Nagyon sokat lehetne a Padangban eltöltött öthétnyi önkéntes munkáról írni. A következő rövid élménybeszámoló csak egy kis kedvcsináló, étvágygerjesztő falat egy kalandról, amely arra ösztönözheti az embert, hogy a nyári vakációt hasznosan és egyúttal élvezetesen töltse el, miközben idegen kultúrákról tanulhat és tapasztalatot szerezhet.
Még egyetemista sem voltam, amikor már hallottam az AIESEC nevű szervezetről, ami lehetőséget biztosít önkénteskedésre a világ szinte bármely részén, így már évek óta terveztem, hogy az egyik nyaramat ezzel a munkával fogom tölteni. Miután pár éve Afrikában az ebola, majd Dél-Amerikában a zika vírus ütötte fel a fejét, úgy döntöttem, hogy Ázsia lesz a legbiztonságosabb a számomra. Indonéziára pedig azért esett a választásom, mert hatalmas ország, sokféle kultúrával, és más, mint a legtöbb dél-kelet ázsiai ország, hisz az emberek nagy része muszlim vallású. Utazásomat már jó előre, egy évvel korábban elkezdtem szervezni, ami helyes döntésnek is bizonyult. Egyáltalán nem mentek zökkenőmentesen a dolgok, hiszen még két héttel a kiutazás előtt is akadtak újabb adminisztrációs problémák
Hogy elérjek a sok-sok sziget országába, egy teljes napot kellett utaznom. Az öt hetet Padang városában töltöttem, amely Szumátra déli részén fekszik. Tudni kell, hogy
Szumátra az az indonéz sziget, amelyik a legszigorúbban ragaszkodik a vallási előírásokhoz.
Az önkénteskedés idejére mindenki egy fogadócsaládhoz kerül, ahol általában az egyik gyermek a mentor, aki segít alkalmazkodni az új élethez. Nekem személy szerint egy fiú lett a mentorom, fogadott „testvérem”, ami meglepő volt, hiszen nem szokványos, hogy a mentor ellentétes nemű legyen pártfogoltjával. Ugyan a mentorom húgával osztoztam egy háló- és fürdőszobán, ő sajnos angolul nem beszélt. A sok kihívás közül ez volt az első, amivel szembe kerültem. A többi internnel (kiutazóval) összehasonlítva én elég szerencsétlenül jártam: több alkalommal hagyott magamra a mentorom még akár az éjszaka közepén is, de szerencsére végül valahogy mindig minden megoldódott, és előbb-utóbb hazakerültem.
Maga az önkénteskedés izgalmas volt és tanulságos. Heti öt napot kellett dolgoznom (ami valójában csak négyet jelentett), és minden nap öt órát. Egy katonai, vagy inkább nevezzük nevén, pilótaiskolában tanítottam angolt. A többiek csak napi két-három órát dolgoztak, és egy, maximum két osztályuk volt. Én az iskola összes diákjának tartottam órát, amit egyébként nem bántam, ugyanis nagyon sok érdekes embert ismertem meg ez által. Annak ellenére, hogy a diákok 80%-a fiú volt, nagyon jól éreztem magamat köztük, a tanárok és a tanulók is nagyon kedvesek voltak. Ajándékokat, ételt hoztak nekem minden nap, és mindenki megpróbált egy kicsit angolul beszélni velem, még azok a tanárok is, akik amúgy alig-alig ismertek angol kifejezéseket.
Ez a kedvesség egyébként nem csak az iskolában volt jellemző. Az úgynevezett „bulek” (e szónak pontos jelentését sosem ismertük meg, de úgy gondoljuk, hogy idegenekre, illetve olyan személyekre mondják, akik mások, mint ők, kvázi kívülállók) nagy szenzációnak számítanak Indonéziában. Az ottélők leszólítanak idegen embereket az utcán, hogy fényképet csinálhassanak velük, meghívnak enni, inni, esetleg díjmentesen adnak ki faházat a szigeten, vagy éppen meginvitálnak versenyezni az International Dragonboat Competition-re, anélkül, hogy kérnéd. Tényleg nagyon kedvesen és szeretően, már-már túlságosan rajongva bántak velünk. Néha azonban kissé tolakodóak voltak: előfordult, hogy úgy éreztem magamat, mintha egy állatkerti majom lennék, hiszen nem érdekli őket, hogy épp étkezel, vagy bármi mást csinálsz.
Ha képet akartak velem csinálni, nem igazán lehetett visszautasítani, de az is megesett, hogy kérdés nélkül fotózgattak.
Erre példa, hogy amikor gyermek született a vendéglátó családomban, és másnap bementünk meglátogatni az édesanyát és az újszülöttet a kórházba, idegen kisgyerekek nyitogattak be a kórterembe, hogy lássanak engem. Később mikor kimentem játszani velük a folyosóra, behívtak másik szobákba is, hogy megfogjam az újszülöttjeiket és képet készíthessenek velem.
Másik különös sajátossága volt számomra Indonéziának az étel, illetve maguk az étkezési szokások. Padang híres a fűszeres, csípős ételeiről, amelyek valóban nagyon fűszeresek. Korábban Magyarországon is problémáim voltak a csípős ételekkel, de mióta hazajöttem nincs többé ilyen gondom, pedig ha valaki, akkor én nagyon igyekeztem elkerülni minden piros ételt tudván, hogy azok a legfűszeresebbek. A másik számunkra különös szokás, hogy az indonéziaiak kézzel esznek, de csak a jobb kezükkel. Bal kézzel enni illetlenség, sőt igazából minden illetlenség, amit bal kézzel csinál az ember. Nekünk, jobbkezeseknek ez szerencsére nem okozott gondot, ám a balkezeseknek ez sokszor okozott bosszúságot.
Ami igazán lenyűgöző volt számomra, az a háborítatlan természet: a több ezer pici érintetlen sziget káprázatos látnivalókkal és élővilággal, a csodálatos zöld növényzet, a szabadon élő állatok és az Indiai-óceán a szikláival, zátonyaival és hatalmas hullámaival. Meseszép volt.
