Gyermekkoromban, Keszthelyen a bazársor és a kikötő találkozásától induló partmenti séta egy időutazással ért fel. A kandeláberekkel szegélyezett utacska mentén elsőként a neoreneszánsz stílusjegyeket felvonultató, a Monarchia hangulatát idéző Balaton és Hullám szálló tűnt fel. Őket követte az ízig-vérig szocreál Helikon a saját betonszigetével, fedett uszodájával. A strandolóknak, horgászoknak árnyékot adó nyírfák tövében egy halbüfé bajor sramlizenével és „frissen fogott akciós hekk!” feliratú táblával próbálta meghozni az étvágyat. A sort az Útépítő Tröszt vállalati üdülője zárta, ami a rendszerváltás után Lajos bácsiék gondoskodó keze alá kerülve Hotel Via néven működött tovább.
A kétcsillagos szállodát nem a historizáló kinézete vagy az innovatív építészeti megoldásai tették számomra különlegessé, hanem az, hogy iskolám ott tartotta nyaranta az angol tábort. A diákság körében a szünidei programok közül ennek volt a legnagyobb kultusza. Tanév közben is büszkén viseltük az „English Camp” logóval ellátott színpompás egyenpólóinkat, alsósként érdeklődve hallgattuk a nagyokat, amint a szünetekben legendás keszthelyi sztorikat elevenítettek fel.
A tábor azért kapta az angol előtagot, mert rendre valamelyik angolszász állam kultúrája köré épültek a csoportos foglalkozások, a sorversenyek, sőt még a reggeli ébresztőzene is illeszkedett az adott országhoz. Hetedikben különösen vártuk az ír delegációt, abban bíztunk, hogy jönnek majd a csinos, vadóc vörös hajú tinilányok. Valóban érkeztek gyerekek is az oktatókkal, de egyikük sem érte el az iskoláskort… Sovány vigaszt jelentett, hogy a tanár-diák fociban tíz-négyre vertük őket.
A Viában minden adott volt, amiről egy korabeli kisdiák álmodhatott. Linóleumpadlós, dohos, pókhálós, emeletes ágyas faházak helyett Balatonra néző, erkélyes, három-négyszemélyes, franciaágyakkal felszerelt, szőnyegpadlós szobák vártak bennünket. Fürdő és hűtőszekrény mindegyikhez járt, a szerencsésebbeknek tévé is jutott.
A parton foci- és röpipálya, illetve minigolf közül választhattak azok, akiknek éppen nem volt kedvük a vízben játszani. A hotel éttermében vendéglátóképzős gyakorlatukat teljesítő pincértanoncok szolgálták fel a reggelit, a háromfogásos ebédet és a vacsorát. A legfelső szinten lévő konferenciateremben pedig karaoke-esteket tartottunk. Szerintem Gyenesdiáson is hallották, ahogyan a szásztagú kórus önfeledten énekelte: „Hányszor elmúlt már, de újra vár, A balatoni nyár, balatoni nyár.”
Itt kötöttem először ismertséget a sörrel. Egyik évben – azt hiszem, talán negyedikesek lehettünk – az Európa-bajnokság elődöntőit pont a tábor hetében rendezték. A csütörtök esti, német-török meccs kezdésére legalább harmincan zsúfolódtunk össze a Gáborék szobájában, ugyanis az egész szinten csak ott volt tévé. Képernyője ráadásul kisebb volt, mint ma egy olcsó középkategóriás laptop kijelzője.
A nagy mérkőzésre szinte teljesen kifosztottuk Béla bácsi bazársori Lebensmittelét. Az igazán menők, Gábor, Robi meg a Krisz energiaitalt és alkoholmentes sört is tettek a kosarukba. Edit néni, a felügyelőtanárunk az előbbieket fizetés után rögtön elkobozta, ám a sörök – össznépi unszolás árán – maradhattak. Én ekkoriban feltétlenül a vagányok közé akartam tartozni, ezért amikor megkínáltak, alaposan meghúztam a kékcímkés Drehert, tessék nézni, ki itt a király, bírom én a piát! Azt már szerencsémre senki sem láthatta, ahogyan a mosdóba szaladva igyekeztem megszabadulni a kesernyés lötty fanyar ízétől. Nem értettem, hogyan lehet ezt szeretni. Ott nyomban meg is fogadtam, hogy ilyet többé soha nem iszok.
A keserű élményt másnap a parton próbáltam feledtetni. Az élelmiszerboltos Béla bácsi mellett a tábor ikonikus figurája volt Pistabá’, aki evezősként anno a hetvenes években világbajnokságot nyert, majdnem az olimpián is részt vett, legalábbis a róla szóló anekdoták szerint. Ennek megfelelően a vízi sportokért ő felelt, külön utánfutón hozták a felszerelését: egy aranyszínű kajakot a gizdák számára, a kicsiknek meg egy felfújható sárga gumicsónakot.
