Csere Gáspárral, a BEAC maratonistájával, a 2016-os riói olimpia résztvevőjével beszélgetünk az élsportról, az oda vezető útról és a jövőképéről mind egyéni, mind sportági szinten.
Mit jelent számodra a sport, a futás és a hosszútávfutás?
Életem fontos része, ez tölti ki a napjaim. Nekem már gyerekkoromban sem csak hobbim, inkább szenvedélyem volt a sport. Ilyen beállítottságú családban nőttem fel, és már kisgyerekként éreztem, hogy ezzel kell foglalkoznom. Nem tudtam magam másban elképzelni, ebben találtam meg a hivatástudatomat. Mindemellett nem mondom magam sportfanatikusnak, szabadidőmben teljesen mással kötöm le magam.
Élsportolói életmódodat mennyire éled meg munkának? Vagy mindez inkább szenvedély számodra?
Keretek közé vagyok helyezve, mivel kötelességeim vannak az egyesülettel, illetve a válogatottság miatt a szövetséggel szemben is. Fő motivációm mégis az, hogy szeretem csinálni. Emellett egyre inkább felfedeztem, hogy másokat is érdekel, amit csinálok. Egy kicsit már én is közszereplő lettem, és így jól tudom ezt használni értékközvetítésre is.
Mi volt az a pont, mikor tudtad, hogy neked profi szinten kell foglalkoznod a futással? Vagy egy hosszú folyamat eredményeként jutottál erre?
Nagyon erős versenyszellem volt bennem mindig is. Mikor az első futóversenyemen elindultam óvodás koromban, már akkor úgy éreztem, hogy azt egyszerűen kötelező megnyernem. Emellett a 2000-es sydney-i olimpiát látva eldöntöttem, hogy szeretnék a világ legnagyobb sporteseményén részt venni, és ebből az indíttatásból is edzettem utána mindennap. Tinédzser koromban kicsit elfordultam a versenyzéstől, de tizenhét-tizennyolc éves koromra eldöntöttem, hogy felnőttként is szeretnék élsportolni. Huszonhárom évesen értem el az első nemzetközi eredményemet, ekkor billent át a mérleg afelé, hogy ebből meg tudok élni, és valóban élsportoló lehetek.
Hogy látod a magyar atlétika jövőjét? Esetleg egy világbajnokság megrendezése jót tenne neki?
Fejlődik, bár régebben jobb volt a helyzet. Ma az utánpótlás komoly probléma. Nagy a konkurencia a sportágak között, manapság nehéz rávenni a fiatalokat, hogy jöjjenek le atletizálni. Ez egy olyan konzervatív sportág, ami nem túl ingerdús.
Bár a maraton különleges terep, hiszen ez egy utcai formája a sportágnak, ami miatt külön is kezelik ezt a válfajt: több médiafigyelmet kap, így nagyon jó lehetőség egy magamfajta számára, hogy az eredményeit el tudja adni, és ezáltal más futók számára is példaképpé tudjon válni. Csupán néhány maratonfutó profi státuszú itthon, s mivel nincsenek stábok, többnyire mindent magunknak kell megoldanunk és megszerveznünk, de a feltételek egyre jobban épülnek ki.
A világbajnokság 2023-ban Budapesten pedig mindenképpen jót tenne az egész magyar sportnak, megépülne a régóta várt atlétikai stadion, és nekem is célkitűzésem lenne, hogy ott legyek.
Van-e a mindennapokban vagy a szakmában példaképed?
Az apukám hatására kezdtem el futni, ő mindenképpen a példaképem. Emellett – az idei berlini 2:01:40-es időeredménnyel világcsúcstartó – Eliud Kipchoge, aki abszolút klasszis. Illetve mondanék még egy etióp futót, Haile Gebrselassie-t. Őrájuk nemcsak sportolói teljesítményük, hanem emberi értékrendjük miatt is felnézek.
„Idősportolóként” mindig az egyéni csúcs megdöntés a cél, vagy helyezés elérését is ki szoktad tűzni magad elé?
Találóan fogalmaztad meg. Konkurencia szempontjából a maratonfutás az egyik legnehezebb sportág: az az atléta, aki nem lesz világbajnok, az időeredményét fogja előtérbe helyezni. Mások is e szerint sorolják be őket nemzetközi szinten. Itt nagyobb jelentősége van a világ és a különböző kontinensek ranglistáinak, mint máshol.
Én főleg az európai vetélytársakat figyelem, és az idővel versenyzem, időeredményem (2:16:40) itt a középmezőnyben van, és ebben a mezőnyben lettem már huszonkilencedik hetvenkét indulóból Európa-bajnokságon. Céljaim közt egy Európa Bajnokság top tízes hely szerepel, ami ezen idő alapján reális is lehet a közeljövőben.
Mi számodra a legszebb emlék?
Az olimpiát mondanám, bár a verseny maga nem sikerült jól, de azzal a két héttel az álmom valósult meg. Viszont ezen kívül sok más jó élményem is van: első nemzetközi versenyem Dortmundban, Németországban volt, tízéves voltam, és az egykilométeres távot meg is nyertem. Illetve nyilván az idei, első maratoni országos bajnoki címem, ez is nagyon kiemelkedik. Ezen kívül még az első ilyen távot említeném, ami négy évvel ezelőtt volt Frankfurtban. Nagyon nehezen jutottam ki, de végül jól debütáló, két óra huszonegy perces időt sikerült futnom.
Mi jelenti számodra a motivációt, belső erőt?
Az utazási fázisnak nevezett állapot – ami általában a 42 kilométer közepén jelentkezik –érdekes dolog. Belefeledkezik ilyenkor az ember, hogy mit csinál, nehéz erre rákapni, de a hosszútávfutás nehézségeit ezáltal lehet átlépni.
Emellett nem titkoltan keresztény hívő sportoló vagyok, így nekem a futás egyfajta közösség Istennel. Hiszem, hogy Ő általa adott tehetség a futás, Ő ad erőt, egészséget nap mint nap. Egyfajta imaforma és szellemi, spirituális tevékenység is számomra mindez.
Mik a jövőbeli célkitűzéseid a sportkarriered alatt és után?
Jelenleg huszonhét éves vagyok, harminc-harmincöt év az ideális a maratonfutáshoz, így a következő három olimpián való részvétel még reális lehet. Ezentúl az országos csúcs megdöntése, és további országos bajnoki címek megszerzése a cél.
Edzőm elképzelése, hogy az egymás után szerzett sok-sok bajnoki címmel egyfajta korszakos magyar maratonista pályafutást hagyjak majd magam mögött. El szeretnék jutni nagy külföldi versenyekre, mint a New York-i, chicagói, bostoni, londoni, tokiói események.
Majd szívesen tevékenykednék a magyar sport érdekében – sportszervezést is tanultam az egyetemen – először az atlétika szakágban, aztán akár általános szinten is. Legfőképpen viszont célom motiválni az embereket: legyen hitük, bármivel is foglalkoznak, és soha ne adják fel!
képek: Papp Bence & Csere Gáspár
