintése Szerző weboldala

Sárközi Barbara

Vélemény, hozzászólás?

Hozzászólás írásához, kérjük jelentkezz be.