A szigetországot rengeteg ember a szívébe fogadta, nyugati szemmel nézve egzotikus, esetenként bizarr kultúrája miatt. A japán történelem lebilincselő; egy igazi sikersztori Ázsiában, ám vannak benne szégyenletes foltok is, melyekről egyáltalán nem hallunk.
Japán különleges ország, azon kevesek egyike, amelyekről mindenkinek van véleménye. Sokan rajonganak az animékért és a mangákért, mások számára viszont nehezen emészthető a japán kultúra. Méghozzá szó szerinti értelemben is: a nyers tojás, a rántott falevél, vagy a teste domináns részében mérgező hal elfogyasztása a nyugati emberből esetenként ellenérzést válthat ki. Mindenesetre egy dolog biztos; Japánról mindenkinek van véleménye.
Az ország történelmének legutóbbi ötven éve igazi mintapélda lehet nemcsak Ázsia, hanem a világ legnagyobb része számára. Japán világháborús vesztesből a bolygó harmadik legnagyobb gazdaságát produkáló ország lett, és az egyre inkább aggasztó demográfiai folyamatok ellenére is a mai napig a világ egyik vezető hatalma. A felkelő nap országa manapság kimarad a nagy nemzetközi balhékból, a maneki neko (integető macska) szelídségével szemléli a történéseket, ám ez nem volt mindig így. Japán ezt megelőző időszakairól azonban mind a globális, mind a japán közvélemény hajlamos megfeledkezni.
Az ainuk
A legkevésbé ismert, mégis legvégzetesebb japán tett mindenképpen az ainuk népirtás. Az ainuk Hokkaidó, Szahalin és Kamcsatka őslakosai, egy izolált nyelvet beszélő nép, vagyis nincsen ismert nyelvrokonuk. Az ainuk sorsa az indiánokéhoz hasonló, a vadászó, halászó, gyűjtögető nép a japánokkal a középkor óta harcban állt. Ahogy telt az idő, az ainuk területeit Japán gyarmati sorba kényszerítette, és az általuk behurcolt betegségek miatt egyre fogyott a számuk. A lázadásaikat népirtással torolták meg, ennek ellenére a XIX. századra még mindig 80.000 ainu maradt.
Végül a Meidzsi-reformok megpecsételték a sorsukat. A japánok 1899-ben betiltották az ainu nyelv használatát, és elvették a földjeiket. Nem engedélyezték számukra a vadászatot, amely a fő megélhetési forrásuk volt, japán nevet kellett felvenniük, és nem lehetett tetoválásuk, ami az ainu kultúra szerves része volt. Rabszolgaként tartották őket, és minden igyekezetük arra irányult, hogy asszimilálják a népet. A XXI. század szele végül Japánt is elérte, 1997-ben visszavonták az 1899-es törvényt, 2008-ban pedig elfogadták az ainukat, mint őslakos kisebbséget.
Mára körülbelül 25 ezer ainu maradt, akik közül kevesebb, mint százan beszélik a nyelvet.
A koreaiak
Japán a Meidzsi-reformokat követően elérte a célját; olyan lett, mint egy európai ország. Ezt mutatja az is, hogy gyarmatosítani kezdte Koreát, 1910-ben pedig egészen egyszerűen annektálta. Miután betiltották a koreai nyelv és írás használatát, lázadások törtek ki a félszigeten, a felkeléseket azonban letörte a japán túlerő (az 1919-es volt a legnagyobb, azt csak igen nehezen). 1923-ban a japán rendőrség népirtást hajtott végre Jokohamában a Japánban dolgozó koreaiak ellen, ez volt a Kanto-mészárlás. A japán rendőröknek kiadták az ukázt: „ölj meg minden koreait, akit látsz”. Az elkövetők elhíresztelték, hogy a koreaiak japán nőket erőszakoltak meg, így a lakosság is ellenük fordult. Az akció végére Jokohama koreai lakosságának 50-90 százaléka elhunyt.
A kínaiak
A Meidzsi-korszak Japánja hamar felismerte a gyarmatosított, meggyengült császári Kínában rejlő óriási lehetőségeket. 1894-ben kitört az első kínai-japán háború a két ország között Korea birtoklása felett, amelyet Japán nyert meg. Ezt követően évtizedekig folyamatosak voltak a kisebb-nagyobb határmenti összetűzések, 1937-ben pedig megkezdődött a második kínai-japán háború, mely Japán 1945-ös kapitulációjáig tartott. A háború a Marco Polo hídi incidenssel vette kezdetét, a japán hadsereg egyetlen japán katona eltűnése miatt támadott. A konfliktus egységbe kényszerítette Kínában a nemzeti és a kommunista oldalt, ám hiába voltak a kínai katonák többségben, így sem tudták kiszorítani a japánokat azok gazdasági és haditechnikai fölénye miatt.
