Egy keresztény érzetű egyén milyen módon tud viszonyulni a jogtudomány adta helyzetekhez? Nehéz és összetett kérdés. Miképpen aránylik a keresztény világszemlélet és a jogi kultúra egymáshoz? Egy vallásos értékrendet képviselő ember hogyan tudja összeegyeztetni a jogban sokszor felmerülő, nem mindig etikus, így számára viszontagságos szituációkat a saját lelkiismeretével? Ezekre a fontos és mindenki számára gondolkodást igénylő kérdésekre próbálom elindítani a válasz megtalálásához vezető utat.
Kimutatható, hogy kontinensünkön, így az európai demokratikus jogrendszerekben egyre csökken mind a jogászságba, illetve a jogba mint társadalmat szabályozó erőbe vetett bizalom, mind a keresztény valláshoz, erkölcshöz való fordulás igénye. Mindkettő az igazság – egyik a földi, másik a földöntúli – keresését tűzte ki céljául.
Vajon ebben is rejlik az említett deficit, vagyis hogy a posztmodern, egyre jobban destruktúrált jóléti társadalom túlzónak, fennköltnek és elérhetetlennek, ilyen módon pedig értelmetlennek tartja már mindkettőt?
A környezet: azaz az elválasztott egyház és állam, de ez valójában is így van?
A világ sok országában, több világvallás bázishelyein – Európán kívül – köztudottan máig nem került elválasztásra az állam és az egyház szervezete. A keresztény államok és polgári társadalmak esetében azonban elmondható, hogy az állami szabályrendszer az egyházi eljárásoktól, kánonjogoktól elkülönült. Ez a folyamat a XVIII-XIX. század folyamán vívott jogegyenlőségi és szabadságjogi küzdelmek során ment végbe a semlegesség prioritása miatt.
Ha államszervezetileg a római jogra, vagy gazdaságilag a kapitalizmusra gondolunk, akkor megállapíthatjuk, hogy mindkét eszmerendszerre már hatással volt (igaz, más-más korokban) a kereszténység és annak humanista, egyenlőséget hirdető elvei, amelyek napjainkra már megszokottá váltak. Elvitathatatlan egy-egy kultúrkörre és azok identitására – esetünkben az európaira és azon belül a magyarra – tett hatása a vallásoknak.
A jogszabályrengeteg, azaz a velünk élő jogpozitivizmus gyökereiben, a természetjogban – amik a demokratikus jogállamok alapjait képezik – ott rejtőznek inherensen a keresztény kultúrának, erkölcsnek társadalmat formáló, alapvető értékei.
Amikor az állam és az egyház egymáshoz való viszonyát vesszük górcső alá, a skálán többféle modell képezi le a különböző arányokat. Ilyen az államegyház (Anglia, skandináv államok), az együttműködés és elválasztás modellje (dél-európai államok), a radikális elválasztás (USA) vagy a kapcsolódó modell rendszere (Közép-Európa). Utóbbi felfogás – amibe hazánk is tartozik – egyfajta „támogató semlegességet nyújt” az egyházi szervezeteknek, megbecsüli az onnan átszármaztatott, átvett tradíciókat, illetve különös tekintettel van a lelkiismeret- és vallásszabadságra a történelmileg sokszínű (protestáns-katolikus-zsidó) felekezetiségek okán is.
Az állam felől napjainkban az Alaptörvény közvetíti a magyar állam állásfoglalását: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.” Továbbá a VII. cikk szerint „Az állam és a vallási közösségek különváltan működnek. A vallási közösségek önállóak. Az állam és a vallási közösségek a közösségi célok elérése érdekében együttműködhetnek.” A VII. cikk szerinti gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadság megmutatja a kapcsolódó modell jelenlétét. A vallásszabadság fogalma azonban már nem a régen bevett egyházak közti különbségtételt, hanem a semlegesség eszmeiségének alapkövét fekteti le, ahol az állampolgár saját – mások szabadságát nem korlátozó – elvei szerinti életmódja minden körülmények között elfogadott.
Kérdés, hogy ez a szabadság a XXI. század globális – egyenlőség képzetét mutató – közösségeit vajon már odáig vitte, hogy az olyan értékek, mint a szeretet, az igazi – az azonosakat azonosan, az eltérőket eltérően kezelő – egyenlőség és elfogadás, a megbocsátás, az alázatosság nélkülözhetetlenségét mind túl divatjamúltnak, meghaladottnak állítja be? Vagy ez előbbi csak tévképzet és ezen értékek tényleg jelen vannak jelenkori társadalmunkban is más díszlettel borítva?
