Jogi diplomával a kézben számtalan lehetőség nyílik meg előttünk, dönthetünk akár úgy is, hogy nem a klasszikus utakat járjuk be. A Jurátusból a média világába című interjúnk második részeként ezúttal olyan egykori joghallgatókat, volt Jurátus tagokat kérdeztünk, akik az egyetem elvégzését követően inkább az újságírás felé fordultak. Nagy Teodórával, az atv.hu felelős szerkesztőjével, a Spirit FM Harcosok klubjának szerkesztőjével, korábbi rovatvezetőnkkel, valamint Surjányi Dáviddal, a Hetek külpolitikai rovatvezetőjével, nemzetközi jogásszal, egykori főszerkesztő-helyettessel az újságírásról és a Jurátusban eltöltött éveikről beszélgettünk.
Mindketten foglalkoztok az újságírás mellett joggal is, melyiket tekintitek fő profilotoknak az újságírást vagy az elméleti jogot? Hogyan definiálnátok azt, akik most vagytok ezeknek a keresztmetszetében?
Nagy Teodóra: Nehéz újságíróként definiálnom magam, de jogászként sem tudom. Úgyhogy adódik a kérdés, hogyha se ez, se az, akkor micsoda az ember; nyilván több mint egy-egy szakma. Ha azonban ebben a keretben kellene meghatároznom magam, akkor én inkább vagyok szerkesztő, mint újságíró, és ebbe sok minden belefér. Az akadémiai út pedig azért jött, mert a jogot nem akartam elengedni, és volt egy terület, ami érdekelt, ráadásul sok lehetőség is van benne a jövőben.
Nincs tehát egyetlen jelző, vagy szakmai dolog, amit ki tudnék emelni. Lehetne az, amit sokszor mondanak, hogy publicista vagy gondolkodó, esetleg értelmiségi – de én ezt a kifejezést nagyon nem szeretem, hordoz egy felsőbbrendűségi érzést számomra.
Surjányi Dávid: Jó kérdés, ugyanis én sem szoktam egyetlen szakma alapján definiálni magam, egész életemben azon dolgoztam, hogy legalább három-négy dolgot csináljak egyszerre.
A nemzetközi jogász megnevezést szeretem, habár tény, hogy ez is kicsit korlátol, ugyanis azok a kutatások, amiket végzek, és azok a cikkek, amiket publikálok, túlmutatnak a nemzetközi jogon, inkább csak egy aspektus, kutatási módszertan. A Közel-Kelet kutató talán még az, ami elég közel áll ahhoz, amit csinálok. Szakértőjének nem nevezném magam, mivel úgy gondolom, hogy aki nem beszél legalább három közel-keleti nyelvet és nem élt ott, az ne nevezze magát szakértőnek, de kutatója vagyok. Mindazáltal ez sem fedi le teljesen, mivel a külpolitikai újságírás, amit végzek, nem csak a Közel-Keletről szól.
Fogas kérdés így rögtön az elején egyféleképpen definiálni magam, névjegykártyából is többfélére van szükség: külpolitikai újságíró, Közel-Kelet kutató, nemzetközi jogász, de voltam tartalékos százados is.
Ez esetben miért éppen a jogi egyetemet választottátok, miért nem inkább újságírást tanultatok?
S.D.: Amikor választanom kellett, engem leginkább a közélet és a közéletet mozgató folyamatok érdekeltek. Akkor még azonban Magyarországon nem találtam olyan szintű diplomáciai vagy nemzetközi kapcsolatok képzést, amit elegendőnek láttam ehhez. Most már lehet másképp választanék, de nem azért, mert megbántam volna, hanem vannak jobb lehetőségek is, ha a közélettel akarsz foglalkozni. Másrészt az is meghatározta a választásom, hogy szükségét éreztem egy nívós diplomának. Olyan szempontból egy picit csalódtam, hogy ezen az egyetemen a közélethez kifejezetten sok útmutatót nem adtak, viszont egy olyan készségtárat kaptam: főleg munkabírást a kutatás terén, aminek azóta is nagy hasznát látom. Mindemellett egyfajta hivatástudat is hajtott. Az itt köttetett barátságokból, az elért eredményekből és az azóta is használt ismeretanyagból visszaigazolódni látszik a döntés. Ehhez persze kellett az is, hogy ne csak az egyetemmel foglalkozzak, hanem más dolgokkal is párhuzamosan – mint például a szakkollégium vagy a nemzetközi perbeszédverseny. Az újságírás pedig számomra az egyetemmel együtt indult el, mindkettő 2010-ben.
