Cikksorozatunk második részében Tanár úrral a Perjátszó Kör alakulásáról, a legutóbbi Édes Anna előadásukról, illetve arról beszélgetünk, hogy milyen kötődés fűzi őt a különböző filmekhez. Az előző rész itt olvasható.
Jurátus: A Perjátszó Körben egyszerre találkozik jog és színház – tulajdonképpen már a II. században Celsus is azt mondta, hogy „Ius est ars boni et aequi” („A jog a jó és az igazságosság művészete” – szerk.) – amely egy országos szinten is egyedi elképzelés. Mi inspirálta, hogy ezen társulat megalapításában részt vegyen, illetve azóta is vezetője legyen?
Dr. Kisteleki Károly: Az inspiráció nagyon egyszerű, és most őszinte leszek. Az ihlet ahhoz kapcsolódik, hogy 2005-ben elkezdtem a Fasiszta államalakulatok Európában című kurzusomat oktatni, és ebben az időszakban egy válságos helyzet alakult ki a tanszékünkön. A félévi vizsgákon borzasztóan nagy volt a bukási arány (80% körüli). Ekkor egy metamorfózison mentem keresztül, mert azt éreztem, hogy ez nem lehet, valamit rosszul csinálunk, ennyi bukó az nem jó. Levontam a konklúziót: valamit másképpen kéne tenni.
Nagyon mélyre szálltam magamban, és valamilyen elidegenedést sejtettem a diákok és közöttünk. Más oka nem lehet, hogy ennyire nem akarnak teljesíteni. Úgy voltam vele, hogy valami innovációt kellene belevinni az oktatásba, hogy közel tudjam hozni a hallgatókat a tantárgyamhoz. Erre tettem egy kísérletet úgy, hogy a frontális módon történő reakciómentes ész-osztást kerülve elkezdtem interaktívvá tenni a kurzusom óráit. Próbáltam nem egy didaktikus, akadémiai előadási stílusban leadni a diákoknak az anyagot, hanem meg akartam velük értetni és éreztetni azokat a dilemmákat, amiket a fasizmus felszínre hozott, mint rendszer.
Ekkor feltettem a kérdést: Hogyan lehet tanítani ezt a diákoknak, hogy egyáltalán szóba álljanak velem? A válasz hamar megjött: ez a generáció képekben gondolkodik, így alapvetően a filmet találtam egy olyan eszköznek, amivel az emberekre hatni lehet. Egy volt évfolyamtársam segítségével megszerveztük a Vörösmarty moziban – ami most már abban a formában nem létezik (jelenleg a Kultcafé működik ugyanott) – hogy az egyetem segítségével kibérelhessük a mozi kisebb vetítőtermét a szemeszter alatt háromszor, és három filmet mutattunk be, amelyek a fasizmushoz kapcsolódnak. 50 fő járt az órára, és a filmet a megtekintés után átbeszéltük, ez a módszer pedig megnyitotta a hallgatókat: közel kerültek a témához, és mi is elkezdtünk egymással beszélni. Ennek az innovációnak a keretein belül összeírtam magamnak a tematikát, megnéztük és átbeszéltük a filmeket, a rendes órákon pedig kiselőadásokat lehetett tartani.
A nürnbergi per kapcsán jutott eszembe, hogy fel lehetne dolgozni azt egy dokumentumjáték keretében, amire jelentkeztek heten. Mikor közeledtünk az időponthoz, egyszer csak odajött hozzám óra után az egyik lány, hogy valóban összerakták az előadást és találkoznék-e velük, hogy megmutassák, mire jutottak. Már ez eleve egy meglepetés volt, hogy dolgoztak vele és komolyan vették. Ekkor találkoztam velük, és megmutatták, mivel készültek. Tényleg összehoztak egy dokumentumjátékot, melyben előadták a nürnbergi pert, hangsúlyozom, dokumentumjáték keretében, ami formabontó volt. Az előadásra szánt óra előtt megkérdezték, hogy jöhetnének-e az évfolyamtársaik megnézni őket?
Az A/14 teremben – amely egyébként a mai napig a Perjátszó Kör próbaterme – már eleve az 50 fős hallgatói létszám miatt nem volt sok hely és erre odajöttek még húszan. Egy előadás volt mindössze az egész, egy kicsit színházszerű előadás, ami jól sikerült.
