I. Elvágyódás
Elméd börtönében
gondolatod őre
rácsot reszel
szíved szabadságáért:
dobbanó haldoklás e fogság
Képzeletben vágyódni messze már
a jelentől el szebb jövőért,
mely úgysem létezhet számodra
Miattad
A múlt visszaköltözik cellába társnak
minden látogatásod után,
mely minden héten hétfő délután
Hétfő délelőtt:
integető kezek rácsformát öltve vetnek árnyékot megkopott falamon
dobozban kiadott emlékeztető egy letűnt korról
s az utolsó is a drótkerítés túl felén halad 10:12-kor
Itt és elhagyva engem
a felszabadítottak kivonulása:
akikért jönnek, akikre várnak, akikben hisznek
aki én már biztosan nem lehetek
Múltam is látom kisurrani ekkor,
hihetném, hogy ez távozás
az első alkalommal megértettem:
Hozzád megy
kérve kérni Te is gyere ide
Akár lehetnél az integető kezem (is),
de Te inkább közeledő lépteiddel bicegsz-botorkálsz Felém félve:
ez látogatás
azon a bizonyos hétfő délután
most és ma is
Telnek a hetek, hónapok, s lassan egy év is már elgurult a Semmiért Egészen
kísérem mások szabadságát árnyként a kerítésig,
de én fogoly vagyok és maradok
várva Téged önmagam szabadulása végett
Mindhiába:
segíthetnél – nem áll szándékodban
Vágyam mindezek ellenére kellett
nemcsak Számodra
Bárkinek, aki rám tekintett
érdekesnek tartott
Hiányzol:
S az érzés is, amely rávett engem
fogságom okozója:
ettől lehettem magamnak különleges,
hogy Te vagy (nekem)
II. Szembesülés
Nehéz az újrakezdés olyan környezetben,
mely a bánatod hozta el egykoron
melyben a botrányos kitörések némi kölcsönzött tisztelet-figyelemért
a bűntudat adósságával kamatoznak szüntelen fegyelemért:
képtelen megbocsátani magának
A jelenben pedig gyógyulásod kell (el)várnod innen
s ahol színész voltál mások megírt drámájában,
melyben számodra a tragédia juthatott:
Hősként kellett tragikusnak lenned
mindvégig:
Most Tragikusként kéne hősnek lenned
vagy legalább hazudnod
a belekényszerített helyzetért és önmagad védelméért leginkább
a valós színészet szín(telen)padján:
íróid ezzel ruháztak rád szerepet igazán
Eddig csak életeddel játszadoztak el
s te azt is komolyan vetted
Észrevehetnéd veszted:
Fontos vagy nekem-
fontos vagyok Neked, de nem eléggé
Törődök Veled-
törődsz velem, de nem eléggé
Halk lépteimmel nyomodba eredek, mikor eltűnsz-
s harsány dübörgéseddel keresésemre indulsz, ha elnyel a csend engem, de nem eléggé
Figyelek Rád-
figyelsz rám, de nem eléggé
Gondozom lelked virágoskertjét-
Te öntözöd lelkem hajtásait, de nem eléggé
s most kiszáradok szemeidben:
Nemcsak láttál mindig, hanem észre is vettél, de nem eléggé
mert nem akartad: ezt (sem)-
én elfogadtam: ezt (is)
Az ellentéteinkre épülünk
a vonzásunk taszít el messszire Minket a másiktól
az Egymás elhiányolva hal el minden találkozásunkkor:
rám találsz és én Rád
csak, hogy ellökhessük Egymást
végül lábaim-
lábaidnál landolunk
a bumeráng is hazatalál
Gyűlölöm, hogy az Ellened bevett ellenszerem vagy
s meglehet még szeretlek is
Viszont én már nem érzek vonzalmat önmagam iránt közeledben:
lehetetlenből faragok lehetőséget,
hogy elmaradjak Általad
A kezdeti élvezetbe beletörve váltam végül betegeddé
már szabadulnék – még nem hagyod
dönteni pedig képtelen vagyok
Helyetted-Nélküled
III. Játszma
A kör bezárult
s maradt az játszótársnak ismét, ki egyszer elvágyódásra kényszerítve elárult
mostanra tagadhatatlanul a játékszereként vagy elárvult
Mellette- Ellene, de mégis Együtt
a volt lelkitársság még rendületlenül Benne szédült
Hozzá kellett végül meneküljön:
A kíméletlenségben a kegyetlenségére is éppúgy vágyott
ölelő megértésükben lelkük ekkor sem fázott
szavaik záporában jövőjük viszont már ázott
Jelentéktelen jelen
s egy megerőszakolt múlt egykori érzelmei
