Számos szóbeli megmérettetésen veszünk részt az egyetemen még az online térben is, legyen az OTDK, valamilyen konferencia, TDK-előadás vagy csupán egy pár szóból álló gondolat szemináriumon az éppen feltett kérdésre – a most következő vizsgaidőszakról nem is beszélve. Biztos sokaknak megfordult már a fejében, hogy vajon hátrány-e az, hogyha nem tudjuk makulátlanul, megállás nélkül elmondani fejtegetéseinket.
A beszéd már egészen gyermekkorunktól az életünk része, az első szavunktól kezdve, az írást viszont a legtöbben csak pár évvel később, az általános iskola első osztályában kezdjük el elsajátítani. Ha jobban belegondolunk, emiatt a szóbeli számonkérési formát sokkal egyszerűbbnek kéne éreznünk, mint az írásbelit. Ennek ellenére mégis nehezebb szóban felidézni ismereteinket, mint például írásban megválaszolni a tizenkét perces elemző kérdéseket az alkotmányjog vizsgán. Ennek oka, hogy míg az utóbbi esetében van időnk átgondolni, amit leírunk, szóban a folyékony beszéd során erre nincs lehetőségünk, különben hosszú szünetekkel tarkított feleletünk lenne. Rövidebb szünetek azonban majdnem mindenkinél előfordulnak, de hogyan is töltjük ki ezeket?
A legtöbb embernél természetes az, hogy a szóbeli felelés közben ne hallgasson, azaz ha egy pillanatra is megállunk gondolkozni a következő mondaton, akkor beiktatunk egy, az ABC végefelé található magánhangzót: az „ö” hangot. Ez annyi ideig tart, amíg kitaláljuk, hogyan fejezzük ki a soron következő gondolatunkat.
Pedig mennyivel egyszerűbb lenne az agyunknak, ha gondolkozás közben nem adnánk neki azt a plusz feladatot, hogy beszéljen! Hiszen otthon a matek házi írása közben sem mondtuk végig ezt a hangot, amíg ki nem jött az egyenlet végeredménye. Ráadásul az élőbeszédnek sem feltétlenül mindig természetes velejárója ez az aprócska magánhangzó. Mikor egy barátunkkal találkozunk az Egyetem téren, s éppen elmeséljük neki az aktuális vizsgaélményünket, minimális az az időmennyiség, amit efféle gondolkodásra használunk fel. A beszédünk nem hat természetellenesnek annak ellenére sem, hogy előtte még csak egy vázlatot sem írtunk a történetünkhöz.
Az persze nem vitatható, hogy nem tudunk szóban vizsgázni vagy valamilyen előadást tartani úgy, hogy előtte nem tájékozódunk az elmondani kívánt anyagról. Ha pedig készülünk az adott beszédre, akkor az előadás során ösztönösen életre kel bennünk az emlékezet, és próbálunk ennek megfelelően, lineárisan haladni a beszédben. Ennek következtében feleletünk már-már a prózamondás irányába hat, aminek következtében elveszíti beszédünk élő jellegét, a természetességet és a spontaneitást. Ezeket ugyanis nagyon nehéz megtartani akkor, ha valamit emlékezetből idézünk fel.
Az már látható, hogyha valamit emlékezetből szeretnénk elmondani, akkor abban már nem lesz olyan intenzitású spontaneitás, mint a rögtönzött beszédünkben, közben mégis azzal szembesülünk, hogy küzdenünk kell a gondolkodásunk „üresjáratai” ellen. Ebből a Janus-arcú jelenségből kitűnik, hogy a természetes és spontán beszéd sokkal nehezebben képes megvalósulni egy megtanult szöveg előadása során, mint egy hirtelen jött komolyabb beszélgetés esetében. Azonban a megtanult beszéd is képes ugyanolyan spontánná válni, mint a hétköznapi, akkor, ha az adott előadás anyagát mintegy „unásig” ismételjük.