De nem tudok kifejezetten újságíróként tekinteni magamra, számomra ez inkább egy formája a kutatásnak. Egy klasszikus újságíró a szememben inkább olyan, aki elmegy sajtótájékoztatókra, interjúkat készít, a külpolitika viszont nagyobb terepet biztosít a kutató-elemző tevékenységnek. A jogászi és újságírói hivatás jó kiegészítője egymásnak, de egyik sem a végcél, mint inkább eszköz számomra.
N.T.: Bennem felmerült, hogy újságírást tanuljak, habár eredetileg építészmérnöknek készültem. Aztán egy nyáron, mikor ki kellett választani a fakultációkat, elgondolkoztam, hogy mi az, ami igazán érdekel, és a közélet vonzott a legjobban, emellett pedig a történelemért rajongtam még igazán. Az építészmérnöki gondolat onnan jött, hogy jó voltam matekból, ráadásul rajzolni is szerettem, de arra hamar rájöttem, hogy nem ezzel akarok foglalkozni. Ezért kitaláltam, hogy politológiára és média-kommunikációra megyek egyszerre. A magyartanárom, Sápiné dr. Bényei Rita viszont azt javasolta, hogy ne ilyen szakokat válasszak, hanem inkább egy olyan diplomát szerezzek, ami presztízzsel rendelkezik. Ugyanis ezeket a dolgokat egyetem mellett is megtanulhatom, akár úgy, hogy egy szakkollégiumhoz vagy egy diákkörhöz csatlakozok. Arra viszont szükségem van, hogy értsek valamihez, ami egy átfogó látást ad, mert önmagában az, hogy valamiről írok, kevés.
Tehát úgy jöttem az ELTE-re, hogy újságíró leszek, csak ezt az öt évet végig kell csinálni. Ha újrakezdhetném is ide jönnék, éppen azért az átfogó látásmódért, amit Dávid is említett. Ráadásul a munkám nagy részében belpolitikával foglalkozok, ezért rendkívül hasznos például, hogy ismerem az intézményrendszerek működését, a törvényhozás menetét. Az alkotmányjogi PhD-t pedig azért kezdtem el, mert úgy éreztem, szükségem van az akadémiai munkára is, mivel önmagában a közélettel való foglalkozás sem kielégítő számomra, ugyanis ott sokszor csak a dolgok felszínét lehet kapargatni.
Mi volt az, ami elindított titeket az újságírói pályán?
S.D.: Két ilyen külpolitikai löket volt számomra: az egyik, hogy még gyerekként végignéztem a 9/11-et. Ekkor döntöttem el, hogy szeretném érteni miért történhetnek meg ilyen dolgok. Habár még csak 10 éves kisgyerek voltam, onnantól elkezdtem tudatosan olvasni külpolitikai irodalmat. A másik pedig, ami az újságírás ezen speciális válfajához kötött végül, az egy személyes élmény volt. Ugyanis megtapasztalhattam, hogy milyen az, amikor a külpolitika tombol körülötted: amikor óvóhelyekre kell menekülni, háború zajlik, rakéták repkednek feletted, találkozol sebesültekkel, és odamész Gáza határába.
Mivelhogy éppen abban az évben kaptam egy izraeli hírügynökségtől ösztöndíjat egy elméleti oktatással egybekötött terepgyakorlat elvégzésére, amikor kitört a 2014-es gázai háború. A legtöbb ösztöndíjas lemondta az utat, de én nem, hiszen ez egy remek lehetőség volt arra, hogy kipróbálhassuk a helyszíni tudósítást. Mivel a jelentkezők nagy része nem mert eljönni, így egy nagyon szűk csoporttal utaztuk körbe Izraelt, a gázai határtól a libanoni határig. Megmutattak mindent, ami jelentős az izraeli háborúk tekintetében, ez pedig rendkívül nagy benyomást gyakorolt rám, azóta se tudok elszakadni a Közel-Kelettől. Olyan szinten, hogy most már arabul és héberül tanulva igyekszünk jobban beleásni magunkat feleségemmel a közel-keleti világba. Szerencsére közös nevezőre találtunk ebben, ugyanis ő is hasonló területen dolgozik.
