Világunkban az évezred derekára a társadalomkép olyan negatív átalakuláson ment keresztül, hogy annak következményeként sokan már saját maguktól szenvednek. A magunkra erőltetett teljesítménykényszer állandó stresszt jelent. Ugyanakkor elszoktunk a rossztól, a legkisebb fájdalmakat (legyen az szellemi vagy testi) is nehezen viseljük, káros szokások (gondoljunk itt a nem tápláló ételekre, az ülő életmódra vagy az alkoholkultúrára) rabjaivá válunk és jellemzően a kényelem oltárán áldozzuk fel az egészséget. Mindezek következtében a kép igencsak aggasztó: ennyi negatív hatással az ember idegei sem képesek megbirkózni, úgyhogy egyre inkább halmozódik az idegesség és az agresszió. Ha meg tudunk bocsátani, a fent ismertetett előbbi két – véleményem szerint kerülendő – állapot negatív hatásai alól részben feloldozást nyerhetünk.
A megsértődés nem célszerű hatásairól:
Megsértődni könnyű, jogosnak tűnik, pillanatnyi megkönnyebbülést okoz és akár azonnali megtérítéshez juthatunk vele (feltéve, ha a másik fél reakciója a félelem okán tanúsított kiszolgáló magtartás).
A könnyű úttal kapcsolatban egyébként is érdemes szkeptikusnak lenni. Ami túl könnyű vagy egyszerű, azaz feltűnően, aránytalanul kevés teherrel juttat minket előnyhöz vagy túl könnyen adja meg, amit akarunk, az már gyanús. Kétséget kizáróan beigazolódik a mondás: ahhoz, hogy elhelyezzünk bármely dolgot magunkban, erőt kell venni, és leggyakrabban a hosszú úton elindulni. Lehetséges, hogy valami jó dolgot megkapunk vagy elmondanak nekünk, de azt, hogy az milyen szerepet is kaphat – jobban mondva milyen szerepet érdemes, hogy kapjon – életünkben, azt csak a dolognak vagy a tudásnak a részletes megvizsgálása és megértése után lehet megfelelően megállapítani. Ennek alátámasztására remek példa a telefon. Mindenki hozzájut, általa mindenhez hozzáfér; ezenfelül pedig segítségével egy olyan utat jár be, melynek során világossá válik számára, hogy a készülék milyen szerepet tölt be az életében (jobb esetben), valamint milyen kapcsolatot fog vele kialakítani. Mindez egy nehéz út, nem könnyű, és feltételezhetjük, hogy ez a megbocsátás esetében is fennáll.
Jogosnak tűnhet a sérelem, de valóban ennyire könnyű vérig sérteni az embert? Annyira, hogy már a legkisebb gesztusok is meghaladják a türelmi küszöbét vagy empátiáját? Előbb dühödik fel saját sérelmén, ahelyett, hogy utána járna annak, mi okozta embertársa viselkedését? Természetesen igen jelentős sérelmeket is elszenvedhetünk, (gondolok itt például egy olyan átverésre, amelyből csődközeli állapotba jut az ember) ugyanakkor ezek előfordulása ritkának mondható és kezelése másfajta fellépést kíván. Megkerülhetetlennek tűnik a mindennapi megbocsátás vizsgálata: legyen szó a bolti sorban történő előzésről, autóvezetés közbeni figyelmetlenségről, lökdösődésről az utcán vagy tömegközlekedésen, családtag vagy munkahelyi személy irritáló viselkedéséről vagy akár saját magunkról, ha hibázunk. Tolerancia, türelem, megértés, kedvesség, emberség, segítség. Nem esne jobban, ha mi is ezt kapnánk viszonzásul a másiktól, mikor vétünk ellene? A távolságtartás és a támadóállás megállja a helyét egy küzdelemben, de olyan mértékben is, hogy mindez a mindennapjaink részévé váljon?