Vége lett a kurzusnak, vége lett a szemeszternek. Az utolsó órán, amikor értékeltem, őszintén éreztem, hogy itt valami történt, és ezt nem kellene elengedni. Az óra végén odahívtam magamhoz azt a hét embert, és megkérdeztem tőlük, hogy mivel annyira jó volt, amit csináltak, nem lenne-e kedvük ezt esetleg folytatni valamilyen formában? Mondjuk, csinálhatnánk egy Perjátszó Kört, tettem hozzá hirtelen ötlettől vezérelve. Erre azt mondták, hogy szívesen vállalják. Így alapítottuk meg a Perjátszó Kört. Ez májusban történt, szeptemberben írtam nekik egy emlékeztető e-mailt és mindannyian jöttek. Felvetődött, hogy csináljuk meg Jeanne d’Arc perét, az volt az első darabunk, 2005 őszén. Bár ezt még inkább performanszként írnám le, mert volt benne filmvetítés, és színészi játék is. A következő előadás Oliver Cromwell fiktív pere volt ugyanannak az évnek az őszén, 2006-os év tavaszi szemeszterére pedig Danton perét dolgoztuk fel. Ez volt a vízválasztó, mert ekkor már gyakorlatilag színházi előadás-szerű módon adtuk elő a perjátékot az A/14-ben, ahová akkor már több, mint 90 néző zsúfolódott be.
2006-ban volt ’56-nak az 50. évfordulója, ekkor már híre ment a kezdeményezésünknek. A kar akkori dékánja beszélt velem, hogy a kar szeretne néhány megemlékezést csinálni ’56 kapcsán és ha már van ez a Perjátszó Kör nevű „csapatom”, mi lenne, ha csinálnánk egy ’56-os pert valamilyen formában? Ekkor mondta Mezey Barna dékán úr, hogy az Aula Magnát megkapjuk az előadáshoz és meg is csináltuk ezt, három ’56-os pert dolgoztunk fel két felvonásban: Angyal István perét, aki baloldalról támadta a rezsimet, és a legendás Tűzoltó utcai parancsnok volt, mellesleg Rákosi börtönében Kádár János cellatársa; Tóth Ilona perét, amely egy elhíresült eset, a harmadikként pedig az ELTE jogi egyetemistáinak perét, amit dokumentumok alapján raktunk össze.
Ekkor alakult ki a Perjátszó Körnek az a máig alkalmazott módszere, hogy akik a Perjátszó Kör tagjai, azok találják ki, mi legyen az előadásra szánt per. Ha valaki javasol egy perötletet, utána az én szakmai segítségemmel gyűjtjük össze hozzá a dokumentumokat. Ezt követően egy jelentkező (általában az ötletgazda) megírja a forgatókönyvet és a szövegkönyvet, utána a rendezésemmel összerakjuk és előadjuk a darabot a díszteremben. Így lesz belőle egy előadás, ami úgy tűnik, mindenkinek tetszik. A legutóbbi április 27-én az Édes Anna pere volt, ahová nézőként gyakorlatilag több százan szerettek volna beülni az online visszajelzések alapján, de csak 100 ember jöhetett a pandémiás szabályok miatt. Viszont stream-en elég sokan tudták követni.
Jurátus: Említette, hogy legutóbb az Édes Anna perét adta elő a Perjátszó Kör, amelynek Édes Anna, Kosztolányi Dezső híres regényének hőse a főszereplője. A darab története az 1919 és 1922 közötti időre tehető. Mi befolyásolta a választást? Miért ezen korszakhoz nyúlt most társulat?
Ez egy kísérleti projekt, hiszen alapvetően a mi a repertoárunkban híres történelmi, jogtörténeti személyiségekkel kapcsolatos pereket dolgoztunk fel, de ezek alapvetően jogtörténeti-jellegűek voltak. Ebben az évben, a COVID-19 utáni „visszajövünk az életbe” időkben két dologban akartunk kísérletezni: olyan szépirodalmi alkotásokat akartunk feldolgozni, amelyek népszerűek, és amelyekből perjátékot is lehet csinálni. Az előző félévben volt A Manderley-ház asszonya, másnéven a Rebecca című híres film egyik sajátos átirata, amelyben ugyancsak a per volt a lényeg. Nálunk jelen vannak az ügy előzményei is, amelyek kellenek ahhoz, hogy értse valaki a pert, így szokott összejönni egy perjáték, de a pernek a bemutatása a fő hangsúlyunk a daraboknál.