A nyolc évig tartó háború több mint 20 millió kínai katona és civil halálával zárult, akiknek nagy része a japánok által rendezett népirtások nyomán hunyt el. A több tucat mészárlás közül a nankingi volt a legjelentősebb. Miután a japánok elfoglalták a várost, felgyújtották a csónakokat, hogy a lakosság ne tudjon elmenekülni. A japán katonák kegyetlenkedései korábban nem ismert szintre léptek; nőket és gyermekeket erőszakoltak meg, versenyeztek, hogy ki tudja a legtöbb kínait lefejezni a legrövidebb idő alatt (a büszke győztes 106-ot tudott), elevenen meggyújtottak, illetve élve ástak el kínai civileket. A kevesebb mint két hónap alatt, amíg tartott a vérengzés, 300 ezer embert öltek meg a japán katonák kínai becslés szerint (a japán becslés 20 ezer fő, a valós szám 250 ezer haláleset körül lehet).
A Nyugat
Japán legismertebb „fekete pontjait” a második világháborús részvétele nyomán kapta meg, amelynek során a nyugati államok legádázabb ellenfelévé vált, jóval több fejtörést okozva nekik még Németországnál is. Az évszázad legpusztítóbb konfliktusába Japán a hitleri Németország és a fasiszta Olaszország keleti szövetségeseként lépett be. A háborúba bocsátkozást a hitlerihez hasonlítható nacionalista, szélsőjobboldali ideológia vezérelte, amely a japánok felsőbbrendűségét hirdette. A másik nagy oka Japán energiaszegénysége volt, a gazdaság fejlődéséhez több energiahordozóra és nagyobb területre volt szüksége az országnak (az expanzióra való törekvés szintén fellelhető a náci ideológiában, Lebensraum-, azaz élettérelmélet néven).
Nyugat alatt itt főként az amerikaiakat, a franciákat, a hollandokat és a briteket értjük, vagyis azokat, akik az ultranacionalista Japán fő ellenfelei voltak a második világháborúban. Kihasználva, hogy a szövetségeseket leköti a németekkel való hadakozás, Japán a háború kezdetén sorban aratta a sikereket. Egymás után foglalta el az angol és francia gyarmatokat, vagyis Burmát, Indokínát, az indonéz szigetvilágot és a Fülöp-szigeteket.
A japán hadsereg hírhedt volt kegyetlenségéről, a meghódított területeken a foglyul ejtett katonákat és a civil lakosságot embertelen körülmények között dolgoztatták építkezéseken. A rossz életkörülmények következtében rengeteg fogolynak veszett nyoma, vagy hunyt el. A témát a legérzékletesebben Pierre Boulle Híd a Kwai-folyón című regénye dolgozza fel. A történet alapját megtörtént esemény adja, a Thaiföldet és Burmát (ma Mianmar) összekötő vasút építését a Japán Birodalmi Hadsereg a helyi civil lakossággal és a hadifoglyokkal végeztette el. A civil lakosság női tagjai sem voltak biztonságban; a hadsereg „vigasznőknek” használta őket, a japán katonák rajtuk élték ki szexuális vágyaikat.
Az USA számára természetesen a Pearl Harbor elleni támadás a legfájóbb pont. A japán hadsereg meglepetésszerű támadása a Hawaii-szigeteken fekvő bázis ellen ugyan nem okozott végzetes károkat az amerikai hadi állományban, de megrázta a közvéleményt, és a pacifista amerikaiakat is meggyőzte a háborúba való beavatkozás szükségességéről.
A második világháború után Japán csodálatos fejlődésen ment keresztül, és elkezdte rendbe tenni a reputációját. Bocsánatot kért ugyan a japán imperializmusért, ám a népirtásokat, a vigasznők kizsákmányolását és az ainuk elnyomásának intenzitását máig következetesen tagadja, vagy elbagatellizálja.
Természetesen nem egyedül Japán vonható felelősségre népirtásokért, az angolok, németek, belgák, franciák mind követtek el hasonló kaliberű mészárlásokat. Ami mégis kiemeli Japánt ebből a társaságból, az a szembenézés teljes hiánya, a nyilvánvaló történések cinikus tagadása (bár a törökök is hasonlóan viselkednek az örmény genocídiummal kapcsolatban). Összességében tehát a XX. század szégyenteljes történelmébe a japánok nevét több okból kifolyólag is feketével írhatjuk be.
Forrás: x
Kép forrása: x