„A közös érdekek néha megteremtenek helyzeteket, amelyek hasonlítanak a barátságra.” – írja Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című művében. Vajon igaza van, és tényleg ilyen világot élünk?
A társas kapcsolatok fenntartásában és kialakításában az érzelmeink fontos szerepet játszanak, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy a mai világban szükségünk van-e egyáltalán érzelmi alapon kialakuló kapcsolatokra, barátságokra. Vannak olyan emberek, akikhez szinte ösztönösen, teljes természeteséggel ragaszkodunk, ezekben a kapcsolatokban otthon érezzük magunkat, kölcsönösségen alapulnak, nem várunk cserébe semmit, már maga a másik fél személye az ajándék. Az ilyen típusú, mély érzelmeken alapuló emberi kapcsolataink általában már kisgyermekkorban kialakulnak, nem véletlen – bár közhelyként emlegetjük –, hogy gyermekkorban szerezzük az igazi barátokat.
Az érdekek, melyek vagy önösek vagy közösek, lényegét tekintve nem „szeretetkapcsolatok”, nem bensőségesek. Érdekkapcsolat alatt egyrészről olyan emberi kapcsolatokat értünk, melyek egyoldalúak, melyekből hiányzik az érzelmi kötődés, a szeretet, a kölcsönösség; egészen egyszerűen a másik félre bábként, eszközként tekintünk céljaink eléréséhez. Ez a cél lehet szakmai előrelépés, új munkahely, több pénz, de az is lehet, hogy csupán érzelmi támasz. A lényeg, hogy legalább az egyik fél vár cserébe valamit, ő maga viszont nem nyújt semmit.
Mindannyiunk életében előfordult már, hogy szükségünk volt a házi feladatra, az órai jegyzetekre, vagy arra, hogy valaki felírjon a katalógusra, esetleg jobb pozícióra a munkahelyünkön – minden esetben tudtuk kihez kell fordulni, ki lesz az a személy, akitől segítséget és nyilván a megoldást várhatjuk. Ha nem, akkor mi magunk voltunk az a személy, akihez a többiek fordultak, aki a segítséget nyújtotta, aki másoknak lelki támasza volt. Apró dolgoknak tűnnek, de az ilyen sok kis apróság és az emberi önzés, hogy önmagunkat állítjuk a középpontba, érdekkapcsolatok sokaságát hozza létre.
Egy kapcsolat alapja lehet természetesen közös érdek is, mikor a cél közös, ilyenkor leggyakrabban hasonló élethelyzetben vagyunk, szükségünk van a másikra, hogy túléljünk. Csakhogy ez egy csapda, ugyanis az ilyen típusú kapcsolatok gyakran a barátság illúzióját keltik. Lassan mi magunk is úgy érezzük, hogy „ő az, akire szükségem van, együtt megcsináljuk”, de amint elértük a közös célt, azzal szembesülünk, hogy a kapcsolat tovább nem fenntartható, és mivel már további érdekünk nem származik belőle, megszűnik.
Nézzünk egy példát! Tegyük fel, egy közös projekten dolgozunk a fizetésemelésért Katival. Mindent és mindenkit háttérbe helyezünk, csak mi ketten számítunk, hiszen tudom, hogy Kati szakmai tudása nélkül a projekt nem lenne elég jó, és ő is vágyik a sikerre, az elismerésre, de tudja, hogy a kommunikációs képességei nem elég jók ahhoz, hogy lenyűgözzük a főnököt, ezért szüksége van rám. A projekt sikeres, megkapjuk a fizetésemelést, és valahol ezen a ponton vége is a kettőnk kapcsolatának. Talán még néha erőfeszítéseket teszünk, és megpróbálunk összehozni egy kávét vagy egy beszélgetést, de hosszú távon nem marad semmi nyoma a kapcsolatnak. (Nőknél megfigyelhető, hogy egy-egy szakítás, válás számos ilyen típusú kapcsolatot generál, a közös élethelyzet a kapocs.)
Sokszor azon kapjuk magunkat, hogy bizonyos emberek belépnek az életünkbe, és valamilyen rejtélyes oknál fogva ugyanolyan gyorsasággal, ahogy beléptek, már ki is léptek belőle. Eltűnnek, mi pedig nem teszünk ellene, egész egyszerűen csak elengedjük őket, tudomásul vesszük, hogy vége egy barátságnak, munkakapcsolatnak, egy ismeretségnek.
Az életünkben viszonylag kevés az állandó szereplő. De vajon miért engedünk el ilyen könnyen kapcsolatokat?
Talán azért, mert hiányzott belőle egy lényeges rész: az érzelmi kötődés. Nekünk is bele kellett volna tennünk a részünk, nem csupán a másiktól elvárni, de van, hogy csak egész egyszerűen köszönjük elég volt, már nincs miért benne maradnunk, és ezért nem is zavar, ha véget ér. A szerencsésebb szituáció mikor egy-egy ilyen típusú kapcsolatnak mindenféle rosszallás nélkül szakad vége, a baj ott kezdődik, ahol az egyik fél szántszándékkal kihasználta a másikat, teljesen hülyét csinálva a másikból, mert az ilyen eset vagy lelki sérülést hagy, vagy bosszút generál.
Kifejezetten sikeres lehet az az ember, aki életét érdekkapcsolatokon keresztül építi fel. Lehet rengeteg pénze, szuper autója, luxusvillája, övé lehet a vágyott pozíció vagy saját vállalkozás. Ezek a kapcsolatok azonban nem kevés időt, energiát és pénzt követelnek, háttérbe szorítva vagy teljesen felemésztve az igazán fontos barátságokat, kapcsolatokat. Azt gondolom, mindenkinek saját magának kell mérlegre tennie, hogy megéri-e. Ezek a kapcsolatok valószínűleg nem lesznek sem őszinték, sem mélyek, amilyen sokat adhatnak az egyik oldalon, a másikon legalább annyit képesek elvenni.
Napjainkban lehetetlen, hogy mi magunk ne tartsunk fenn érdekkapcsolatokat, ezek valahogyan a mindennapokkal együtt járnak, és igenis néha szükségesek. A hangsúly talán azon van, hogy kapcsolataink révén milyen ember válik belőlünk. Mennyire engedünk teret önzésünknek, érdekeinknek, és kerülünk mi magunk a saját középpontunkba, elnyomva és félrelökve ezzel másokat. Az érdekembereknél hiányoznak bizonyos értékek, és saját maguk számára mindig ők lesznek a legfontosabbak. Nem árt szelektálni és a mérgező kapcsolatokat hátrahagyni. Boldogulásunkat az érdekek segíthetik, de közben nem szabad elvesznünk, embernek kell tudnunk maradni. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az érzelmeink, és nem az érdekeink révén miket érhetünk el, kikké válhatunk.
Ugye olvasás közben mindannyiunknak beugrott néhány ismerős?
