Shirin Ebadi neve sokak számára ismeretlen, pedig munkássága lenyűgöző, személye karizmatikus. Önfeláldozásával millióknak mutat példát, és milliókban tartja a reményt. Ebadi Nobel-békedíjas emberi jogi ügyvéd és aktivista, aki Szabadnak születtem című könyvében írja le azt a küzdelmet, amit egy demokratikusabb és liberálisabb Iránért folytat.
Shirin Ebadi 1947-ben született Irán északnyugati részén, Hamadan városában. A családi környezetből nemcsak a műveltséget és tanulás iránti vágyat hozta magával, hanem gyakorló muszlimként a vallás is végigkísérte, alakította és befolyásolta életét.
Gyermekként hamar elhagyta Hamadant, családjával Teheránba költözött. 1965-ben felvételt nyert a teheráni egyetem jogi karára, ahol tanulmányait három és fél év alatt fejezte be, ezáltal jogi diplomát szerzett.
Friss diplomásként beadta jelentkezését az Igazságügyi Minisztériumba, ahol fél évig dolgozott gyakornokként, majd ezt követően 1969 márciusában bíróként kezdhette meg pályafutását.
Munkába állásával párhuzamosan a teheráni egyetemen doktoranduszként tanult tovább, melynek keretei között polgári joggal foglalkozott, ebből is írta doktori disszertációját 1971-ben.
Az Igazságügyi Minisztériumban több pozícióban is dolgozott az évek során, 1975-ben pedig őt választották meg a teheráni legfelsőbb bíróság főbírájának. Ebadi már addig is nagy hírnévre tett szert azáltal, hogy Irán első női bírái között tudhatta magát, azonban megválasztásával ő lett Irán első női főbírája.
Teheráni hallgatók
Ezekben az években Irán mindent megtett a nők helyzetének javításáért. A csador betiltása mellett a nők egyre nagyobb százaléka járt iskolába, dolgozott jól fizető munkahelyen, és vett részt aktívan a politikai életben. Ehhez nagy segítséget nyújtott az is, hogy a nők szavazati jogot kaptak, azonban a radikális iszlám forradalom után, 1979 februárjában rendkívüli változtatások következtek.
Az Iránt demokratikus és liberális irányba terelő Pahlavi sahot elüldözték, és egy erőteljes konzervatív irányító, Homeini került hatalomra, aki mindent a vallásnak rendelt alá.
Úgy hitték, hogy az iszlám megtiltja a nőknek azt, hogy bíróként dolgozzanak, ebből kifolyólag az összes női bírót elbocsátották, majd irodai munkára kényszerítették őket. Ebadi nem tudta elviselni ezt a helyzetet, de hiába tüntettek, és hiába adtak hangot felháborodásuknak, nem történt változás, így korai nyugdíjazását kérve felmondott. 1992-ben ügyvédi engedélyt szerzett, és praktizálni kezdett.
Az otthon töltött évek alatt Ebadi az idejét könyvírással és publikálással töltötte, aminek köszönhetően rengetegen megismerték, így mikor ügyvédként kezdett dolgozni, egyből sok felkérés érkezett hozzá, nemcsak iráni, hanem nemzetközi ügyekben is.
Sok esetben az állam által elkövetett bűncselekményekkel szemben védte ügyfeleit, és ezeket az ügyeket nyilvánosságra is hozta helyi, illetve nemzetközi folyóiratokban, újságokban, így hangoztatva felháborodását az állami elnyomás miatt.
Ezek mellett a világ szinte minden nevesebb jogi egyetemén tartott emberi jogi kurzusokat, amelyek során rengeteg emberrel oszthatta meg nézeteit. Iránban megalapította az első emberi jogi központot, amit később sajnos az állam bezáratott, ezzel lehetetlenítve el Ebadi munkáját.
A kormány folyamatosan ellenségként tekintett rá, mivel fontos nemzetközi pozíciójának köszönhetően a publikációi nagy port kavartak, és az iráni vezetésnek nem tetszett, hogy ez által is korlátozták őket.
Tevékenysége miatt 1999-ben börtönbe került, ahol egy hónapot töltött, ugyanakkor folyamatosak voltak a lehallgatások, megfélemlítések és fenyegetések is. Ettől függetlenül Ebadi nem hátrált meg, sőt még nagyobb erőbedobással, még intenzívebben próbálta felhívni az emberek figyelmét az iráni problémákra.
Első elismerését 1996-ban kapta emberi jogi munkáiért, amikor gyermekjogokról írt könyvét az év könyvévé választották. 2001-ben átvehette Norvégiában az emberi jogokért folytatott tevékenységéért járó díjat, 2003-ban pedig Nobel-békedíjjal jutalmazták munkásságát, amivel ő lett Irán első Nobel-díjasa.
2009 óta azonban – a júniusi iráni választásokkal összefüggő felkelések miatt – Ebadi nem térhet vissza Iránba. Összes munkatársát és ismerősét (köztük a férjét is) letartóztatták, így inkább az önkéntes száműzetés mellett döntött.
Azóta politikai menekültként él Amerikában két lányával – akik közül az egyik szintén jogász –, és a megpróbáltatások ellenére sem adta fel a küzdelmet. Mai napig olvashatjuk publikációit, és követhetjük munkásságát. Iránon segít még akkor is, ha nem élhet ott, mindezt abban a reményben, hogy egy szép napon majd visszatérhet Teheránba.
