Mit is jelent valójában a bámészkodó-hatás elnevezés? Ki lehetett vajon Kitty Genovese, akiről ez a jelenség a nevét kapta? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásával próbáljuk kideríteni, hogy mire számíthatunk, ha támadás ér minket az utcán, valamint hogy milyen hatást vált ki belőlünk, ha váratlan helyzetre kell reagálnunk.
A kissé hatásvadász korabeli New York Times-cikk szerint 1964. március 13-án, pénteken hajnalban Kitty Genovese New York Queens negyedében tartott hazafele munkájából, amikor lakása előtt megtámadta egy férfi. Több helyen megszúrta a kezében lévő késsel. A nőnek sikerült kifutnia az utca sarkára, ahol segítségért kiáltott. A támadó utolérte a nőt, és újra szúrt. A közelben lévő lakásokból több ember végignézte az esetet, de egyikük sem avatkozott közbe. A rendőrséget csak a nő halála után értesítették, ami a második szúrást követő körülbelül másfél órán belül következett be. A környéken lakók csak a mentők megérkezését követően merészkedtek le az utcára.
A nyomozás során bebizonyosodott, hogy az első támadást követően egy férfi kikiabált az ablakból, aminek következtében a támadó elszaladt, így sikerült elérnie Genovesének a kereszteződést – azonban a támadó visszatért, megerőszakolta, kirabolta, és újra, több helyen megszúrta a nőt, aminek következtében az életét vesztette.
Összességében tehát két támadás történt, amit közel sem látott annyi ember, mint ahogyan azt kezdetben állították, valamint a távolság és az utca elrendezése miatt nem is lett volna lehetséges, hogy mind a két támadást végigkövethessék ugyanazok a szemtanúk. Továbbá kiderült, hogy a támadás alatt ketten is hívták a rendőrséget, valamint egy szomszéd a haldokló lány segítségére sietett, és vele volt, amíg kiérkeztek a mentők.
Az esetet követően többen kezdtek foglalkozni a szemtanúk állítólagos passzivitásával, valamint ennek kiváltó okával. A jelenség fő kutatói akkoriban John Darley és Bibb Latané szociálpszichológusok voltak. Hosszas vizsgálódás után arra jutottak, hogy
minél többen vannak jelen egy vészhelyzet során, minél több a bámészkodó, annál jobban megoszlik az egyéni felelősség érzése, csökken az egyén késztetése a beavatkozásra.
Ezt nevezik bámészkodó-hatásnak, más néven Genovese-szindrómának.
Ilyen esetben fontos, hogy felismerjék a bámészkodók a veszélyhelyzetet, és mintegy magukat felmentve az áldozatot hibáztassák a fennálló állapotért. Példa lehet erre, ha valaki az utcán fekszik, és vérzik a feje. Ez a szituáció könnyen magyarázható azzal az egyébként nem ritka jelenséggel, hogy az illető biztos részeg, ezért esett el – nem a szemtanú hibás, és nem az ő feladata, hogy segítsen, hiszen az adott szituációt az áldozat maga idézte elő.
Síklaki István egyetemi docens, az ELTE TáTK Szociálpszichológiai Tanszékének vezetője szintén hasonló módon foglalta össze a jelenséget:
minél többen tudnának segíteni, annál többen döntenek úgy, hogy nem tesznek semmit.
Ez azzal magyarázható, hogy habár az ember agyán átfut, hogy kellene tenni valami, egyből megjelennek a gátlások is. Ezek a szituációk az emberek komfortzónáján kívül esnek, nem tudják hogyan reagáljanak, félnek attól, hogy rosszul cselekednének, ügyetlenkednének. Ezek a gátlások azok, amik megakadályozzák a gyors cselekvést. Továbbá minél többen nézik a szituációt, annál nagyobb az esélye annak, hogy valaki más fog közbelépni.
A hezitálás után viszont a bűntudat érzése is megjelenik, mivel az emberek többsége tisztában van azzal a ténnyel, hogy segítenie kellene, csak nem tudja hogyan. Miközben az emberek magukban hezitálnak, hogy mitévők is legyenek, sok esetben megszűnik a beavatkozás lehetősége, és a szemlélő végül semmit nem csinált.
Magyarországon is több esetben megfigyelhető volt a fent említett jelenség. 2013-ban egy meztelen férfi ugrott ki egy szállodai szobából a Rákóczi út közepére. Az utcán lévő emberek közül a legtöbben csak bámészkodtak, de végül itt is akadt valaki, aki odalépett a sérülést szenvedett férfihoz.
Idén októberben volt egy másik nagy port kavaró eset, amikor a 83-as főúton húztak végig a hajánál fogva egy nőt. Az incidenst többen videóra vették, azonban tényleges segítség nem érkezett. A többi esethez képest ez abban tér el, hogy a támadó itt jelen volt, amikor segítséget kellett volna nyújtani. Felmerülhet a kérdés tehát, hogy elvárható-e egy embertől, hogy saját testi épségét kockáztatva közbeavatkozzon, és ezzel megvédje embertársát. A rendőrség hivatalos közleménye szerint a közbeavatkozás ilyen esetekben csak attól várható el, akinek ez hivatásához tartozik, abból adódóan elvárható. A szemtanúknak csupán annyi a dolguk, hogy ilyen esetekben tárcsázzák a megfelelő segélyhívót.
A jelenség tehát semmiképpen sem titulálható egyedinek. Azonban az esetek ismeretében sem szabad azt hinnünk, hogy nem számíthatunk segítségre, hiszen a felsoroltaknál is volt olyan tanú, aki közbeavatkozott, vagy segítséget nyújtott, és egyik esetben sem a mulasztás okozta a tragédiát.