Így merült fel akkor az Édes Anna is, hiszen kötelező olvasmány volt középiskolában, mindenki ismeri, és lehet belőle perjátékot csinálni, hiszen van benne egy per. Nyilván nem erre a részére fókuszál a legjobban Kosztolányi, de az egyik volt tagunk, aki még visszajár időközönként mondta, hogy ez a mű kedvenc könyvei közé tartozik, mindig izgatta, hogy hogyan lehetne csinálni belőle valami bemutathatót. Konzultált kriminológusokkal, pszichológussal, tehát széleskörű kutatómunkát végzett, remek szövegkönyvet készített. Amit mondtam az előbb, hogy több százan akartak bejönni, nem a Perjátszó Kör, hanem az Édes Anna miatt volt. Viszont ez minket is népszerűsít, és meg tudjuk mutatni, hogy bírósági per egy szépirodalmi műben is lehet érdekes, nem csak egy könyv lélektani aspektusaiban. Ez most egy kísérlet volt számunkra, egy új kirándulás, hogy másfajta vizekre evezve miképpen tudjuk a Perjátszó Körnek a struktúráját és filozófiáját átvinni klasszikusabb történetek felé, de úgy tűnik, működik.
Az előadás az elte_uni Youtube csatornáján továbbra is elérhető. (szerk.)
Jurátus: Nem lehet könnyű a háttérmunkát, kutatómunkát előkészíteni, megfelelő forrásokat találni. Melyik előadás volt eddig a legnehezebben kivitelezhető?
Erre viszonylag könnyű a válaszom. Nekem a legnehezebben kivitelezhető a Charles Manson pere volt. Többször bemutattuk, díjnyertes alkotásról van szó, egyszer egy egyetemi színházi fesztiválon is részt vettünk ezzel a darabbal Veszprémben, az UniFesten, amit meg is nyertük.
Iszonyúan nehéz volt megcsinálni, mert amit tudni kell Charles Manson-ról, azt a Volt egyszer egy Hollywood című filmben mutatják be (rendezője Quentin Tarantino). A nyolc és fél hónapos terhes Sharon Tate-et, aki Roman Polanski rendezőnek volt a felesége, a hollywood-i villájukban négy hippi brutális kegyetlenséggel meggyilkolta. Óriási eset volt ez akkoriban Amerikában, és kiderült, hogy ez egy hippi szektának a műve volt, amelynek a vezetője Charles Manson. A négy hippi tűzön-vízen keresztül próbálta bebizonyítani, hogy Mansonnak semmi köze a gyilkossághoz, kizárólag ők csinálták. Az egésznek aztán az lett a vége, hogy Charles Mansont úgy fogták el és zárták börtönbe, hogy a Manson-lányok közül – mert főképp lányok voltak a szektájában – Linda Kasabian (a Kasabian együttes névadója) koronatanúként vallotta, hogy Manson volt a felbujtó. Amerikát teljesen megrázta ez az egész eset. Manson egyébként nagyon durva nézeteket vallott, gyakorlatilag a börtönben is halt meg 2017-ben. Az esetet követően Manson a sátánistáknak emblematikus figurája lett. Például Marilyn Manson névválasztását is megihlette. Az volt a koncepciója, hogy egy szexszimbólum – Marilyn Monroe – és egy híres gyilkos – Charles Manson – nevéből rakja össze a művésznevét. Egy ilyen „sötét oldal popkultúrának” az ikonikus figurája lett ez a Charles Manson Amerika- és világszerte.
Mivel ez egy durva anyag, úgy összerakni, hogy mindenki ép lélekkel kerüljön ki belőle, aki játssza, nagyon nehéz folyamat volt, viszont katartikus előadást is csináltunk belőle és őszintén szólva, amilyen nehéz volt, olyan erős lett.
