Milyen nemzetközi példák vannak az egyetemi struktúrákra vonatkozóan? Milyen pozitív és milyen negatív jóslatok övezik ezt a beszédtémát? Megannyi a kérdés, és ez a pár bekezdés nem fog mindenre választ adni, sőt nem is szeretne, és valljuk be, nem is tudna. Azonban vitathatatlan, hogy a mindenkori egyetemi kultúráról és ezen intézményeket befolyásoló tényezőkről, lehetőségekről kötelessége beszélnie a leginkább érintetteknek. Hiszen az egyetemi polgárok, hallgatók nem külső szereplők, hanem a felsőoktatás központi alanyai, akik végsősorban a mindenkori egyetemi struktúrák végtermékei és víztükrei. A cikk írója sokkal inkább gondolatokat kíván ébreszteni, mint állást foglalni a következő sorokban.
Elsőként érdemes tisztázni, hogy életidegen-e alapítványként kezelni egy egyetemet. Itt ugyancsak fel kell tenni azt a kérdést, hogy az egyetem piaci szereplőként létezik-e a XXI. században, vagy egy mindenkinek járó közintézményként kell-e kezelni?
Ami erre reflektál és részben választ ad, hogy külföldön is számos, neves felsőoktatási intézmény alapítványi struktúrában működik évtizedek óta, mint az amerikai College-ek, vagy a Harvard. Azonban azt is ki kell emelni, hogy míg az USA-ban vagy Nyugat-Európában a gazdag értelmiségi polgárság alakította ki, és tartja fenn azóta is a saját egyetemeit, addig hazánkban mindezt kormányzati szándék által fentről vezérelve viszik végbe, vagyis nem egy társadalmi csoport kívánja megtenni.
Főképp emiatt éri sok negatív reakció ezt a hazai szakpolitikai döntést, mivel sem az értelmiségi elitet jelentő oktatókat, sem a hallgatókat nem vonták bele a folyamatba, hogy valóban akarja-e az adott egyetem a modellváltást. Nem javítja továbbá a közvélekedést a pár évvel ezelőtti CEU-ügy és az azzal kapcsolatos 2017. évi módosítása a felsőoktatási törvénynek.
Ellenpéldának pedig az Oxford vagy a Sorbonne említhető etalonként arra, hogy állami költségvetéssel is vannak egyetemek olyan jó megbecsülésben, amilyenben.
Ez a külföldi minta az érem egyik oldaláról nézve a későn kezdők előnyét is jelentheti számunkra, ha le tudjuk szűrni ezen oktatáspolitika struktúrájának a tanulságait a régimotorosoktól. Másrészt azonban sokszor idegen testként viselkednek a mesterségesen behozott szisztémák, ha azokat hirtelen akarják beinjektálni a hazai közegbe. Ilyenkor többször előfordulhat, hogy az átvett rendszer formáját már nem sikerül megtölteni tartalommal. Tegyük hozzá ugyanakkor, hogy akármilyen hirtelennek tűnik is ez a döntés a modellváltásról, valamely felsőoktatási intézménynél (pl.: MOME) már évtizedek óta téma volt, illetve a közhangulat a felsőoktatás struktúráját már régóta régimódinak és elmaradottnak ítéli meg.
A magyar jogrendszer (a köznevelésről szóló 2011. évi CXC. szóló törvény) szerint a közoktatásban való részvétel a diák tizenhat éves koráig kötelező, így látni kell, hogy a felsőoktatás már csak egy lehetőség az egyénnek a megfelelő önmegvalósításra, ahol az egyetem maga a betörni kívánt ajtó egyes hivatásokhoz. Tehát az elsőként feltett kérdésre válaszként azt is mondhatjuk, hogy a közoktatás nem szül kifejezetten versenyhelyzetet, ellentétben a felsőoktatással, ahol már egy szűkebb keresletet vetíthetünk rá a kínálatra, (a kereslet a hallgatók, a kínálat az egyetemek, mint szolgáltatások) mivel nem minden fiatal tanul tovább, ezáltal tehát másféle közjószágként kell kezelni a köz- és a felsőoktatást.
Az egyetemek tehát harcolnak a diákok becsatornázásáért jobb esetben. Ennek ellenére sok kritikus hang szerint a mai magyar oktatási rendszer egy-két kiugró szakon kívül nem nyújt különösebb színvonalat nemzetközi viszonylatban.
Hosszútávon pedig az államnak biztosra vehetően az a célja, hogy valamiféle elit társadalmi réteget képezzen, azaz lehetőleg vonzóvá, tegye a régióban, vagy a világ minél több táján a magyar felsőoktatást bármilyen hatékony eszközzel.
Ezt a kiugrást jelen helyzetben nagy anyagi ráfordítással próbálja meg a magyar kormányzat. Ezerötszáz milliárd forint kerül a következő öt évben ezen alapítványok révén az átalakított intézményekbe, vagyis a korábbinak az ötszöröse. Ez mindenképpen pozitívum arra nézve, hogy nem csupán egy évre tervezhetnek előre az egyetemek, hanem a tervezhetőség nagyobb távlatokban lesz lehetséges ennek a forrásnak a megléte esetén.
