2010. április 20-án az Egyesült Államok történetének legsúlyosabb olajipari balesete következett be. Egy tengeri olajfúró szigeten, a Deepwater Horizon-on robbanás történt, aminek következtében tizenegy ember meghalt, és ötmillió hordónyi olaj ömlött a Mexikói-öbölbe. Az évfordulóhoz közeledve megvizsgáljuk a katasztrófa lefolyását és hosszú távú következményeit.
A Deepwater Horizon a Transocean nevű cég olajfúrótornya volt, amit a British Petrol (BP) üzemeltett. A dél-koreai Hyundai gyártotta le 1998-ban, és egy évtizeden keresztül (2000 és 2010 között) volt aktív. A Mexikói-öböl kőolajban igen gazdag terület, számos cég végez olajfúrásokat a térségben. A Deepwater Horizon a nyílt tengeren, New Orleans városától megközelítőleg 200 kilométerrel délkeletre működött. Körülbelül tizenegy kilométer mélyről termelte ki az olajat, ami akkoriban rekordnak számított.
Mielőtt rátérnénk a katasztrófára és annak utóéletére, ismerkedjünk meg egy kicsit az olajfúrótornyokkal. Több típussal találkozhatunk szerte a világon, közülük most csak néhányat emelnék ki: vannak állandó magasságúak, félig merülők, lebegő rendszerűek, rúd szerkezetűek. A Deepwater Horizon a félig merülő típusú olajfúrószigetek közé tartozott. Az ilyenek horgonyrendszerekkel vannak a tengerfenékhez kötve, tipikusan mélytengeri kitermeléshez használják őket.
Adja magát a kérdés, hogy több kilométeres mélységből hogyan kerül a felszínre, vagy annak közelébe az olaj, illetve hogyan nem tör ki a vízbe, vagy robban be. A válasz a következőben rejlik: iszapot használnak. Ezt egyfajta tengerfenékbe fúrt kútba öntik, ami elválasztja az olajat és csöveket. Bonyolult módszer a kitermelés, több biztonsági fázissal, ezek közül az említett iszap csak az első. Az ilyen típusú olajfúró szigetek második védelmi pajzsának a kitörésgátlók számítanak. Ezek működése akadályozza meg a kőolaj berobbanását, részint automatikus, részint pedig emberi beavatkozással is irányítható módon. E két módszer mellett egyéb, szintén modern rendszerek segítették a sziget biztonságos működését.
A technikai részleteket követően térjünk rá a katasztrófa lefolyására. 2010. április 20-án az olaj elkezdett az iszap fölé nőni. A csövekben egy idő után sikerült elzárni az olajat, ám az az olaj, ami a lezárt rész feletti csőszakaszban volt, berobbant. Több robbanás rázta meg a szigetet, ezek következményeként a tengerfenéken is deformálódtak a biztosítóberendezések. Utóbbi végzetesnek bizonyult: többé nem volt semmiféle akadály az olaj előtt, amely így több, mint három hónapon keresztül akadálytalanul ömölhetett ki. Körülbelül két magyarországnyi területen terjedt szét az olaj a tenger felszínén.
Vitatott, hogy ez idő alatt mennyi olaj került a tengerbe: a BP próbálta szépíteni a történteket, és szerintük napi ezer hordónyi olaj, míg az Egyesült Államok kormánya szerint ennek megközelítőleg a hatvanszorosa juthatott naponta a vízbe. (1 hordó körülbelül 160 liter olajat jelent, vagyis összesen 300 úszómedencényi olaj kerülhetett a vízbe.)
Azon túl, hogy általában nem szokott jót jelenteni, ha egy Szíria méretű olajfolt lebeg a tengeren, ez az olajfolt mozgott is, és egészen a Mississippi-deltáig jutott.
Ezen a területen számos nemzeti park található, ami páratlan növény- és állatvilággal rendelkezik. Az olajfolt felbecsülhetetlen mértékű károkat okozott a deltában, mintegy 1200 kilométer hosszan szennyezve a partokat.
A szakemberek érhető módon azonnal nekiláttak a katasztrófa következményeinek elhárításához. Oltani kezdték a lángoló szigetet, illetve tankerhajók bevetésével kísérletet tettek arra, hogy az olajat felfogják. A károk enyhítése érdekében a civilek is összefogtak. A katasztrófa súlyosságára és a tehetetlenségre utal például az a kétségbeesett intézkedés, hogy a helyi fodrászatok hajat gyűjtöttek annak érdekében, hogy azt az öböl partjára vigyék, mert a haj magába szívja az olajat.
