Embertársaink milliói haltak meg előttünk. Ha a lélekvándorlásban nem is hiszünk, úgy vélem, ennek ellenére azt a kijelentést bátorkodhatok megtenni, miszerint az elhunytak hibáiból tanulhatunk. A holtak ugyan nem beszélnek, de hátrahagynak valami mást, ami beszél helyettük: a tanulságot. Engedje meg a kedves Olvasó, hogy most úgy tekintsem, ezen hátrahagyott bölcseletek, maguk a közmondásaink. Ennek szellemében következzen 8 közmondás – ezermilliók halálából tanulva -, amivel az ember talán jobban értheti az életet és annak célját.
Természetesen legyen ez csak egy feltevés – a „játék” kedvéért -, ugyanakkor lássuk be, van alapom így gondolni. Nem tudjuk honnan erednek ezen szólásmondások, mégis mindenki ismeri őket. Ekként pontosan tudja, mikor kell mondani, még ha azt nem is, mit ejt ki a száján, és milyen áron.
Lassan járj, tovább érsz
Mindent gyorsan akarunk elvégezni. Így azonnal ugrani kívánunk a következő teendőre vagy épp újdonságra, amint elértük az egyiket. Számtalan ember élte le úgy az életét ugyanis, hogy tepert az anyagi világ javaiért: a gazdagságért, a hatalomért és a szexért. Aki azonban ezekért rohan, hamar meghal. Hasonlóan mindenki máshoz, aki ugyanígy tett előtte.
Járj lassan, szól a közmondás. Érezd át, amit csinálsz. Szemléld meg őket több oldalról: lassan, melegen, hidegen, éhesen, szomjasan, fáradtan, betegen s boldogan. A lényeg: ne fogadd el azt a jelentését, amely egyértelmű. Komótosan érezd a „dolgok” ízét, majd rágd meg a falatot, mielőtt lenyeled. Sós, édes, milyen a textúra?
Legyél mindenekelőtt legalább, és egyáltalán tudatában annak, hogy éppen étkezel. Pontosan akként, ahogyan egyszer egy bölcs ember mondta nekem: „Vedd a szádba a whiskey-t, ízlelgesd, hagyd szívódni kicsit a szádban, hunyd le a szemed, és engedd, hogy lerészegítsen.” Mind emiatt pedig tovább fogsz érni, ugyanis nyugodt leszel, elégedett és boldog, és ami a legfontosabb, nemcsak látszólag, hanem valóban is!
Más szemében a szálkát is meglátja, magáéban a gerendát sem
Mást hibáztatni a legtermészetesebb viselkedés, hiszen mindenki énközpontúan gondolkodik. Így, ami a másikban egy picit is sért engem, az fog a legkönnyebben szemet szúrni, legyen az akár egy piciny szálka.
Ennyire sérülékenyek lennénk? A mi „büszke és fenséges egónk” azonnal problémázni kezd, amint egy kicsi nehézség éri? Nem volna jobb inkább saját magunkban kutakodni? Lehetséges, hogy tényleg ott van a mi gerendánk is önmagunkban, amelyet mi magunk gurítottunk oda, és fel sem tűnik, hogy saját utunkat állja.
„Saját gerendánk” tesz minket ugyanis boldogtalanná, feszültté, ugyanakkor mégis mások szálkáját kutatjuk. Való igaz, az alázat nehéz egy szemet szemért világban, de értsük meg, hogy más is önmaga miatt sért meg minket, tehát a „saját gerendája” miatt. Érdemes ezen gondolkodni, nehogy Gandhinak igaza legyen végül, és megvakuljon a világ.
Nem minden arany, ami fénylik
Lefogadom, hogy az olvasók közül nem eggyel történik meg a következő nap mint nap: hazaérkezik, kinyitja a hűtőt, és eszik. Avagy a következő: bemegy a mekibe, és betankol kólából és sült krumpliból.
Nem fogok ugyanakkor egészségügyi tanácsokat osztogatni, a közmondás sem hinném, hogy ezzel foglalkozna. Az étel csupán egyszerű példát ad, hiszen általában így gondolkodunk róla: „ezt szeretnék enni, mert ez finom.” Nem pedig így: „eszek, mert az étel építi fel a testem, táplál, életben tart és nem mellesleg létfeltétel.”