A pillanatnyi megkönnyebbülés érzete két ok miatt jelentkezhet. Egyrészt a fönt említett megtérítésben való részesülés. másrészt a mindennapi feszültségnek az adott szituáción keresztül történő levezetése által. Mindkét eshetőség a hatalomvágyunkat elégíti ki. A másik megsértett minket, ezért pedig “bűnhődnie kell”. A bűnhődés öltheti egy “kártérítés”, de akár egy “közösség előtti megalázás” alakját is. A cél mindenekelőtt tekintélyünk szilárd megalapozásában, egyúttal pedig abban áll, hogy elrettentsük a rossz szándékkal közeledőket bármely, személyünket érintő támadás véghezvitelétől. Egy korábbi, a közmondásokról szóló cikkemben taglaltam a „ki mint vet, úgy arat” közmondást. Ha ebben a szituációban dühöt vetünk, nagy eséllyel dühöt fogunk aratni. Ha megértést vetünk, megértést aratunk. Egy ilyen “személyünk elleni sértés” egy érdekes, izgalmas találkozást rejthet magában, melynek köszönhetően barátságok megkötésére egyaránt lehetőség nyílhat. Emlékezzünk Marcus Aurelius császár híres mondására: „Súlyosabbak a harag következményei, mint a harag okai.”
A megbocsátás természetéről:
A megbocsátás nem azonosítható a naivsággal, attól szigorúan elhatárolandó! A naivitás egy érezhetően negatív jelző. Ennek oka, hogy a naiv ember olyan dologban bízik, amely nem bekövetkezik be, vagy a bekövetkezésére való esély oly csekély, hogy az már elhanyagolhatónak tűnik. Amennyiben egy 6 éves gyereknek azt mondjuk, tartsa fel a kezét és pókember lesz, el fogja hinni. Ugyanakkor egyértelmű, hogy ennek ellenére nem fog szuperhőssé válni. Szintén tévesen sorolják ide az optimista jelzőt, melynek jelentése ugyancsak nem társítható a naivsággal. (Erről talán egy másik cikkben.)
Aki megbocsát, teljes mértékben tisztában van azzal, hogy ellene vélt vagy valós sérelem történt, illetve azzal is, hogy mindennek az elkövető részéről történő megismétlődésére igen nagy esély mutatkozik. Azonban mégsem háborodik fel és követel nyomatékosan (már-már akár agresszívan) kompenzációt, süllyed mély szomorúságba vagy uralkodik el rajta az undor és távolságtartás. Éppen ezért a megbocsátó bolondnak tűnhet, mert elszenvedett sérelme ellenére “nem reagál”, de valójában bölcs, hiszen inkább a békét és a szeretetet választja, uralkodik magán; nem engedi, hogy társa „negatív” viselkedése hátrányosan befolyásolja. Mindezen túl pedig tudja: a veszteség vagy sérelem, ami érte, előbb-utóbb megtérül, és ha lehetősége nyílik, ő is kérheti a megtérítést. Ha például a kávéért történő reggeli sorban állásban megelőzik, a megbocsátó ember nem háborodik fel, hanem (ha egyáltalán számít ez neki annyira, mert valljuk be, hova sietne?) udvariasan kapcsolatot teremt az “előző” személlyel, megtudakolja, siet-e vagy éppen szélsőséges érzelmi állapotban van-e, mert ha igen, inkább átengedi a helyet, hisz a másiknak „épp elég baja van már nélküle is”. Miért kerülne ő is ebbe az állapotba, miért sietne, miért háborodna fel?
A tolakodót előre lehet engedni idegesen és mogorván, de az nem megbocsátás. A megbocsátáshoz mindig a feloldozás érzése társul, mert lehetnénk dühösek, de mégsem ezt tesszük az érzés pedig erőt ad nekünk. Aki dühöngve és követelve, szemrehányóan és dacosan, vagy csöndesen, de belül őrjöngő módon reagál egy ilyen helyzetre, észre sem veszi, hogy ezzel állati szintre alacsonyodott le és a „tudatosság” jelzővel már egyáltalán nem illethető. Míg egy vadállat nyüszítve menekül vagy támad, ha sérelmezi helyzetét, addig egy ember nem így cselekszik.
A megbocsátás azonban pacifista megnyilvánulásként sem értékelhető. Ha védekezni kell, minden további nélkül meg kell tenni mindent. Ha ránk rontanak, nem szabad bolond módjára tűrni az ütéseket. A támadónak azonban mégis érdemes megbocsátani, mert akkor feloldozást kapunk. A megbocsátás tudatosság, mérlegelés és megértés. Nem naivság és szélsőséges pacifizmus.