Nézzünk csak egy érzékletes példát! A színészek, miután megtanulták a szöveget, azon dolgoznak sokszor heteken keresztül, hogy elő tudják adni majd a szerepüknek megfelelően a lehető legtermészetesebb módon, amihez valószínűleg addig ismétlik, amíg szinte egyáltalán nem gondolkoznak a soron következő szón. Ugyanakkor egy szóbeli vizsga vagy egy konferenciaelőadás előtt nem biztos, hogy van időnk (előbbi esetén olykor kilencvennyolc tételt) addig ismételni, hogy egy pillanatra se legyen „üresjárat” a beszédünkben.
Szintén a „megtanult beszéd” és a „spontán beszéd” ellentétét tükrözi az, hogy amikor egy zenész megtanul egy művet a vizsgájára, akkor hónapokig azon dolgozik, hogy a zeneszerző elképzeléseit a lehető legnagyobb természetességgel valósítsa meg. A zenész ilyenfajta tevékenysége hasonlít a színészéhez: nem teheti meg, hogy játék közben az „ö” magánhangzó kíséretében hívja elő emlékezetéből a következő hangot. Ha viszont improvizál, akkor sem gondolkozik a hangokon, pedig nem feltétlenül tudja, hogy éppen milyen hangot fog játszani egy perccel később. De mit is takar pontosan az improvizáció?
Az olasz improvviso szóból származtatható, amelynek jelentése ’váratlan’ vagy ’hirtelen’. Ebből kifolyólag az improvviso kategóriájába sorolható minden olyan tevékenység, „amely kreatív, egyéni, spontán megnyilvánulással kapcsolatos”. Az improvizációval egyik legszorosabb kapcsolatban álló terület a zene, mely egyidős az emberiséggel, hiszen mind a magunk körül található tárgyakkal, mind az általuk kiadott sokféle hanggal képesek voltunk az adott pillanat által szült ritmusokat és dallamokat közvetíteni.
Idő szempontjából a lényeg a „jelen idő”, a „pillanat”, amelyben a cselekmény létrejön, megtörténik. Az improvizációnak éppen ez adja a csodáját, hogy az adott pillanat szülötte, ugyanakkor megismételhetetlen, csupán a művész és a hallgatóság emlékezetében él tovább. A teret tekintve tágabb a fókusz, hiszen ide sorolható akár a külső helyszín, akár a zárt terem, ahol a rögtönzött cselekvés történik. Emellett fontos az alkotói irányultság: az akarat valami új létrehozására, a kreatív szándék, a spontán alkotás öröme.
A hétköznapi beszédünk is felfogható egyfajta improvizációként, elég csak egy rég látott ismerőssel összetalálkozni az utcán, és egy nem várt párbeszédet improvizál mindkét fél. Egy megtervezett előadást egyetemi hallgatóként természetesen nem biztos, hogy képesek vagyunk rögtönözni előzetes ismeretszerzés nélkül, de ilyen alkalmakkor is szóba jöhet az improvizáció, csak nem a tartalmat illetően.
Ha a felkészülés során a beszéd lényegi tartalmán kívül nem fordítunk arra figyelmet, hogy milyen szórenddel fogjuk elmondani, akkor a „megszólaltatás” ugyanúgy improvizált lesz, mint spontán beszédünk tartalma. Bizonyos időközönként így is előfordulhatnak a sokat emlegetett „üresjáratok”, de ezek a beszéd természetes velejárójának tekinthetők. Ráadásul a közönségnek is szüksége van rájuk, mert esetenként a külvilágnak is úgymond fel kell készülnie a soron következő gondolatunkra, vagyis a szünetek által épphogy lélegzik a beszédünk.
Míg a színészek, illetve előadóművészek spontaneitása abban rejlik, hogy a „hétköznapi beszédünk” természetességével képesek előadni a „megtanult szöveget” – legyen a szöveg helyén hang vagy valamilyen mozdulat –, addig egy vizsgán vagy egy konferenciaelőadáson a természetességet az adja, hogy a „megtanult tartalom” kerül előadásra. Ez esetben pedig elkerülhetetlen a kellő felkészülési idő egy-egy nehezebb gondolatsor előtt, vagyis nem szabad tartanunk az esetleges elakadásoktól!
Forrás: Daragó Rita Laura: Az improvizáció szerepe és gyakorlata az alternatív zenepedagógiai koncepciókban. ELTE PPK, Neveléstudományi Doktori Iskola, 2015