Jurátus: Van-e esetleg olyan művészeti alkotás, amely különösen nagy hatással volt az életére és a gondolkodására, ha igen, melyik volt ez?
Én alapvetően film-centrikus vagyok, nagyon szeretek olvasni, de imádom a filmeket. Egyik kedvenc könyvem Thomas Mannak a Varázshegye, ami ezer oldal – attól függően, hogy milyen kiadásban nézzük – de minden benne van, ezért ezt a művet például nagyon szeretem, nagy hatást tett rám. Elég sok filmet tudnék felsorolni, de nagyon szeretem az erős filmalkotásokat. Mondok kettőt, amelyek örök kedvenceim és nem tudom őket megunni. Az egyik a Kabaré, amelyet ezen a fasizmussal kapcsolatos órán kötelezően levetítettünk. Számomra egyszerűen megunhatatlan alkotás, annyira jónak és sokrétűnek találom, és imádom, hogy mindig lehet benne új részeket felfedezni. A másik, ami nagyon nagy hatással volt rám, Carlos Saurának Carmen című táncfilmje, a sűrűsége és a flamenco misztériuma, valamint az a nagyon nyers és elképesztően jól összerakott színházi stílusa miatt.
Jurátus: Ön szerint melyik az a film, amit mindenképpen meg kell néznie a hallgatóknak, és miért?
Joghallgatóknak próbáltam már szervezni közös filmnézést, olyan tanárnak a társaságában, aki azokkal a kérdésekkel foglalkozik szakmailag. A felvetett kérdéseket a film végén közösen átbeszéltük. Érdemes lenne ezt felújítani. Mindenképpen javasolnám a jogász szakmához, egy ahhoz köthető filmként Matt Damon főszereplésével és Francis Ford Coppola rendezésében Az esőcsináló című filmet. Egy fiatal, kezdő jogászról szól, aki elvállal egy olyan ügyet, amelyben egy halálos beteg ember pereli be azt a biztosítótársaságot, amelynek a biztosítását fizette, de a betegségének kezelési költségét már nem finanszírozták, csak akkor adtak volna valami pénzt, amikor már visszafordíthatatlanná vált a kór terjedése. Ezt a filmet meg is néztük annak idején Menyhárd Attila tanár úrral a Polgári Jogi Tanszékről, majd átbeszéltük a diákokkal közösen. A mű olyan kérdéseket vet fel, amiről egy jogásznak el kell gondolkozni: csak a pénz a fontos, vagy miért csinálja, amit csinál? Ezt például mindenképpen ajánlom a joghallgatóknak.
A további filmek talán kevésbé ismertek, de ezek is olyan kérdéseket boncolgatnak, amikkel egy jogásznak előbb-utóbb szembe kell néznie. Az egyik az Erin Bronkovich – Zűrös természet, ami hasonló problémákat vet fel, mint Az esőcsináló. A harmadik pedig nem egészen szakjogászi, hanem inkább az egyetemista generációnak szól, aki elindul a saját életének az útján, és kérdésként merült fel, hogy megpróbálja megvalósítani azt, amiben hisz, vagy inkább belesimul a társadalmi elvárások sűrűjébe, és egy idő után már nem is tudja, hogy miért csinálja, amit csinál, de jó sok pénzt keres vele. Ez is egy olyan dilemma, amellyel előbb-utóbb mindenképpen szembetalálja magát egy joghallgató is, és ez az alkotás ezt nagyon drámaian megmutatja. A film A szabadság útjai, amit egy Sam Mendez rendezett, Kate Winslet és Leonardo di Caprio játszik benne. Van egy pont, amikor el kell dönteni, hogy megyünk-e az eszméink után, vagy átváltjuk aprópénzre, és ezzel mindenki szembesül. Nagyon drámaian megmutatja ezt a helyzetet a film, ezért feltétlenül ajánlanám mindenkinek.
Köszönjük szépen Tanár úrnak a tartalmas beszélgetést, és további sok sikert kívánunk minden tevékenységéhez!
A képeket készítette: Gelbmann Márta
Szívesen olvasnál még hasonló cikkeket: 1, 2, 3
