A választások közeledtével egyre több magyar előadó próbál a fiatalabb generációk szócsöveként hangot adni a kormánnyal szembeni elégedetlenségnek. Vita tárgyát képezheti, hogy a kormánykritika őszintén fogalmazódik-e meg dalszövegíróban, vagy csupán a fiatalok igényeit sikerült letapogatni, biztosítva ezzel a jövedelmező hakniszezont.
Az ismert művészek a politikai történésekre adott reakciója önmagában még nem problémás, hiszen megannyi műremeket köszönhetünk annak, hogy az adott művész kötelességének érezte azt, hogy műveiben reflektáljon a politikai eseményekre és a közvéleményt regényein, versein vagy dalain keresztül befolyásolja.
Az alábbi cikkben Mehringer Marci Szar az élet című dalát elemzem, amely megjelenését követően nagy népszerűségre tett szert. Habár a lángkelű dalszerző magnus opusát hosszú oldalakon keresztül lehetene elemezni a stilisztikai jegyek, a költői eszközök vagy épp a rímképlet szempontjából, cikkemben a tartalom kerül a középpontba.
Életlen kritika
Mehringer Marci dala már a címben erős állítást tesz: „Szar az élet.” A cím előrevetíti a dal hangulatát és az irodalmi nyelvezettől eltérő sajátos stílusát. A címben szereplő „szar” jelző az egész dalt teljes egészében áthatja. A kijelentés a dal központi üzenetévé válik, hiszen a refrén leghangsúlyosabb részeként tömören összefoglalja a dalszövegíró fő üzenetét. A cím a stílust is megalapozza, hiszen a trágárság már a címben való megjelenítése a hagyományos irodalmi nyelvezettől való eltérést, a szabályoknak való szembefordulást, a lázadást vetíti előre. A címben megjelenő megállapítás rendkívül erős, hiszen nem csupán egy-egy kormányzati intézkedés „szar”, hanem a politika egyenesen a lírai én életét hatja át és fertőzi meg. A dal több példát is hoz, amelyek alátámasztják, hogy a lírai én életét milyen intézkedések vagy azok hiányai „basszák tönkre”. A kritika érinti a szabad sajtót („Kussoljon a sajtó”) az infrastruktúrát („mégse jön a vonat”) a rendőri erőszakot („Az egyik szemem sír a másikat kilőtték”), illetve az alkoholizmust („piál a nép”) és a lopást („Loptak mindent”).
A leghangsúlyosabb kritika mégis az, hogy nincsen pénz. Ez a kijelentés ismétlődik a legtöbbször. Habár a „mert” kötősző elmarad a refrénben, a két mondat sorrendje, valamint a rímek olyan szorosan összekapcsolják őket, hogy a dalszöveg üzenete egyértelmű: Szar az élet, mert nincsen pénzed. Felmerül a kérdés, hogy a jelenlegi kormányzattal szemben valóban ez-e a legélesebb kritika, amit a fiatal költő forradalmi hangvételű („megakadok a garaton, hozom a puskát ki”) dalában megfogalmazni képes. A szabad sajtó iránti igény, a lopás megemlítésén és a vátesz költő jóslatán kívül, amely szerint elmaradnak a választások, nem találunk olyan elvi, erkölcsi problémát, amelyet Mehringer kifogásolna. Pedig bőven lehetne miből szemezgetni.
A gyermekpornó-mágnás Kaleta Gábor ügye, Kónya Endre tisztára mosása, Szájer József illuminált állapotban való alászállása, aki szinte a drogosok és dealereik ellen meghirdetett hajtóvadászattal egyidőben tért vissza a politikába, az azeri baltás gyilkos kiadatása – akinek bűnősségét és büntetését, az életfogytig tartó fegyházbüntetését, egyetemünk tanára, Vaskuti András mondta ki – a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett, a „lovagi erények örökös birtokosa”, Bayer Zsolt munkássága, a lombkoronasétány Örkény-egypercesbe illő abszurditása, vagy akár Gyurcsány Ferenc elmaradt elszámoltatása mind-mind a rendszer működésének erkölcsi felhatalmazását ássák alá, amelyek közül egy sem jelenik meg a dalban.
