Minden nap annyi apropója lenne annak, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló írás megszülessen, hiszen percenként éri a nőket atrocitás Magyarországon. November 25-e már 1999 óta a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja, és szerencsére egyre szélesebb körben igyekeznek különböző szervezetek felhívni a figyelmet a kapcsolati abúzusra, a mindennapi szexizmusra, illetve a sok alkalommal perifériára szoruló, fogyatékossággal élő nők helyzetére. Idén is elindult egy tizenhat napos akcióprogram itthon: több olyan üzenettel és interjúval készült például a Nőkért Egyesület, amivel igyekeznek rávilágítani meglévő problémák lehetséges megoldásaira. Egervári Hilda Mária írása.
De mit is jelent a nők elleni erőszak? Ennek egy részét képezi a szexuális erőszak fogalma is, ami egy ernyőfogalom, így besorolható alá az erőszakos nemi közösülés vagy a nők reprodukciós jogainak megsértése. Fontos azonban, hogy a sértett oldalon ugyanúgy férfiak is állhatnak, ezért nincs könnyű dolga annak, aki igyekszik egzakt módon megnevezni és minden komponenst magába foglaló módon definiálni az erőszak, ez esetben a nők elleni és a szexuális erőszak fogalmait.
Egyre több olyan esetről hallani a médiából, ami, bár általános megrökönyödést vált ki a közvéleményből – ahogy ez történt az idén ősszel elkövetett dunakeszi családirtás kapcsán is –, azonban szinte pillanatok alatt egy újabb tragédia köré fonódik a kollektív együttérzés, hiszen az információáramlás gyorsasága nem hagyja, hogy bármit hosszabban emésztgethessen a publikum. Hogyan védhetjük mégis anyukáinkat, lánytestvéreinket, barátnőinket vagy bármely nőt az életünkben? Képesek vagyunk-e olyan közeget teremteni, amiben biztonságban érezhetik magukat?
Pár éve felkapott lett Twitteren egy kérdés, melyben a poszt írója arra volt kíváncsi, hogy mit csinálnának a nők, ha általános kijárási tilalom vonatkozna a férfiakra este 9 óra után? Megdöbbentő módon, teljesen triviális dolgokkal válaszoltak a női olvasók: igen, üdítő lenne elmenni futni a késői esti órákban, sétálni az erdőben, felvenni bármilyen ruhát, zenét hallgatni mindkét fülhallgatón, maximális hangerővel. Az ezen tevékenységektől való megfosztottság, vagy csak az állandó potenciális veszélyre beállt félelem a legtöbb nő mindennapjainak része – a szocializációs folyamatunk pontjai, amik szinte észrevehetetlenül szúrnak apró, de mély sebeket a szabadságunkon, egészen kiskorunktól kezdve.
De visszatérve a jogi oldalról kézzelfoghatóbb aspektushoz; milyen jogok illetnek meg egy erőszakot elszenvedett nőt, milyen eszközök azok, amik aktívan az anyák védelmét szolgálják – esetleg – egy bántalmazó kötelékből való kilépéskor? Természetesen egy abuzív kapcsolat nem csupán a gyermekes anyákat fenyegeti, viszont ők azok, akik még hátrányosabb helyzetbe kerülhetnek gyermektelen sorstársaikhoz képest: összeköti őket bántalmazójukkal a közös gyermekük. És ez jogokat ad az abúzust elkövető kezébe. Ideális esetben az igazságszolgáltatásnak képesnek kellene lennie megfelelő módon kezelni az ilyen helyzetet, de a valóságban vajon megtörténik mindez? Felkészült-e egy erőteljesen patriarchális értékeket előtérbe helyező társadalom arra, hogy kiszolgáltatott rétegeit a kellő mértékben segítse? Mennyit ér egy távoltartási végzés abban az esetben, ha a bíróság mégis igyekszik kötelezni a sértett szülőt arra, hogy biztosítsa a közös gyermek láthatását az agresszor számára?