A kérdés itt már csak az, hogy a régóta átalakítani kívánt oktatáspolitika hiányosságait kizárólag a pénzhiány tartja fenn több évtized óta, vagy valami más is áll az ok-okozat relációjában. Akármi is a válasz erre, az biztosan hozzátartozik, hogy a minőségi oktatás megalapozói az oktatók, akik minden körülmények között fontosabbak az anyagiaknál. Hasonlóan az egészségügyhöz, ahol a leglényegesebb szereplők az egészségügyi dolgozók, ebben a kérdéskörben az oktatók megbecsülése és motiválása a központi kérdés. Hiszen jobb foci sem lesz pusztán a stadionokba tett anyagi ráfordításoktól, az edzőre, a játékosra és a velük kapcsolatos helyzetekre, mint központi elemekre kell fókuszálni.
Sokakban kételyt vet fel annak létjogosultsága, hogy milyen előnye lehet, hogy a közalkalmazotti jogviszonyok helyett a munka törvénykönyve szerinti munkavállalói státuszt kapják meg az egyetemi oktatók, ahol a tervek szerint a bértábla helyett teljesítmény-alapú munkavégzés várható. Annyi biztos, hogy bizonytalanabbak lesznek a tanárok munkavégzéssel kapcsolatos kötelezettségei. Ehhez hasonló kérdéseket vet fel, hogy mi is lesz a hallgatók tandíj költségeinek mértékével, ösztöndíjainak rendszerével?
Most pedig – hogyha már az Mt.-t felhoztam – kerüljön pontosításra néhány jogi fogalom biztonságképpen, ami szorosan kapcsolódik a tárgyalt témához. Egyrészt az új, 2013-as Polgári Törvénykönyv szerinti alapítvány fogalom (3:378. §) a következő: „Az alapító által az alapító okiratban meghatározott tartós cél folyamatos megvalósítására létrehozott jogi személy. Az alapító az alapító okiratban meghatározza az alapítványnak juttatott vagyont és az alapítvány szervezetét.” A sokszor emlegetett kuratórium pedig (3:397. §) „[…] az alapítvány ügyvezető szerve. A kuratórium tagjai az alapítvány vezető tisztségviselői.” Végső soron a kezelt alapítvány kitűzött céljáról és minden ügyével kapcsolatos döntéshozója a vagyonkezelő (és nem a tulajdonosa!). A másik lényeges meghatározás a szenátus, amely a jogviszony másik végén lévő egyetem vezető testülete. Élén a rektorral, aki mellett a kancellár játszik még jelentős szerepet az intézmény vagyongazdálkodásában.
Hangsúlyozandó, hogy ez a modellváltási terv nem az oktatás anyagába nyúl bele, csak az oktatás megszervezésébe, logisztikájába.
A következő húsz-huszonöt évre szóló keretmegállapodást jelenti ez az alapítványi működés az egyetemeknek, amelynek a sorát elsőként a Budapesti Corvinus Egyetem nyitotta meg. Utána a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem következett, majd az elmúlt pár hónapban a fővárosiak közül és több vidéki megyeszékhelyű universitas is megtette a szükséges lépéseket a szerkezetváltás felé.
Le kell szögezni, hogy a sorban első fővárosi közgazdasági egyetem külön utas, mivel egy részvénycsomagokon alapuló alapítványi rendszerrel működik (a MOL és a Richter részvényeivel), míg az összes többi állami költségvetésből – az alapítvány kuratóriumán keresztül megkapott forrásokból gazdálkodik majd. Megint más kategória az SZFE vagy a MOME, amelyeknek egyedibb a belföldi piaci helyzete, mint a többi felsőoktatási szereplőnek. Kormányzati terv az is, hogy az országban több ponton jelen lévő, tanított szakokat/karokat egy fedél alá vonják. Ez az agrárképzésben már megvalósulni látszik és az orvosképzés is efelé hajlik. Tehát érdemes minden egyes egyetem ügyében külön-külön ítélkezzünk vagy alkossunk véleményt tükröt tartva annak, hogy eddig valójában hogyan is szuperált az az intézmény.
Záró bekezdésként véleményem szerint fontos még azon elgondolkozni, hogy mennyire is maradt igény az eredeti – itthon már hatszázötven éve jelen lévő – egyetemi authoritasra, mint független intézményre. Veszélyezteti-e egy állam oktatási rendszerének minőségét, hogy az egyetemi kultúrák diverzitása nagyrészt megszűnik és egy egységes struktúra alapján működik? Másrészt a tudományhoz való jognak és szabadságnak írva-íratlanul is jelen kell lennie a rendszerben. Ez pedig akkor a leghatékonyabb, ha a már említett szereplők, mint az oktatók és hallgatók, nincsenek semmivel sem korlátozva. Ennél fogva, ha egy alapítványi működés az ehhez szükséges légkört meg tudja teremteni, máris bizonyította létjogosultságát.
Végezetül az itt felvetett témákról, és magának az átalakításnak a hatásfokáról, hasznosságáról és minőségéről évek, évtizedek múlva tudunk majd biztosan egy analitikusabb, érettebb összegzőt írni. Ennek ellenére kétségtelen, hogy addig is lehet, és kell is véleményt formálni az egyetemek közösségének az őket érintő kérdésekről. Az intézményeknek pedig – az erre lehető legmegfelelőbb formában, legyen az bármilyen – esélyt kell adniuk a hallgatóknak és az oktatóknak, hogy szakképzett, elhivatott egyéniségekké válhassanak. Pontosabban olyanokká, akik akár kisebb közösségek, vagy az egész társadalom szemében példaként szolgálhatnak annak bizonyítékául, hogy van víziója és átgondoltsága a magyar oktatásnak.