Éljen a turáni átok!
Habár a legtöbb műben a megszólított alanyok elemzése kevésbé érdekes, az alábbi dal több réteget is megszólít, ugyanis a dal címzettjeit csoportokra osztja. Egyrészt megszólítja a hatalmat („Milyen érzés hogy nem értitek a gyereketeket”), másrészt pedig megszólítja a népet is („Nincsen pénzed, fussál innen messze”). Emellett a dal bepillantást enged a lírai én személyes élményeibe, benyomásaiba és jövőbeli terveibe is. Ha már a dal nem titkolt célja a forradalmi hevületnek és a kormánnyal kapcsolatos elégedetlenségnek hangot adni, akkor képesnek kellene lennie arra, hogy közösséget hozzon létre. Ez már az első versszakban elbukik, ahol a lírai én a fiatalok igényeinek meg nem értettségét nehezményezi („Milyen érzés, hogy nem értitek a gyereketeket”) és ezt kéri számon az idősebb korosztálytól. Az ellentétet is felvázolja, ugyanis ironikusan kiemeli, hogy a nagyszüleink „jó” döntést hoztak, amikor a szavazóurnákhoz járultak. Az álszentséget elkerülvén fontosnak tartom kijelenti, hogy a nyugdíjas réteg nagyrésze a jelenlegi kormányzat egyik legbiztosabb tartóoszlopa, akiket a hatalom a 13. havi nyugdíjjal, a rezsicsökkentéssel vagy éppen a határtalan riogatássál az elmúlt ciklusokban bármikor zsebre tehetett. Azt viszont, – hogy a „nagymama hova húzza az x-et” a fiatalabb generációknak mennyiben van felelőssége, a költő egyáltalán nem feszegeti, nem boncolgatja. Habár nem uszít az idősek ellen, kizárólag a fiatalok meg nem értettségének ad hangot. Ugyanakkor még egy rövid sort sem szentel annak, hogy a nyugdíjasok motivációját, pártpreferenciáijának okait, esetleges félelmeit, vágyait feltérképezze vagy megértse.
Az elemzés közben fontos arra is kitérni, hogy Mehringer még saját kortársaival sem épít közösséget.
Jól példázza ezt a refrén, amelyben a „Nincsen pénzed” kijelentés többször is megjelenik. Tegyük fel hát a kérdést, hogy kinek nincs elég pénze? Neked. Kinek a nagymamája húzta jó helyre az x-et? A tied. Viszont a forradalmár szerepében már a lírai én tetszeleg, ugyanis ő az, akinek kilőtték a szemét a rendőrök („Az egyik szemem sír, a másikat kilőtték”), aki fegyverrel az utcára vonul („Ezután hozom a puskát ki”), akinek az akarata megmaradt („Loptak mindent, de itt hagyták az akaratom”) és aki miatt a hatalom fuldokolni kezd („Lenyel a kormány, de megakadok a garaton”). Itt a dalszövegíró újra első szám első személyben fogalmaz.
Mehringer azt is egyértelművé teszi, hogy rád nincsen szükség a forradalomhoz: „Fussál innen messze, amíg megtelnek Pestnek az utcái”. A lírai én képtelen a dalban a magyarságot érintő polarizációval legalább a szöveg szintjén megbírkózni, nem képes közösséget létrehozni, és még csak szándék sem mutatkozik arra, hogy az eltérő vélemény/szavazat mögötti gondolatokat megértse. Ez önmagában arról árulkodik, hogy a dalszövegíró valójában vagy nem érti, vagy nem érdekli, hogy a legnagyobb probléma nem a pártpreferencia, hanem az, hogy már nincsenek társadalmi konszenzusok és társadalmi párbeszéd az eltérő vélemények képviselői között.
