Az előző félévben a Jurátusban megjelent cikk sikerén felbátorodva ismét megkerestünk három fiatal diplomást, aki az ELTE jogi Karán végzett, hogy meséljen nekünk élményeiről a doktori cím megszerzése után.
Mindnyájan vágyakozva gondolunk arra a napra, amikor a sok áttanult éjszaka, nap, hét és hónap után végre kezünkben tarthatjuk a díszes, pecsételt oklevelünket, azonban azt kevesen tudjuk, hogy az életben az egyik legnagyobb stresszt okozó esemény pontosan a diploma megszerzése. Sokan komoly lelki válságba kerülnek ilyenkor, hiszen ez hatalmas fordulatot jelent az életben. Kedves volt hallgatótársaink szívesen meséltek örömükről és kétségeikről, illetve a friss diplomások mindennapi életéről.
Barbara 2017 júliusában vette át diplomáját, és már első évesen tudta, mi szeretne lenni, „ha nagy lesz”, azonban azt is hamar felmérte, hogy az egyetemen való boldogulás nem éppen sétagalopp.
„Amikor gólyaként belépsz ebbe az impozáns egyetemi épületbe, azt érzed, hogy máris elértél valamit, valami fantasztikus dolog veszi kezdetét. És annak ellenére is, hogy az én évfolyamomon vezették be a hallgatók nagy része számára a tandíjat, és én is felvettem a diákhitelt, még így is úgy éreztem, hogy itt nagyon jó helyen vagyok.
Azonban hamar jöttek a pofonok, a korábbi gimnáziumi 4,7-es átlagból nagyon hamar alig hármas tanuló lettem, és a római jog bizony bennem is mély sebeket hagyott, aztán számtalan más (nehéz) tárgy és motiválatlan oktató után harmadévesen ott voltam, hogy a korábbi ügyészi álompálya nagyon messzire került tőlem.
Ekkor döntöttem úgy, hogy egy büntetőjoggal foglalkozó ügyvédi irodában vállalok gyakornoki munkát – a hátralévő két évet ennek a segítségével sikerült kvázi túlélnem, és szerencsémre jelöltként is könnyen el tudtam helyezkedni az irodában. Ez a lendület pedig, amit ott kaptam a két év alatt, segített, hogy a záróvizsgákat szépen letegyem, és haladjak előre az életben.
Valójában egészen más érzés öt-hat év után ez az egész, mint amit gólyaként hittem: az a kezdeti lelkesedés teljesen kiveszett, és helyette a munka világában kaptam új lendületet, így csak néha jut eszembe, hogy ügyész akartam lenni.”
Tamás 2016 nyarán tette le a záróvizsgákat, és a korábbi történettel ellentétben nem találta meg rögtön a helyét a munkaerőpiacon.
„Én valójában szerettem egyetemre járni – már nem annyira az előadások és szemináriumok miatt, hanem a diákélettel járó szabadságot szerettem igazán. Azon kevesek egyike vagyok, akik nem csúszva végzik el a jogi kart, de ez sokszor inkább a szerencsén, mintsem a befektetett energián múlt, és amikor öt év után ott volt a kezemben a diploma, hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek.
A gyakorlati időmet az egyik nyáron teljesítettem, és nem vállaltam másik munkát. A bírósági pálya vonzott valamennyire, de a felvételim nem sikerült valami fényesen, mivel bizonyos gyakorlati problémákra nem áll rá az egyetemi szemináriumok alatt az ember agya, úgyhogy ezt a tervet hamar elengedtem. Irodák és interjúk hosszú sora után két lehetőségem maradt, amik közül a számomra kedvezőbb mellett döntöttem, és két hónap önmarcangoló munkanélküliség után munkába álltam.
Nehéz volt beleszokni a napi rutinba, és az első időszakban rettentő alkalmatlannak éreztem magamat, bármilyen feladatra is utasítottak, viszont képes voltam tanulni, és kiderült számomra (is), hogy a
gyakorlatban sokkal könnyebb megtanulni mindent, mint egy tankönyvből memorizálni az állandóan változó szabályokat.
Összességében azt tudom mondani, hogy jó dolog volt diáknak lenni, de egy irodában, ha jól csinálod, amit csinálsz, akkor több elismerést kapsz, mint az egyetemen, és ez hosszú távú motivációt jelent – ráadásul nem követeli meg feltétlenül, hogy többé ne menj el szórakozni vagy a haverokkal sörözni.”
Zsófi ez év februárjában végzett az egyetemen, fél év csúszását félig-meddig saját döntése idézte elő.
„Harmadéven kicsit kiborultam egy szakítás miatt, és az egyáltalán nem könnyű vizsgák mellett nekem lehetetlennek tűnt ezzel is megbirkózni, úgyhogy egy kissé szétcsúsztattam a dolgokat, és így egy fél évet ráhúztam az öt évemre. Ezt egyébként nem bánom, mert nem igazán tudtam, hogy mihez szeretnék kezdeni az egyetem befejezése után.
Mindig irigyeltem azokat, akik nagyon céltudatosan mentek előre, de sokan közülük megtörtek egy rossz vizsgaélményen,
vagy valami más furcsaságon, ami ugye előjön az egyetemi évek alatt, így aztán teljesen más irányba sodródtak, nekem legalább nem volt pontos célom, hogy eltévelyedhessek tőle. Kicsit minden érdekelt, de sokszor olyan tárgyakat nem tudtam jól teljesíteni, amik kifejezetten tetszettek, vagy amiket szerettem valamilyen oknál fogva. Ezért amikor utolsó évben megkérdezte az egyik oktató egy szemináriumon, hogy szeretünk-e ide járni, már eléggé erőltetett volt a mosoly, és már mindenki nagyon ment volna, hát ilyen lelkesedéssel csoda, hogy bárki le tud ZV-zni (szerintem).
Amikor végeztem, különböző multi cégek jogi osztályára adtam be a jelentkezésemet, amikre sokáig egyáltalán nem kaptam semmilyen választ, és ez egy olyan rossz élmény volt, amire egyáltalán nem készítettek fel az egyetemen, sőt mindig azt mondogatták, hogy az ELTE diploma aranyat ér. Nos, pár hónap csend után ezt nehéz már többé elhinni, de szerencsére egy cég behívott meghallgatásra, és fel is vettek, körülbelül az idegi leépülésem előtti utolsó pillanatban.
Most végzem a munkámat, tanulok, mert rengeteget kell tanulni minden nap, nem csak joganyagot, hanem az emberekkel való együttműködést és a hozzájuk való alkalmazkodást, illetve a nyelvet. Mert ilyeneket nem tanultunk az egyetemen, és a középiskolában szerzett nyelvtudás öt év jogszabálymagolás közben eléggé megkopik. Szóval mindig van hova fejlődni, ezt megtanultam, már diplomával a kezemben.”