Az élvezet fénye megvakítja az embert, és ez nem azt jelenti, hogy ne élvezzünk semmit, csak ne vakuljunk meg az élvezettől. Fénylik a világban sok minden, amiről azt hisszük jót tesz nekünk, mert élvezzük, de valójában számtalan ember halálát okozták. Gondoljunk csak a Napra, fényesebb mindennél, de ha túl közel megy az ember, porrá ég. Mérlegelés és tudatosság. A közmondás szavaival élve, ha túl közel megyünk a fénylő dolgokhoz, annak nem lesz aranyos vége.
Ki mint vet, úgy arat
Mindenki minden másodpercben elvet valamit: egy megszólalással, egy mosollyal, egy szó leírásával, az evéssel és a lerészegedéssel. Az, hogy ez minden másodpercben, sőt tizedmásodpercben megtörténik, felfoghatatlan és természetesen emiatt irányíthatatlan, így rengeteg tevékenységet automatikusan csinálunk.
Vannak azonban nagyobb volumenű elképzelések, amelyeket szokásaink irányítanak ugyan, de változtathatunk rajtuk, így ezeken is.
Gondoljunk csak bele: én épp leütök egy billentyűt, ami felfoghatatlan eredményekkel járhat, ám ha hazajövök, és ledobom a ruhámat a kanapéra, az elég felfoghatóan ott fog maradni, amíg el nem pakolom. Az előbbire nincs közvetlen ráhatásom, ám az utóbbira van. Elpakolhatom egyből ahelyett, hogy ledobom a kanapéra, így kijavíthatom egy rossz szokásomat, amit tulajdonképpen magam sem tudom, eddig miért követtem (erre mondjuk, hogy automatikusan csináltam).
Az üzenet tehát világos: ha vetek valamit, azt le fogom aratni, ha jó, ha rossz. Így szólván, igyekezzünk – amilyen téren csak lehet – tudatosan jól vetni, hogy jót arassunk majd. Természetesen ez nem kötelező, ekként ezen utóbbi esetben pedig marad a szokásos, vagyis a „rossz” learatása.
Ami késik, nem múlik
Hagyományos esetben ezt mondanánk: ha valami egyszer bármely oknál fogva meghiúsult, attól még megtörténhet. Én mégis mást (is) érzek emögött. Mélyedjünk csak el ebben jobban. Nem lehetne-e mindemellett a közmondás üzenete a következő: attól, hogy valami késik, vagyis nem most következik be, attól nem fog elmúlni?
A halogatás az élet egyik legnagyobb csapdája. Popper Péter ezt mondja róla: „gyakran úgy nyugtatjuk meg magunkat, úgy próbálunk szabadulni napi rossz érzéseinktől, hogy adott életszakaszunkat átmenetinek nyilvánítjuk.”
Mindenki ismeri a következő mondatokat: „nem érek rá, mert most jogot kell tanulnom”, vagy épp „nem érek rá olvasni, épen tartani magam, meglátogatni a szüleimet vagy nagyszüleimet, főzni, takarítani stb.” A lista végtelen. Egy kérdés marad. Mikor lesz idő?
A válasz: bármikor, ha engedi magának az ember, és tudatosabb afelől, mit is csinál. Nem tökéletes beosztást kell írni. Nem elhanyagolni kell a kötelességeinket. Mindössze rendezni szokásainkat, nem pedig hazudni önmagunknak, hogy képtelenek vagyunk valamit megtenni. Ez fontos, és ha nem így cselekszünk, stresszesek leszünk, úgy fogjuk érezni, valamit nem tudtunk teljes egészében megélni. Mindez pedig össze fog gyűlni bennünk, és nem fog elmúlni, csakis késni, egyszer pedig akaratlanul kirobbanni.
Akinek nem inge, ne vegye magára
Az akaratlan énközpontúság egyik – korábban már említett – fájdalmas eredménye, hogy rettentően könnyű minket vérig sérteni a legkisebb megjegyzéssel is. Hozzászoktunk az állandó pozitív, kedves, élvezhető ingerekhez, így a sértőt, kritizálót már nem bírjuk. Sérülékenyek és függők lettünk.
Két szempont miatt érdekes ez a mondás. Uno: ha zavar minket egy kritika, akkor nem lehet, hogy az azért (vagy leginkább azért) van, mert – igaz, potenciálisan teljesen alaptalan, de – mi magunkra vettük? Hagyjuk, hogy belénk taposson, megmondja milyenek is vagyunk valójában, mi pedig azonosulunk a taposott képpel, ez pedig dühít bennünket, hiszen tudjuk, nem vagyunk ilyenek. Ilyen esetben segíthet az, ha az inget nem vesszük magunkra. Majd tudatosítjuk magunkban mindazt, hogy nem vagyunk ilyenek, így miért is bosszankodnánk, hisz a másik ember csak a saját stresszcsomagját igyekszik ránk hárítani.