A legfontosabb pedig utoljára marad. Megbocsátásra őszintén és valós szándék nélkül egyaránt sor kerülhet. Az „őszintétlen” megbocsátás talán több rosszat hoz, mintha felháborodnánk. Az érzelmek elnyomása melletti fogcsikorgatás és szitkozódás, valamint a tudat, hogy: „jól van, persze, semmi baj”, de valójában: “szétvisz az ideg”. Az őszinteséghez tudatosság kell, máskülönben feltehetnénk magunknak a kérdést: miért bocsátok meg én ennek az embernek? Tisztában kell lennünk a megbocsátás „miértjével”, különben a testünk nem érti cselekvésünk okát, és még idegesebb lesz, mint amennyire az az ösztönből következne. A helyzet tudatosításához a következő pontban ismertetek egy egyszerű metódust.
A megbocsátás idejéről és mikéntjéről:
A megbocsátásra időtől függetlenül sort lehet keríteni, ez pedig valamennyi esetben jó eredménnyel fog kecsegtetni. A megbocsátás egy erényes megnyilvánulás, mely magunkra nézve és a másik számára is pozitív hozadékkal bír. Igen, minden esetben. Legyen szó akár egy olyan súlyos esetről, mint szeretett hozzátartozónk meggyilkolása. Ha még egy ilyen tragédia megtörténte után is irgalmat tanúsítunk, azzal magunkat oldozzuk fel. Még egyszer ráerősítek: a támadás tűrése nem megbocsátás, hanem naivság! A megbocsátás másfajta jelenlétet kíván meg. Hogy ehhez honnan szerezzünk erőt? A válasz: Magunktól .
Lássunk egy sematikus folyamatot, amely minden estben követhető, a teendő annyi, hogy végig kell gondolni a döntő pillanatot. A döntő pillanatról a megsértődés előtti időszakban beszélünk. A következő kérdéseket tegyük fel sorban és válaszoljuk meg: 1. Azzal, hogy ezt tette, nekem ténylegesen rosszabb lett, vagy csak kivetítek rá valamit? 2. Nagy elvárás tőlem ezt elnézni, vagy egy bagatell ügyről van szó? 3. Miért tehette ezt, meg tudom-e beszélni vele? 4. Szükség van-e arra, hogy – veszélyhelyzet okán – felháborodjak vagy higgadtan is tudom kezelni? Valójában már a kérdések feltétele megnyugtatja az embert, meggátolja, hogy bármi olyan cselekedetet vigyen véghez, amely irracionálisnak vagy hirtelennek tűnne. Gyakorolni kell. Mint bármiben, ebben is egyre nagyobb rutint szerezhetünk, és igen, az is előfordulhat, hogy nem járunk sikerrel. Ilyenkor segít, ha ismertetjük magunkban a mottót: „mindig felteszem ezeket a kérdéseket és mindig megválaszolom, mielőtt reagálok”. Minden máshoz hasonlóan, előbb-utóbb a megbocsátás is zökkenőmentesen fog menni, melynek köszönhetően stressztől és számos kellemetlenségtől kímélhetjük meg magunkat.
Hasonló a helyzet, ha magunknak kell megbocsátani. Mikor valamit elrontunk vagy nem teljesítünk, úgy ahogy szerettük volna, egy érzés keríthet bennünket hatalmába: az idegesség, mely saját magunkra hat vissza. A folyamat ilyenkor hasonlóan zajlik: érdemes tudatosítani, miért vagyunk idegesek magunkra, és miért kívánjuk megérteni azt az adott dolgot, miért ragaszkodunk ennyire hozzá, miért nem tudjuk elengedni a teljesítést? Mindeközben a fáradtság és az éhség mérlegelése sem maradhat el (nem vicc).
Egy a lényeg: az adott problémának csak egy része mutatja felénk arcát, de ne legyünk restek megvizsgálni több oldalról is, kérdésekkel és azokra adott válaszokkal. Az idegesség gyakori oka az információhiányban keresendő. A cselekvést ösztöneinkre bízzuk, ahelyett, hogy eszünkbe jutna, hogy máshogy is cselekedhetnénk. Az ösztönök mindent meg fognak tenni, hogy nekünk jó legyen, de tényleg ilyen az ember? Valóban csak ösztönlények lennénk, akár az állatok? Valóban nincs igényünk a tudatosságra?
A gondolatok természetesen nem az enyémek. Azok számtalan, nálam a tudatosság magasabb szintjeit képviselő személyektől származnak. Amiért felelősséget vállalok, az a saját interpretációmból adódó pontatlanság. Akinek felkeltette az érdeklődését, annak sok sikert kívánok a megbocsátás gyakorlásában.