Én már korábban kenuztam a Körösön, meg sárkányhajóztam a Dunán, így biztos voltam benne, hogy holmi műanyag játékkajak nem okozhat gondot. Addig valóban nem volt semmi baj, amíg egyenesen kellett haladni. Kanyarodni azonban sehogyan sem akart ez a dög, hiába eveztem csak az egyik oldalon, ahogy az egyre vörösödő fejű Pistabá’ üvöltötte felém a partról. Végül a nádasban kötöttem ki, a szúnyogcsípéseknél csak az fájt jobban, hogy Panni, az akkori szerelmem hangosan kinevette a performanszom.
Na igen, a lányok… Elővigyázatosságból már odafele menet a buszon leosztottuk, hogy ki kit kér majd fel a pénteki discóban, illetve azt is megvitattuk, hogy a Felelsz vagy mersz?-ben milyen kérdésekkel és feladatokkal igyekszünk közeledni feléjük. Éjszakánként aztán hosszú órákon át értékeltük a tábori csajokat a saját fejlesztésű AFMÉ-skálán (arc, fenék, mell és értelem szerinti pontozás). Megesküdtünk, hogy az eredményt nem adjuk tovább, persze valaki mindig kikotyogta, lett is belőle sértődés.
Sosem felejtem, ötödikesként mennyire irigyeltük a Petit, mert ő már szájrapuszizott a Lucával. Velem meg a Gréti szeretett volna táncolni, de mire összekészültem (a legszebb kockás ingem természetesen a bőrönd legalján bújt meg) és leértem, a hallban a buli zárásaként a Time For Letting Go szólt, amire egyedül Pistabá’ és Edit néni lassúzott az üres székek között, miközben a felszolgálóból estére lemezlovassá avanzsált srác az est kellékeit pakolgatta vissza a táskájába.
Azt is megtanultam, hogy olykor nemesebb célokért le kell mondani az álmokról. Ötödikesen a bazársori ázsiai vegyeskereskedésben az elsőn nap kinéztem magamnak egy „Magyar vagyok nem túrista!” (sic!) szöveggel ellátott fekete pólót, amire – hogy ne jusson tanári kézre – szombatig félretettem egy ezrest. Épp készültem volna fizetni, amikor meghallottam, hogy a Zsófi sírva fakadt, mert nincs elég pénze, így a szüleinek nem tud szép ajándékot venni. A sötét felsőt a fogason hagytam.
Mi, „English camperek” órákon át tudnánk sorolni az ilyen és ehhez hasonló történeteinket szerelemről, fociról, discóról, csínytevésekről… Hosszú kihagyás után idén nyáron úgy döntöttem, hogy itt az ideje visszatérnem az én Keszthelyemre. Vártam, hogy ismét gyerek legyek néhány óra erejéig, kedvemre meg akartam mártózni ifjúkorom emlékeiben.
Utam a vasútállomásról a bazárokon át a partra vezetett. A Lebensmittelben sajnálatomra nem Béla bácsi szolgált ki, gondoltam szabadnapot vett ki az öreg, biztosan elment Hévízre áztatni magát a nyugdíjas cimboráival. Aztán a sétányra érve azzal kellett szembesülnöm, hogy nem a boltos lesz a múltam egyetlen hiányzó láncszeme.
A Balaton és a Hullám jómódú tisztviselők, nagyravágyó dzsentrik helyett ezúttal a restaurátorokat várta, reménytelenül. Lepukkantabban festettek, mint a Blahán a kicsomagolt Corvin Áruház. Az egykoron büszke Helikon betonszigete elárvult, a parton viharvert vízibicikli bizakodott sorsa jobbra fordulásában. A korábban zsúfolt parkolót felverte a gaz, a betört üvegű forgóajtón csak a lélek tartotta a celluxszal odaerősített „felújítás miatt bizonytalan ideig zárva” feliratú kartontáblát.
A Viát hiába kerestem. A halbüfés két korsó frissen csapolt Balatoni Világos között mesélte, hogy Lajos bácsiék 2016 körül már nem bírták az egyre növekvő költségeket, a környéken terjeszkedő ingatlanos nagykutya akarata előtt meg kellett hajolniuk. Manapság elegáns apartmanházak állnak a hotel helyén, viacolor térköves parkolóval a terepjáróknak, jakuzzival meg luxusvitorlással a vendégeknek.
A söröm elfogyasztása után sietve távoztam. A fürdés elmaradt, ez már nem az én szeretett Keszthelyem.