A kör most így és ennyire Előttük kitárul:
A játszmájuk már egy előzőt követve, újra elkezdődött
valójában sohasem volt befejeződött
csupán az érzéseik guillotine padján lefejeződve hevertek
a tömeg előtt szétverve, mintha
lyuk mellé gurított billiárd golyót lökött volna Belé
majd egy tévesnek tettetett kezdő mozdulattal farúdjával a fehér helyett a piroshoz ért,
mely végül vörösre színezte át magát löketétől Rajta:
S a dobbanás érzékeny szíve vért könnyezve festette
lelkén lüktetve lopakodó közelségének taszítását
az immáron ötödik órába hajló kölcsönös kijátszásuk billiárdasztalán
A hatodik órában a soron következő lány a noteszben
átírta magát napjáról Hozzájuk:
Korszakuk így tűnhetett egy mégsem alkalmas pillanatnak
s Ő mégis Róluk mondott le elsőként
elcserélve Maguk és Mindenünk először az átmeneti élvezetért:
nem akarhattalak, ha Önmagad sem akarod már
Kiszálltam
Egy ideje Rajtunk gyötrődő játékunk tajtékzó tengerébe fojtottuk bele
a hátrahagyott kölcsönös támasz úszó szépségének értékét
Süllyedés mélyünk felé:
úgy lehettél fontos Nekem,
hogy cserébe magamat kellett bántalmaznom Veled
Most pedig Egymásban végleg és utoljára megfulladunk
s valóban távolodunk
kilehelt buborékként a másik tüdejéből
Kilélegezlek
Kilélegzel
IV. Tagadás
Végtelen síkon
lelke vetőmagja szántására lelt benne
Szemében mezőként ragyogott
szíve kombájnként aratta
Most: bálába gyűrve váratja sorsára
betakarítását már tagadva
Bár gazdálkodhatott rajta, a tisztása sosem lehetett:
hiába művelte, ha gondozásával civakodik szüntelen,
hogyan lehetne törni fénnyel délibábot légkörükbe,
s hozzá hazudni a horizontot,
hogy a közel tartalma a távolba essen
a valós mélysége valótlan lehessen
De a róna mégis bennük marad a távozáskor végeláthatatlan kiterjedésével
egy innen északra fekvő kisváros képeslapjaként, mostanra
ketté-
-szakítva
s benne a táj az áldozat:
a Balti-tengerrel s egy tengerszorossal
…………
Tán tudható-e biztosra igazán
valaha itt egyáltalán volt-e látvány?
Számukra mindig-másoknak sosem
S kettőnk közül kizárólag maradtam Én,
ki szeretné elismerni a másik egykori létezését Egymás felé
Sóvárgó, dulakodó tiltakozásban szomjazol társam lenni ezután,
mellyel csak magad csalod Helyettem is,
-vödröm a vízzel beléd esik-
széttaposott érzelmeink lepusztult tarlóján:
hol szememben mezőmként könnyezlek
s szíved kombájnjában kannám elfolyt lelkünk szántásán egy felcserélt aratásunkkor önmagunkat is elkerülve
V. Búcsúzás
Valahol egy tenger és egy tó között
a Semmi közepén időzött
hajójuk,
melynek tőkesúlya rántja mélybe szívét mostanra
s végül az iszapba landol:
kikötötte magát Benne
Valahol két ország nem szomszédos határán
a távolság áramlatának ringó bölcsőjében az emlék felsír Róluk
hozzá altató dalt az arra úszó halraj tátog
egy félszeg kézfej integet búcsút
s egy könnycsepp csordul
a szipogás mégsem csitul
a lélekben
Míg a szem szárazon szór bájos mosolyt partján
megvilágítva világítótornya sziluettjét,
melyből fény már nem gyúl
Rájuk
Valahol a sodródás szélén
imbolyog egy éjbe horgonyzott trimarán
s tépett árbócokkal jelöli kilátóját
Hozzánk
ahonnan látkép nem tárul már
Ránk
Így:
Valahol, valamikor és valakikért
hajónk horgonyát Egymásból húztuk ki
-miért?-
s kikötőnk siváran Bennünk huny el
temetőként merülve alá
Belénk
S csak a vitorlák lobognak a víztükrön
elmosódó arcképünkkel
palackba gyűrve tova
Hova?
….
de nem Hozzád vagy Neked címezve
fulladozik az áramlatban
sós vízzel telve
északon, két szikla közé szorulva
szétesve szilánkjaira:
Összetört-Összetörted-Összetörtél
darabokkal-darabjaidként-darabjaimra
A kisebb fényképeket Habulin Hanna Katinka készítette.