És hogy mit is értek én keresztény elvek szerinti látás- és életmód alatt? Nem feltétlen csak a mélyen vallásos, templomba járó híveket, hanem egy annál jóval tágabb közösséget. Azokat az egyéneket, akiknek igény és prioritás a fentebb felsorolt erkölcsi értékrend állandó megtartása, beleértve a mások értékrendje iránti tiszteletet és elfogadást úgyszintén.
Az egyén: Keresztény értékrend jelenléte a jogászi hivatásban
Az elvi és lelkiismereti kérdések bárkit felőrlő problémákká válhatnak, amikre ezért is kell megkeresnünk magunkban a választ: hogyan vagyunk képesek viszontlátni saját értékrendünk, elveink, lelkiismeretünk megvalósulását jogászi hivatásunkban, munkakörnyezetünkben?
A jog – a vallásokhoz hasonlóan – mint a társadalmat szabályozni kívánó rendszer van jelen, célja a moralizálás (lásd Biblia-Polgári Törvénykönyv), elválasztani a helyes és helytelen határát. Sarkos példaként említhető azon bírák elítélése, akik a nemzetiszocialista Németországban betartották és végrehajtották azt az erkölcsmentes jogot, amit a diktatórikus rendszer alkotott meg saját magának. Levetítve környezetünkre megállapítható: mindenki saját erkölcsi iránytűje alapján kell, hogy végezze munkáját, és viselje annak magával szembeni, lelkiismereti következményeit.
A közvélemény a jogrendszereket, és így a jogászréteget legtöbbször túl sztriktnek, az emberi tényezőt figyelembe nem vevőként tartja számon, amely ítélkezik társadalmi magatartások felett, az állam által hozott szabályok szerint.
És nem ámítás, hogy a jogászi hivatást gyakorlók köre is sokszor érezheti úgy, hogy a már említett megbocsátás, emberek iránti elfogadás és több örökérvényű érték kiveszhet a jog sanctio-ként való alkalmazásában, vagy akár már a jogalkotás, jogalkalmazás folyamatában.
Mondani lehet erre, hogy nem kell ügyvédként olyan ügyet elvállalni, amivel nem tudunk azonosulni, amit nem vagyunk képesek elfogadni. Vagy ne álljon olyan személyiségű ember bírónak, aki nehezen képes nagy volumenű döntéseket, adott esetben ítéleteket meghozni. Azonban a megélhetés és a szakmai ranglétra úgy gondolom, sokszor határt szabhat ezeknek.
A hivatás – legyen az akármilyen szakma – magában foglalja, hogy ennek a szaktudásnak és munkakörnek szenteli valaki az idejét, energiáját, életének nagy szeletét. A jogászi hivatás értelmét egy-egy csoport vagy a társadalom minél nagyobb rétege életvitelének megsegítésében lehet megfogalmazni és megtalálni. Szintúgy a mindennapi, civil életünkben használatos értékrend tudatosítása és alkalmazása a környezetünk életét viszi előrébb és támogatja meg. Mindkettő nagy munkát és felelősséget ír elő, és ehhez – szerintem – mindenképp szükséges a morális iránytűnk fent említett – keresztény kultúrából származtatott – értékek szerinti használata.
Az írásban tárgyalt gondolatokat és kérdéseket pedig egy olyan időben kell feltennünk, amikor a társadalom egésze talán sose látott információ-túladagolástól szenved, identitászavarral, útkereséssel bajlódik, és amiben rendkívül nehéz kérdéseinkre tiszta választ kapni.
A válaszhoz vezető út kezdete pedig – amire a szerző jutott – az lehet, hogy a keresztény életmód kifejezése és megélése a cselekvésben rejlik. Míg a jogászi hivatás magva az elméleti előírások betartása, a jogi kereteket a saját magatartásunkkal alakítjuk. Ilyen módon pedig nem ellentmondásos a kettő, hanem egymás mellett is megélő és érvényesíthető értékrendről van szó.
Zárógondolatként írhatnék egy ideillő bibliai vagy létfilozófiai idézetet, azonban álljon itt annyi, hogy a szerző feltette és felvezette a témát, és te, olvasó pedig keresd meg magadban a benned felmerülő kérdésekre, a neked megfelelő válaszokat.
Niall Ferguson: Civilizáció – A Nyugat és a többiek
Krajnyák Enikő: Az állam és egyház elválasztásának különböző modelljei, Miskolci Jogtudó 2020/1. szám
Keresztény Magvető 61. évfolyam 1-2. sz
Képek forrása: x
