Rejtélyes halálozások Európa-szerte, különös tünetekkel járó szenvedés, boszorkányégetések, furcsa hallucinációk… Ez jellemezte akkoriban a társadalom több ezer tagját, akik önhibájukon kívül élték át mindezt. Teljesen egészséges emberek betegedtek és haltak meg furcsa, láthatatlan kórok miatt.
Volt egyszer egy szép kis francia város, a neve: Arles. A 16. században nem volt éppen híres, de ismertségre tett szert Európa-szerte, amikor egy maroknyi ember azt vette észre, hogy nem tudja kontrollálni a beszédét, a mimikáját, a mozdulatait. Ehhez párosult a különös, zsibbadó érzés, a szédülés, a hányás, legtöbb esetben elrettentő hallucinációk. Ma, ha ezt mesélné valaki, azt hinnénk hallucinogén narkotikumot fogyasztott, de akkoriban mivel az emberek hittek a boszorkányokban, így kézenfekvő teóriának tűnt, hogy valami megszállta a betegeket, és immáron az ördögöt szolgálják. Ezért a lakosok polgári kötelességüknek érezték kizsigerelni a vészt, tehát tűz általi halálra ítélték a szenvedőket. Nem lehet okolni Arles polgárait, hisz legjobb tudásuk szerint cselekedtek.
Így ez nem is lett volna túl nagy probléma, de egyre többször vetette fel fejét a betegség, emiatt többször kellett égetéshez is folyamodni. Odáig fajult az ügy, hogy egész Európában szedte áldozatait a különös gyilkos. Viszont mindenkit csak nem lehetett máglyahalálra ítélni, ezért más megoldást kezdtek keresni az emberek. A halálozás okát nem volt könnyű megtalálni, hiszen számtalan magyarázat lehetett rá. Gondoljunk csak a szennyezett vízre, a nem megfelelő csatornáztatásra és szemételszállításra. Sokáig úgy hitték, ez a betegség a fekete halál egyik formája, hisz hasonlítottak abban, hogy tömegesen szedte áldozatait. Az egyetlen kivetnivaló az volt ezzel, hogy a hasonlóságok tárháza itt ki is merült. Más utakon próbáltak tehát szerencsét az emberek.
De mi volt a betegség?
A gyilkos kór okozója egy olyan gomba, ami a gabona virágzatában nő, amelynek megtalálása szerencsére egyszerű, mert hosszú fekete színéről könnyű felismerni. Ha ebből kenyeret készítenek, akkor a hatása először olyan, mintha az emberek LSD-t vettek volna be, hisz hasonlítanak a bennük lévő anyagok. Ez okozta azokat a színes képeket, amiket a rosszullét és a halál között láttak a betegek.
Ugyanis a kenyér fogyasztása után zsibbadás, hányás és a fentebb említett tünetek következtek, végül pedig a halál.
Nagyon jellemző tünet volt még, hogy elszíneződtek a végtagok, elüszkösödtek és vérzés nélkül leváltak. Ez az aranyrozsmérgezésnek volt köszönhető.
Olyan komoly volt az állapot, hogy a kór meggyógyítására egy külön szerzetesrend jött létre, ami Szent Antal segítségét kérte.
Miért Szent Antal?
A történet itt is egy francia városban, Toulonban kezdődik. Szokás volt ugyanis, hogy az újszülött csecsemőt lemérték, és a súlyának megfelelő gabonát ajándékoztak Istennek, az egyik plébániatemplomuk oltárán. Ebből a hagyományból alakult ki a Szent Antal neve alatt továbbfejlesztett adakozás, amely során kenyérnek elegendő pénzt gyűjtöttek az említett templom elé, így segítve a szegényeket.
A legenda szerint egy, a városban lakó asszony boltjának zára beszorult egyik reggel. Nem tudott mit csinálni, hívta a mestert, aki hozzá is látott a zár megcsinálásához. Hogy s hogy nem, a zár csakugyan nem akart engedelmeskedni. Az asszony ekkor elkezdett imádkozni Szent Antalhoz, hogyha kinyitja neki a zárt, akkor pénzt fog a szegényeknek adni kenyérre. Ekkor a zár hirtelen felcsattant. Az asszony megnyugodva nyitotta ki boltját, és másnap el is ment adakozni a szegények javára.
A másik betegség, amiről szó lesz a cikkben, jóval ismertebb és több ideje kutatott. Valószínűleg, aki elkapta nem egy, hanem az összes szenthez imádkozott. Csengő elkülönítés jellemezte az életüket, nem utolsó sorban háború idején…
Egy különös biológiai fegyver – a lepra
A leprát mind ismerjük, viszont az már kevésbé közismert tény, hogy a középkori háborúk idején a leprás embereknek kitüntetett szerepe volt a hadi taktikát illetően.
A betegség Kelet-Afrikából terjedt el, és bár az ókortól datálható a megjelenése, a középkorban a “virágzott”. Ekkor Franciaországban közel 2000 leprakórház működött. Mindenki tartott a leprás emberektől, mert különösen fertőzőek voltak, ezért feltűnő ruhát kellett hordaniuk, és lepracsengőt kellett vinniük magukkal, jelezvén merre járnak. A kór tünetei közé tartozik a váladékozó orr, a száraz fejbőr, különböző szemproblémák, vöröses bőrszín, lapos orr – az orr porcszövetének pusztulása miatt – és a daganatszerű sejtpusztulatok. Ezek alapján a középkori ember össze tudta kapcsolni a látottakat, és valószínűleg irányt váltott, ha valakinél csengőt látott és felismerte a betegség ezen jeleit.
Ám voltak, akik nem voltak ily szerencsés helyzetben. Ugyanis a háborúban az ellenség nem futhatott el. Több olyan esetet is feljegyeztek a középkorból, mikor a hadvezéreknek ama briliáns ötletük támadt, hogy megfertőzik a leprás lakossággal az ellenséget, így, ha nem is haltak bele egyből, valószínűleg meggyengültek. Ha pedig várfal védte őket, ami mögé nem sétálhatott be csak úgy egy fertőzött ember, akkor ürülékkel és döglött állatok tetemével teli hordót dobáltak be. Ezt addig csinálták, amíg már a bentiek nem bírták elviselni a bűzt és kijöttek megadni magukat. A kapukon túl pedig a leprások várták őket.
Bár a lepráról mindenkinek borzalmas dolgok jutnak eszébe, a mai világban bár még mindig fellelhető, de 2-10 évig terjedő antibiotikumos kezeléssel könnyen gyógyítható. Továbbá a kutatók megfigyelték, hogy az emberek 95%-a alapból immunis a betegség kórokozói ellen.
Szerencsére az aranyrozs mérgezéstől már nem kell félni, hisz elég könnyű ráismerni a minimum egy centisre megnövő fekete gombára.
Mint már említettem, a lepra a fejlett országokban könnyen gyógyítható, de vannak olyan kevésbé korszerű területek, ahova nehezen jut el a gyógyszeres ellátás. Ha te is segíteni szeretnél, látogass el a https://www.lepramisszio.hu oldalára, ahol többek között tudsz adakozni és friss híreket olvasni a betegség terjedéséről.