Összehasonlításképp meg kell említenem a Nemzeti dalt, amely valamennyi szempontnak megfelel. Bár az 1848-as forradalomban is megfogalmaztak konkrét követeléseket, amelyeket 12 pontba sűrítettek, Petőfi Sándor mégsem azzal buzdította versében a magyarokat, hogy elégedetlen az úrbéri viszonyokkal, évenkénti országgyűlést óhajt, közös teherviselést sürget vagy szabad sajtót kíván, hanem a szabadságot kínálta, ami képes volt mozgósítani és becsatornázni az elégedetlenséget. Továbbá lefektette a szabadságharc ideológiai alapját, hiszen míg a szabadságért képesek voltak áldozatokat hozni, addig a Nemzeti Bank megalapítása már kevésbé lett volna romantikus cél. A csoportidentitást azonban nemcsak az ideológiai háttérrel alapozza meg Petőfi, hanem nyelvi eszközökkel is. A lírai én folyamatosan közösséget épít a hallgatósággal („Rabok legyünk”, „ősapáink”, „láncot hordtunk”), ugyanis végig többes szám első személyben fogalmaz. A refrénben pedig közös eskütételre is felhívja a hallgatóságot. (Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”)
Ha valaki sportszerűtlennek tartaná az összehasonlítást, akkor a magyar irodalmi parnasszustól elrugaszkodva, de az igényességet továbbra sem mellőzve is találhatunk jó példát. Geszti Péter és Dés László közös szerzeménye a Mi vagyunk a Grund című dal, amely a gyermeki szemnek ismerős képekkel operál („nevet a nap sugara ránk, rajzol egy pályát a deszkapalánk”), mégis képes komoly kijelentéseket tenni és közösséget kovácsolni a Pál utcai fiúkból. („Véssük ide ma fel, hogy megmarad ez a hely, Vagy egyszer belehalunk”)
Fillérekre váltott állázadás
Lázadni trendi, mert felvázolja azt a romantikus képet, hogy az ember önmagánál magasabb célokat, elveket tűz ki, amelyekért képes kockázatot vállalni és szembemenni a többségi akarattal. A politikai színtéren is az ellenzékiség elérése, és a lázadó, szabadságharcos pozíció elfoglalása lett a cél. A Fidesz a brüsszeli elnyomás ellen folytat folyamatos állóháborút, a Mi Hazánk a WHO és a Meta ellen vív szélmalomharcot, a Momentum, a DK és a többi mikropárt pedig diktatúrát kiálltva tekint magára harcos gerillaként a mai Magyarországon – és a sor hosszan folytatható. A Szar az élet című dal is ellenzékiséget, a lázadást szándékozza megjeleníteni, ez azonban a lázadáshoz tartozó elcsépelt képi elemekben és hangzatos, de üres kijelentésekben ki is merül.
A látszatlázadás leginkább az erős, de hitel nélküli kijelentésekben érhető tetten. A költő egy olyan víziót tár elénk, amelyben a hatalmon lévők tartanak a nép haragjától („remeg a párt”), ahol már a fegyveres rendvédelmi szervek is a lázadók mellé állnak („velünk vannak a rendőrök”) és amelyben a lírai én a hatalom torkán akad („Lenyel a kormány, de megakadok a garaton”). Azonban a forradalmi hevületet jeges vízzel önti nyakon a költő, amikor olyan komolytalan kijelentéseket tesz, amelyek nemhogy a forradalomhoz, de még a tizenévesek közötti konfliktus eszkalációjához is kevesek.
Vajon attól remeg a párt, hogy a lírai én a középső ujját mutatja? Vagy talán attól hátrál meg, hogy a klipben csoportosan széttépik a Metropolt? Szintén nehéz követni Mehringer gondolatmenetét, hiszen, ha a párt megremegett és tart a népharagtól, akkor miért maradnak el a választások?
A középső ujj mellett megjelenik a forradalmak szinte kötelező eszköze, a fegyver is („Ezután hozom a puskát ki”). Habár üdítő, hogy legalább a fegyver megjelenik, a forradalom sejtetésén kívül nem sok hangsúlyt kap sem a dalban sem pedig a klipben.