Evezzünk kicsit másabb vizekre. Az újságírói, publicista pályafutásotok egyik állomása a kari lap volt. Milyen szerepet töltöttetek be a Jurátusban, és milyen szerepe volt a ti életetekben a Jurátusnál eltöltött éveknek?
N.T.: Az ELTE-nek egy nagy erőssége, hogy rendkívül sok diákkör van és rengeteg fakultatív programon lehet részt venni, ahol igazán jó közösségek tudnak kialakulni. Számomra a Jurátus és az Alapjogi TDK is ilyen közösség volt, amik mind a mai napig megmaradtak.
Ráadásul, aki komolyabban érdeklődött az írás iránt, az kibontakozhatott a Jurátusban, de mégis egy biztonságos, egyetemi környezet vette körül mindeközben.
Mi még papír alapon jelentünk meg, az online átállás akkor történt meg, amikor én eljöttem. Az én időmben tehát végignézhettük egy-egy lapszám megszületését: a közbeszerzés kiírásától kezdve, a nyomtatáson át, egészen a folyamat végéig. Nem csak azt láthattad, hogyan születik meg egy cikk, hanem magát a lapszám gyártási folyamatát is, a főszerkesztő tulajdonképpen egy menedzsere volt ennek. Havi egyszer jelentünk meg, én pedig rovatvezetőként támogattam ezt a folyamatot.
És milyen volt főszerkesztő-helyettesként akkor a lapnál?
S.D.: Nem titkoltan egy „politikai” megbízatást jelentett, hiszen időben ott járunk, amikor a gólyatáborban történt nemi erőszakos botrány kirobbant az egyetemen. Ekkor egy igen komoly válság jellemezte az egyetemi közéletet, mi pedig egy erkölcsi megújulást hirdettünk, csatlakozva az Együtt az Erőszak Ellen nevű türkizszalagos mozgalomhoz. Egy teljesen új HÖK elnökség állt fel, aminek tökéletes szócsöve lett a Jurátus.
N.T.: Igen, volt egy időszaka az újságnak, amikor úgy működött, mint kvázi egy kerületi lap, ahol a polgármester a saját gondolatait megoszthatja. Teljes mértékben a HÖK lapjává váltunk.
Jelenleg ennek szinte a teljes ellentéte vagyunk, ugyanis azóta már a HÖK-től függetlenül működünk.
S.D.: Ez tényleg drasztikus változás ahhoz képest, mint amikor a Jurátus főszerkesztője még a HÖK elnökség része volt, és a hallgatói önkormányzat finanszírozta a lapot.
N.T.: Igen, de azóta történt egy alapszabály módosítás. Én úgy látom, ez okozhatja a finanszírozási problémákat is, hogy már nem ül bent az elnökségben a főszerkesztő. Emellett nekem az az ideális elképzelésem egy egyetemi újságról, hogy elsődlegesen az egyetemi polgárság lapja, független a hallgatói önkormányzattól.
Ez esetben, hogy néz ki szerintetek egy ideális kari lap?
N.T.: Az egyetemi polgárság nagyon tág közeg, benne vannak a tanárok és a hallgatók, de az ott dolgozó munkatársak is. Egy ideális egyetemi lap szerintem elsősorban a hallgatóké, másodsorban az egyetemi közösségé mint egészé, amiben megjelenhetnek interjúk az oktatókkal. A legfontosabb mégis az, hogy hallgató orientált legyen, és független az egyetem vezetésétől, sőt akár a HÖK-től is – de ez nagyban függ a mindenkori vezetéstől. Úgy gondolom, egy újságot érdemes annyira intézményileg körbebástyázni, hogy érdemben foglalkozhasson az egyetemi közélettel, meglegyen a kellő függetlensége. Ami nálunk mindenképp hiányosság volt, hogy nagyon egyoldalúan működtünk, nem voltak viták, én ezt másképp csinálnám most már.
