Az Akik maradtak című történelmi dráma Tóth Barnabás filmje, mely két ember különös barátságát mutatja be a II. világháború utáni években. Emberi jellemek, megható történet, mindez jól előadva. A film Magyarország Oscar-jelölése idén.
„Az ember társas lény” – ezt könnyű megtapasztalni a mindennapokban. Ez leginkább kapcsolatainkban tükröződik. Mi történik akkor, ha egyedül maradunk? „Az élet olyankor is megy tovább” – mondhatnánk, és ez is igaz. Nem mindegy azonban, hogy örökké magányosak leszünk-e, vagy társakat hoz az élet. Erről szól ez a történet.
1948-ban járunk, a II. világháború utáni Budapesten – de igazából az országban bárhol játszódhatna a történet. Itt találkozik egymással Körner Aladár nőgyógyász (Hajduk Károly) és Wiener Klára, a tizenhat éves kamaszlány (Szőke Abigél). Két különböző hátterű és habitusú ember, azonban egyvalami közös bennük: a világégés során elvesztették a családjukat, és most magányosak.
Mivel a film nem hosszú, és a cselekmény sem túl bonyolult, komoly hangsúlyt kap a történelmi közeg. A kialakuló Rákosi-diktatúra éveiben járunk, annak minden jellegzetességével. Nem fullasztó a légkör, de mégis nyomott és nyugtalan, ami kevés vidámságra ad okot. Szóba kerülnek a korszak jellemzői: jegyrendszer, kitelepítések, a besúgó hálózatok kiépülése. Az atmoszférát korhűen illusztrálják a film jelmezei, díszletei – a nemrég elhunyt Rajk László egyik utolsó munkája –, még a rádió-részletek is. Számomra ez a korszak történelem, hiszen még a nagyszüleim sem voltak tíz évesek a történet idején.
A film során komoly szerep jut a karakterek, a két főszereplő fejlődésére. Klára a kezdeményezőbb, nyitottabb, beszédesebb kettejük közül, ő keresi fel először a doktort, de idővel Körner is megnyílik. Klára – vagy ahogy Aladár becézi: Süni – pubertás korának éveit éli, ennek minden velejárójával. Szép lassan a kis kamaszból fiatal nő lesz. A másik oldalon Körner – ahogy később mindenki hívja: Aldó – sokkal nehezebb helyzetben van, mint kiderül. Míg Süni elbeszéléseiből össze lehet szedni, hogy milyen családja volt, addig Aldó a zárkózottsága és rátelepedett bánata miatt sosem szól semmit, csak utalásokból tudhatjuk meg a múltját – egészen addig, míg egyszer be nem avatja Sünit élete történetébe. A két különböző jellem szép lassan közel kerül egymáshoz, és ez a barátság elviselhetőbbé teszi számukra a nehéz napokat, sőt az élet szépségeit is észreveszik idővel.
Fontos kérdés merül fel ennek kapcsán a nézőben, amit véleményem szerint a Muhi Klára és a rendező által közösen jegyzett forgatókönyv tökéletesen oldotta meg. Nem arról van szó, hogy szemellenzősen követnék a társadalmi konvenciókat, sokkal inkább azért erős és hiteles a történet, mert nem férfi és nő kapcsolatáról van benne szó, hanem két tragikus sorsú ember egymásra találásáról. Süninek hiányzik az apja, akit valamilyen formában újra meglel Aldóban, és rajongással van a férfi iránt. Körner pedig apaként neveli a lányt, miközben próbálja felejteni a háború borzalmait. Egy ponton a kettejük viszonya átléphetne egy kritikus határt, de ez az a pont, ahol mindketten a józan eszüket követve rendezik a helyzetet.
Ennek a két személynek a sok borzalom után szüksége van valakire, aki enyhíti a magányukat. Egymásra utaltságukból szövődik a barátságuk. Sokszor sokféleképpen feldolgozták már az „egyedül nem megy” témát, legyen szó könyvről, dalról, akár külföldi vagy hazai téren. Az Akik maradtak is egy ilyen szituációt mutat be, azonban itt a szomorú valóságból fakad az alaphelyzet, amire megoldást adhat, hogy együtt minden egyszerűbb.
A jó karakterfejlődéshez jó színészek is kellenek, és ezen a ponton sem hibázik a film. Hajduk és Szőke mellett a Klára nagynénjét alakító Nagy Marit jelöli meg a film főszereplőként, és bár fontos a karaktere a történetben, remekül játszik ő is, valójában itt Klára és Aladár párosa az, ami körül forog a film. Látható, hogy jól dolgoznak együtt. Hármójukon kívül csak epizódszerepek idejére tűnnek fel más karakterek, akik feladata, hogy minimális mozgásban tartsák a cselekményt.
Összességében az Akik maradtak egy megható, végtelenül emberi történet. Nem giccses és terjengős, sokkal inkább realista, mert nem bagatellizálja el a komoly kérdéseket. Egy eddig is ismert tételt bizonyít be, de teszi mindezt egy sajátos környezetben, az annak megfelelő előadásmódban. Szurkoljunk, hátha ismét komoly, magyar filmes sikereknek örülhetünk ennek köszönhetően! Én jó szívvel tudom ajánlani mindenkinek, érdekes kérdés lehet, hogy más és más generációk hogyan értelmezik a filmet.