A videoklip szerencsére jobban szemlélteti a forradalmat, több részlet ugyanis égő autókat, rendőrségi pajzsokat fogó rohamrendőröket. A rövid részletek közös vonása, hogy a dal szerzője Mehringer Marci egyikben sem jelenik meg. Habár a puska meg lett ígérve, a klipben már csak a középső ujj mutatása és a már említett Metropol újság demonstratív szétszaggatása marad.
Félreértés ne essék, nem az a problémám Mehringerrel dalával, hogy nem dobálózik Molotov-koktéllal a Corvin közben vagy hogy nem dobálja kővel a rendőröket. Csak ha már a forradalmat festi meg a művében, akkor az ellenállás ne egy újság szétszaggatásában merüljön ki. Ha viszont nem ezt irányt képviseli, akkor énekelje meg a dalban, hogy törvénytisztelő állampolgár módjára, a hatalom játékszabályait betartva kivárja a maradék kétszáz valahány napot, majd leszavaz a választott pártjára.
A klippel kapcsolatban meg kell említeni, hogy a lázadás még sosem volt ennyire kommersz. A rövid, tüntetéseket bemutató részleteket leszámítva az egész klip olyan benyomást kelt, mintha a Zara vagy a Nike új reklámkampányát néznénk végig; fekete fehér színek, az extravagáns bőrdzsekik, divatos gyűrűk, láncok a nyakban és az óriásplatátokon parádézó énekesek uralják a képernyőt. A következő képeknél az Olvasó fantáziájára bízom, hogy eldöntse, melyik kép tartozik egy reklámkampányhoz, és melyik a forradalmat és a rendszerváltást előmozdító műalkotáshoz.
Népszerűség
Az, hogy az alábbi dal ilyen népszerűvé tudott válni, önmagában a magyar fiatalság kórképe, amelyre a dalszöveg írója jól ráérzett. A dal annak a mementója, hogy még mindig nem elvek, hanem gazdasági érdekek mentén politizálunk.
Mehringer száma az elvek nélküli fogyasztó vergődősét írja le, aki nem kapja meg azt az életszínvonalat és azokat a szolgáltatásokat, amelyek kielégítenék az igényeit és aki csupán a látszat erejéig vagánykodik a forradalommal. De a koncertre jegyet váltó közönségnek ez bőven elég, hiszen megkapják a lázadás feelingjét, az ellenállókhoz tartozás és a hatalommal való ellenszegülés élményét, miközben megéneklik a mindennapjaikat megkeresítő, azonosulható problémákat.
Kockázat nélkül lehet a lázadás és a rendszerváltás mámorát megélni, anélkül, hogy akár csak szabadidőnk egy részét is feláldoznánk egy tüntetés erejéig. Lesújtó látni, hogy a NER-ben felnőtté váló generációk szinte védtelenek a képmutatással szemben, hiszen a dal szerzője és a hallgatósága is pontosan annyira lázad és szegül ellen a hatalomnak, amennyire a Fidesz kereszténydemokrata. Ahogy a dal szerzője és a hallgatósága is csak addig „lázad”, ameddig a koncert tart, a Fidesz is csak addig keresztény-konzervatív, ameddig Borkai „botlására”, Szájer mászására vagy Kaleta fotóválogatására fény nem derül. A látszat megvan, még ha rozoga is, csak az elvek melletti kiállás hiányzik, hiszen a prostik hazaküldése és a kokaincsík árván hagyása a kereszténységre való hivatkozással ugyanolyan nagy áldozatnak tűnhet, mint Mehringernek és a változást óhajtó fiataloknak kukákat borogatni, tüntetésre járni vagy rendőrautókat felgyújtani. Csakhogy a keresztény hithez nem elég hasra tett kézzel templomba járni, a lázadáshoz nem elég koncertjegyet váltani, és a polgári társadalomhoz és a jogállamhoz sem elég négyévente elmenni szavazni.
Fájdalmas azt látni, hogy a romlott rendszert leváltani vágyó fiatal nemzedék is ugyanúgy a képmutatás paradigmájában hánykolódik, még a negyedik ciklus végén is. Félő, hogy ez a NER erkölcsi öröksége, amelynek Mehringer Marci csak az egyik népszerű megtestesítője.