Ugyanakkor a független sajtó örök kérdése, hogy mitől is független pontosan? A tulajdonosától például nehezen lehet, sőt az olvasók is eléggé megkötik a kezünket, hiszen arról írunk, ami érdekli őket.
Az igazi független sajtó szerintem egy mítosz, régen hittem benne, ma már nem igazán, mert ha a tulajdonostól nem is, az olvasóitól mindenképp függ.
Hiszen lényegében ők finanszírozzák a lapot. Ha teljesen független akarsz lenni, akkor blogolj, a többi ugyanis mind kötött.
S.D.: És akkor jönne a következő lépcsőfok, az objektivitás követelménye, ami a maga steril formájában nehezen kivitelezhető, főleg egy ilyen helyzetben…
N.T.: A hírközlésben szerintem lehetséges, amikor mindkét fél álláspontját értékelésmentesen bemutatod. Engem például kifejezetten zavarnak az olyan tudósítások, amikhez rögtön véleményt is fűz a szerző, mert nem arra vagyok kíváncsi, hanem hogy konkrétan mi hangzott el.
Akkor azt mondjátok, hogy objektív újságírás nem létezik, hiszen az újságíró feladata éppen az események elemzése, kiértékelése?
S.D.: A hírközlés nem újságírás, ott csak le kell írni, hogy mi történt, egy újságíró azonban segít értelmezni a történteket, az pedig nem lehet objektív. Az igazán nagy publicisták mind olyan cikkeket írtak, amikben volt értékelés. Persze ismertetni kell minden álláspontot, körül kell járni a témát, hisz nem propagandaanyagról beszélünk. De senki sem azért lett híres, vagy kapott Pulitzer-díjat, mert pusztán hírt közölt. Még ha helyszínről tudósítasz, az sem lehet színtisztán objektív, hiszen egyfajta nézőpontból láttatod a helyzetet, s közölsz vagy nem közölsz tényeket. Az én munkám során pedig fokozottabban igaz ez, hiszen egy elemző feladata éppen az, hogy a tényeket behelyezze egy kontextusba.
Sőt, igazából úgy érzem, ma már a hírközlés sem tud színtisztán objektív maradni, ugyanis elég csak annyi, hogy egy hírt ne hozzunk le, vagy olyan címet adjunk neki, s máris irányítottuk az olvasót.
Zárásként hadd kérdezzem meg, mik a jövőre vonatkozó terveitek, akár a jog, akár az újságírás, publikálás területén?
N.T.: A közeljövőben a PhD befejezése egy elég megfogható terv számomra. Az újságírói szakmában pedig a szerkesztés az, ami igazán motivál. Hosszútávú célként lebeg a szemem előtt – ha már szóba került a független média – egy saját projekt létrehozása, ahol én határozhatom meg az irányokat, ahol értékalapon dolgozhatunk. Én személy szerint egy normális vitakultúrát szeretnék látni a magyar közéletben, amiért szívesen dolgoznék is. Egyre inkább azt látom, hogy az emberek a saját buborékjukban élnek. Ezen a projekten keresztül pedig találkozhatnának a „másik oldallal is”.
S.D.: Az biztos, hogy én is szeretnék tudományos fokozatot szerezni, csak még azt nem döntöttem el, hogy jogi területen vagy nemzetközi tanulmányokból, aminek egy aspektusa lenne a nemzetközi jog – habár az utóbbi felé hajlok. Emellett mindenképp szeretnék több időt külföldi tanulmányutakkal eltölteni. Az én ars poeticám viszont arra rezonál, amit János apostol mondott a szélről: „nem tudod honnan jő és hová megy”, ezért nem akarok fixet mondani, hiszen eddig is évről évre változtak a dolgok. A magam részéről szeretnék a geo- és külpolitika hullámain lovagolva kapcsolódni a közélethez.
Köszönjük az interjút Nagy Teodórának és Surjányi Dávidnak, pályájukhoz további sikereket kívánunk!
A képeket Szávai Lili készítette.