Dos: meglehet, hogy a kritika igenis illik ránk, de túl büszkék vagyunk beismerni? Egyszerűbb mentegetőzni, haraggal válaszolni, mint önmagunkat konfrontálni hibáinkról, amelyeket még mi is beismerünk (hozzáteszem pont a sértődött reakciónkkal).
Ez esetben fordítsuk meg a közmondást, és vegyük fel az inget! Végül tegyük fel a miérteket: miért ragaszkodom ennyire adott tulajdonságom védelmezéséhez? Miért lettem dühös? Miért fáj nekem ez ennyire? Miért bántom ezt a másik embert, csak mert rámutatott erre? A válaszokat pedig ne hagyjuk futni, mert ilyen esetekben ismerhetjük meg a legkönnyebben rossz szokásainkat, gyengeségeinket, tulajdonképpen még hálásak is lehetnénk, hogy valaki egyáltalán kimondta, hogy mi a „baj” velünk!
Bort iszik, vizet prédikál
Az egyik legnagyobb feladatunk oly sok mindenben, hogy ne csak értsük, de aszerint is éljünk. Megértjük és tudjuk mi a jó cselekedet, mégsem cselekszünk úgy. Ez egészen addig van rendben, amíg őszinte törekvésünk van a jóra, és érünk is el benne sikereket. Nem vagyunk elég erősek hozzá mindig, de nagyon igyekszünk és fejlődünk.
Könnyű ezen közmondásokat megérteni, de mindig úgy is élni, ahogy mondják, szinte lehetetlennek tűnik. Gyakorlat teszi a mestert, de ha nem gyakorlunk soha, nem is leszünk mesterek.
Ha tehetjük ne teremtsünk ellentmondást abban, amilyenek vagyunk, és amilyenek szeretnénk lenni.
Ha valamilyenek szeretnénk lenni, kezdjük el azonnal, mégha hihetetlennek is tűnik, hiszen ez ennyire egyszerű. Mindenki, aki ismer minket meglepődik, és furcsállja, de ha tartjuk magunkat hozzá (a jóhoz), azzá válunk, mivel új szokást alakítunk ki vele.
Kezdd el tehát felszedni a szemetet az utcán, lekapcsolni magad után a villanyt, örömmel köszönni, legyél benne tudatos, tarts ki mellette, és azon kapod magad, hogy ezt követően mindig így csinálod! Igaz, nem könnyű ez egy céltalan, szabályok nélküli világban, de feloldja a kettősségből származó feszültséget.
Segíts magadon, Isten is megsegít
Az utolsó közmondás, ellenben szerintem az egyik legfontosabb. Istent nem fogom magyarázni, nem ez a lényeg. Mit jelent segíteni magunkon? Elárulom, nem azt, hogy halmozzuk el magunkat minden jóval (legalábbis az én olvasatomban), ahogyan azt sem hordozza magában, hogy az eseményeket számunkra kedvező módon alakítsuk.
Ezen esetekben ugyanis nem szorulunk segítségre. Amikor segítségre szorulunk, akkor félünk, gyengék vagy szomorúak vagyunk, elhagyottnak érezzük magunkat és fájdalom jár át bennünket. Ekkor kell a legnagyobb segítőtársunkhoz nyúlnunk: Önmagunkhoz.
Beszélgessünk magunkkal, ismerjük meg magunkat, mi rossz nekünk, miért rossz, miért teszünk meg valamit, ami fáj. A nap végén mi leszünk az egyetlenek, akik megértjük magunkat. Pontosabban: mi lehetünk az egyetlenek, akik megértik magunkat, hiszen csak mi érezzük teljesen át saját helyzetünket. Tudatosan ismerjük meg szokásainkat, félelmeinket, és hajtsuk őket uralmunk alá! Ha ezt megtesszük, a legnagyobb erő birtokosai leszünk.
Zárszó
A gondolatok természetesen nem az enyémek. Azok számtalan nálam magasabb tudatosságban élő embertől származnak. Amiért felelősséget vállalok, az a saját interpretációmból adódó pontatlanság. Mindemellett pedig fontosnak tartom megjegyezni: az összes közmondás rendelkezik hasonló, mély tartalommal, a föntiek csupán a jéghegy csúcsai, de azt gondolom, aki őszintén be akarja tartani, kezdetnek ez is bőven elég.
A borítókép forrása: X
