Istenítéletek

abbey-1160492_1280

„Sok nyomorúsági vannak az igazaknak, de mindazokból megszabadítja őket az Úr.
Megőrzi minden csontjukat, egy azok közül meg nem rontatik.” (Zsolt. 34, 20-21)

Ha olyan jogterületet keresünk, amelynek fejlődése a lehető szembetűnőbb, a büntető eljárásjognál, főleg annak bizonyítással kapcsolatos részénél jobb példa nincs. A törvények sokszor csak árnyaltabbá, jelentősebbé válnak: a büntetések térbeli, időbeli rangsorolása például vitatható következtetésekre vezethet, szemben a tudomány (pszichológia, ballisztika, informatika) kétségbevonhatatlan vívmányaival. Miért ilyen sötét és abszurd a bűnösség megállapításának története?

Hammurapi törvénykönyve a vitás kérdésekre ezt írta elő:

„[…] a vádlott menjen a folyó(istenséghez), merüljön meg a folyóban, és ha a víz elnyeli, a vádlója kapja meg a házát; de ha a folyó ezt a polgárt megtisztítja (a vádtól) és épen visszajön, vádlóját öljék meg […]”

Látszik, hogy az istenítéletek elődje a természeti erők segítségül hívása, vagyis nem a kereszténységben gyökerezik, sokkal inkább az emberi tehetetlenségben. A középkori pápák kifejezetten rosszallották ezeket, mégis szükség volt az egyház jelenlétére, mert ők tudták hitelesen dokumentálni a történteket, ráadásul a jó fizetség miatt érdekükben is állt.

A többi európai országhoz hasonlóan Magyarországon is elterjedt volt a tűz- és vízpróba. Utóbbit ritkábban, leginkább boszorkányperekben végezték akként, hogy ha nem süllyedt a víz alá, az az ördög megszállását jelentette. Ennek másik fajtája az volt, amikor forró vízből kellett kihalászni a püspök gyűrűjét.

A XI. század végétől az istenítéletek csak szigorú feltételek mellett folytatódhattak.

Szent László tanúkat és papot küldött próbák tartása esetére, melyeket még akkor is alkalmazni kellett, ha valakit az egész falu bűnösnek kiáltott. Könyves Kálmán uralkodása alatt már csak a püspöki székhelyeken és nagyprépostságokban végezhettek ilyeneket, és legfeljebb csak a más bizonyítékokkal nem alátámasztható vádak esetén.

A maga idejében felvilágosultnak tekinthető uralkodó híres törvénye egyébként nem zárta ki az összes boszorkány vizsgálatát, csak a túlvilági csodatevőkét (strigák). Forrásaink arról tanúskodnak, hogy az ő idejében is gyakori volt a vízpróba. A IV. lateráni zsinat hatására az 1279-es budai zsinat véglegesen megtiltotta a papok közreműködését az „istenkísértésekben” – ahogy ezeket nevezték.

Meg lehet különböztetni egy- és kétoldalú istenítéletet aszerint, hogy csak az egyik félnek kellett kiállnia a próbát, vagy a vádlott és egy másik személy egyaránt végzett valamilyen cselekményt. Az egyik ilyen eset az volt, amikor egy becsületes és a boszorkánysággal gyanúsított nő ugyanannak a kutyának adott vajas kenyeret. Ha az nem evett a vádlottéból, a boszorkányság bebizonyosodott. A fentiek mellett előfordult a tetemre hívás (más néven ravatalpróba) abban a meggyőződésben, hogy a lélek elárulja a gyilkost; és mérlegpróba is, ami az ördög súlytalanná tevő képességét tételezte fel.

Úgy tűnik, őseink igyekeztek szimbolikus módszereket kifejleszteni, de például a rostaforgatás és tárgyak kilengésének vizsgálata annyira volt misztikus, mint az egyszerű pénzfeldobás. A próbák kiszorulásával egyre gyakoribb lett a perdöntő párbaj, melyet az Aranybulla már intézményesített, és szintén az Isten ártatlanokat megsegítő szándékából indult ki, bár sokszor nem is maguk a felek, hanem bajvívók küzdöttek meg helyettük. Mátyás idejében ezek már csak a lovagi becsületbíróságokon zajlottak.

A próbák kegyetlenségével beárnyékolva a középkor érdemének tekinthetjük a kötött bizonyítási rendszer nyújtotta garanciát a visszaélésekkel szemben.

Legerősebb volt a beismerés vagy tagadás, amit akár „faggatással” is megszereztek a vádlottól, és fontos volt az eskü is, ami nemcsak a saját vallomás megerősítését (tisztítóeskü), hanem az eskütársak általi becsületesség alátámasztását is jelentette.

Okirati bizonyítás csak később, a közhitelű pecsétek megjelenésével alakult ki. Ami a védelmet illeti, szintén az idő előrehaladtával jelent meg, kezdetben csak kivételes, bonyolult esetekben volt, feladatait egyébként maga a bíróság látta el.

Valószínűleg régen sem hitt mindenki a természetfeletti erőkben, manapság pedig mindnyájan aggályosnak tartanánk valódi bizonyítékok híján bűnösséget kimondani. De mit tennénk egy bíró helyében olyan korban, ahol nem létezett kamera és ujjlenyomat-vizsgálat?

Képzeljük el azt a helyzetet, amikor előttünk egy nemes a szolgáját lopással vádolja, ám se tanúkat, se tárgyi bizonyítékokat nem tud szolgáltatni!

A közrend és nyugalom megőrzése céljából kézenfekvő megoldás elhitetni országunk népével, hogy ha mi nem is, de egy nagyobb hatalom tudja, és meg is mutatja az igazságot.

Ezután annak demonstrálására, hogy a módszer működik, az ügyek egy részében kénytelenek lennénk ártatlanokat is elítélni. További hátrány, hogy csak két kimenetel fordulhat elő: az isteni jelmutatás enyhítő körülményekre, elkövetési alakzatokra, súlyosságra nincsen tekintettel.

Mivel ezt az igazságtalan eljárást nem akarjuk kizárólagosan alkalmazni, főleg a résztvevők szavahihetőségére kell támaszkodnunk. Ebből következően szigorúan kell büntetnünk a hamis tanúzást, másrészt érdemes hatalmat adnunk annak az elöljárónak, aki a bűncselekményről tudhatott, hiszen – hacsak nem rosszindulatú – nem áll érdekében saját szolgáját megfenyíteni. A rendszer tehát a maga idejében sajnos teljesen logikus volt.

Források:
A magyar jogtörténet forrásai – Szemelvénygyűjtemény (szerk. Mezey Barna)
Magyar Katolikus Lexikon Szent István Társulat, Budapest 2003
X, X, X
Biblia (Vizsoly, 1590)
Bánáti János, Belovics Ervin, Csák Zsolt, Sinku Pál, Tóth Mihály, Varga Zoltán: Büntető eljárásjog, HVG Orac 2003
Botos Gábor: A büntetőeljárási jog története. Bibliotheca facultas iuris universitas catholicae de petro pázmány nominatae Budapest, 2000
Szerk. Csizmadia Andor: Magyar Állam- és jogtörténet Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest


JURÁTUS HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS



A szerzőről Összes bejegyzés megtekintése

Glattfelder Dénes

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Hozzászólás írásához, kérjük jelentkezz be.