Becslések szerint a kiömlött olajnak kicsivel kevesebb, mint az ötödét sikerült ilyen vagy olyan módon felszívni. Ellenőrzött körülmények között a víz felszínén lévő olaj elégetésével is próbálkoztak. Bonyolult eljárással, 87 napnyi küzdelem után sikerült megfékezni az olaj kiömlését. A „takarítás” pedig csak 3 év után ért véget.
Az Obama-kormány a katasztrófa után leállíttatta a mélytengeri fúrásokat, illetve halászati tilalmat vezetett be. Ezek, illetve az idegenforgalom visszaesése tízezres nagyságrendben teremtett átmenetileg munkanélküliséget. Ennek kompenzálásaképpen a BP az USA kormányának nyomására kompenzációs alapot hozott létre az állásukat elvesztők megsegítésére.
A fúrótornyokat a katasztrófáig a Minerals Management Service, utána pedig az ennek helyébe lépő kacifántos nevű Bureau of Ocean Energy Management, Regulation and Enforcement (BOEMRE) hatóság felügyelte. Ez a kormányzati szerv és a Parti Őrség 2010 szeptemberében tett jelentésükben megállapították, hogy a katasztrófa a BP gondatlanságából következett be.
2010 júniusában az Igazságügyi Minisztérium büntető- és polgári eljárást kezdeményezett az ügyben, amit meg is indítottak a Transocean, a BP és az Anadarko cégek ellen Louisiana államban. 2012 márciusára a BP a katasztrófa áldozatait, károsultjait képviselőkkel megállapodott egy közel 8 milliárd dolláros kompenzációs alap felállításában. Ezen felül elismerte, hogy fennáll a felelőssége 14 bűncselekmény tekintetében, közöttük a halálesetek vonatkozásában, és a vizek, valamint a madarak védelméről szóló törvény megsértésében.
Azonnal nem lehetett felmérni a károkat, évek során tudták a különböző hatóságok egyáltalán számszerűsíteni a Mexikói-öblöt ért veszteséget (1400 elpusztult delfint, bálnát találtak, ezen felül becslések szerint 800 000 madár és 65 000 teknős múlt ki).
Azon túl, hogy rengeteg élőlény elhullott, későbbi hatások is jelentkeztek: például a delfinek szaporodóképessége is csökkent. A madarakat különösen veszélyeztette a katasztrófa: az olaj tisztálkodás közben rátapadt testükre, vagy bekerült a szervezetükbe, ami megzavarta a testhőmérsékletük szabályozását.
A Mississippi-delta fontos ívóhely a halak számára is, így az olaj az ő állományukban is beláthatatlan károkat okozott.
Hasonló tragédiák sajnos gyakran történnek, példának kettő, egymáshoz tragikusan közeli eseményt idéznék fel. Az első az Exxon Valdez (1989) olajszállító tanker katasztrófája: Alaszka partjainál a hajó zátonyra futott, és mintegy 42 millió liter olaj került a tengerbe. A másik a Piper Alpha (1988) esete: a fúrótorony-szigetet robbanás rázta meg, aminek következtében167 ember halt meg.
A szakértők szerint 50-100 év, mire regenerálódik az ökoszisztéma a Mexikói-öbölben. Ma is körülbelül 3200 km2-en terül el a tengerfenéken az olaj, és 1000-1300 méteres mélységben 300 millió liternyi olaj gyűlt össze. Fontos megjegyeznem, hogy ezek 2014-es adatok. A történtekről egyébként film is készült 2016-ban, Mélytengeri Pokol címmel.
Az olajra nagyobb a kereslet, mint valaha, és szakértők figyelmeztetnek, hogy a citált katasztrófákhoz hasonlók tulajdonképpen bármelyik pillanatban bekövetkezhetnek.
A kutatók a veszélyességi faktorra a következő hasonlattal mutattak rá: a tengeri mélységekben dolgozni olyan nagyfokú körültekintést igényel, mintha az űrben dolgoznának.
A fúrótornyokra nem a természeti körülmények jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem az emberi gondatlanság. Legtöbbször tűzesettel kombinált robbanás történik, többnyire nem időjárási okból.