Ezek mind olyan kérdések, amelyekre a választ nagyban befolyásolja, sajnálatos módon, a mindenkori aktuálpolitika, de ami pártállás nélkül elmondható, hogy az érzékenyítés központi gondolattá és ezáltal feladattá kell, hogy váljon minden egyes közegben.
Szintén könnyen alkalmazható minden abuzív jelenség kezelésére, hogy a lehetőségekhez képest egy támogató és elfogadó közeg kerüljön megteremtésre, amit egy jól működő társadalomban a jogszabályi közeg csak erősít.
De milyen is jelenleg a szabályozás itthon? Ha tárgyilagosak szeretnénk maradni, a büntető törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) több passzusa érinti a kérdést, sőt, a XIX. fejezet A nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények címmel több tényállást is magában foglal, így például a szexuális erőszakét. A 197. § (1) bekezdése szerint tehát „Szexuális erőszakot követ el (…), aki a szexuális kényszerítést erőszakkal (…), illetve közvetlen fenyegetéssel követi el.”, de tényleg csupán az minősül szexuális erőszaknak, amit a törvény itt – elég szűkszavúan – annak definiál?
Mihez kezdhetnek azon sértettek, akiket nem sikerül bepasszírozni a fenti tényállás alá? Vagy hova és kihez fordulhatnak azok, akiknél szó szerint megvalósul a tényállás? Hiszünk nekik? Nem csupán azt gondoljuk, hogy „túlérzékenyek”, nagyon alacsony ingerküszöbbel? Nem kezdjük egy emberként hibáztatni a sértettet a feltételezett viselkedéséért, ami „kiváltotta” az agressziót? Vagy a szemére hányni egy-egy erőszakot elszenvedett nőnek, hogy „tönkretette” az adott férfi karrierét, magánéletét?
Szinte általánosan elfogadott tényként kezelhetjük, hogy a jog és a társadalom csak egymással párhuzamosan értelmezhetők, hiszen folyamatos kölcsönhatásban vannak egymással. Ezért jogosan merül fel, hogy milyen intézményes védelmet képes biztosítani egy rendszer, amelyben a mai napig erősen tendál az áldozathibáztató mentalitás? Azonban nehéz elvárni a társadalmi érzékenyítés folyamatának előrehaladását anélkül, hogy a szabályozási környezet ne lenne kiterjedtebb, ahol a jelenleginél több magatartás tényállássá minősül.
Szerencsére nincsenek teljesen magukra hagyva az áldozatok, egyre több olyan alapítvány és szervezet működik, amelyek célja a kiterjedt segítség.
Legyen szó jogi tanácsadásról, counselingről vagy egyéb, előre nem is látható, de annál valósabb módon felmerülő nehézségekről. Ezen organizációk támogatása már egy határozott lépés a jó irányba.
Ez a cél mikrováltozások útján, az individuumokkal kezdődik, így amikor legközelebb erőszakos cselekményt látunk az utcán, semmiképp se hagyjuk azt szó nélkül, ugyanis ez valakinek az életébe is kerülhet! Ami pedig még fontosabb, hogy a nők elleni erőszakra nem csupán novemberben kell felhívni a figyelmet, hanem az év minden egyes napján, hiszen a nők védelme közérdek.
Segítségként, abban az esetben, ha mégsem tudnánk, hogy mi tévők legyünk, ha egy hasonló esettel találkozunk, vagy ha szexuális erőszakot, bántalmazást követtek el valakivel szemben a környezetünkben, hívjuk a NANE Egyesület bántalmazott nőknek szóló segélyvonalát a +36 80 505 101-es telefonszámon! Az anonim módon, ingyenesen hívható szám hétfő, kedd, csütörtök és péntek este 18 és 22 óra között, valamint szerdán 12 és 14 óra között érhető el.
A cikk szerzője Egervári Hilda Mária.
