„Megégetnék száz ártatlant, ha csak egy bűnös volna is köztük!” Ez lenne az inkvizíció? Vallási fanatizmus, kegyetlenség, kínzások és máglyahalál? Bár az utolsó inkvizítorok általi ítéleteket több száz éve hozták meg, azok említése sokakban még mindig rossz szájízt hagy maga után. Ezen cikkel Szent Feladatomnak tartom, hogy objektíven megismertessem az inkvizíció történetét, működését és természetesen a jogi mivoltát. Nem is szaporítanám tovább a szót, vágjunk bele az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!
Az inkvizíció természetéről
Az inkvizíció kifejezés eredetileg a latin inquisitio haereticae pravitatis szófordulatból származik, amelynek közismert jelentése a tévelygő eretnekek kinyomozása. Az inkvizíció rendeltetését már a kereszténység korai elterjedésétől kezdve az eretnekek felkutatásában és megbüntetésében határozta meg. Más nézőpontból viszont úgy is meg lehet fogalmazni, hogy céljává a hit és az erkölcs tisztaságának bírói úton történő kikényszerítése vált, amely már az előbbihez képest barátságosabban hangzik.
Az eretnekek felkutatásán kívül ugyanakkor számtalan további egyházzal kapcsolatos ügyben került alkalmazásra az inkvizíció intézménye. Ilyennek tekinthető például a főpapok méltatlanságának megállapítása vagy bármilyen hasonló természetű fellépés, amely a hit továbbadását komolyabban akadályozta.
Az eretnekekről
De kik is pontosan az eretnekek? Azok, akik nem követik a keresztény tanításokat? Nem egészen. Az eretnekek keresztények, akik olyan nézeteket fogadnak el és támogatnak, amelyek szembe mennek a hivatalosan elfogadott egyházi tanításokkal. A leírtak alapján egy zsidó vagy muzulmán ember nem minősült eretneknek. (Ettől függetlenül ezen két vallási felekezethez tartozó hívők ugyanúgy számtalan esetben, korszakokon átívelően az üldözendő személyek közé tartoztak.) Az eretnekek veszélyessége abban rejlett – és az egyház azért fordított ilyen nagy energiát az elsöprésükre -, hogy könnyebben tudtak befolyásolt gyakorolni a katolikus hívekre. Elvégre, hitüknek alapja ugyanaz volt…
Az eretnek mozgalmakról
Bár az eretnekek elleni fellépés és az egyházon belüli problémák kezelése már a kezdetektől fogva az inkvizíció tevékenységi körébe tartozott, annak szervezettebbé válása és megerősödése mégis egy ellenreakció volt, melyet az eretnekség rendkívüli elterjedése váltott ki.
A XII. században egy, a katolikus tanításokkal és világnézettel merőben ellentétes felfogású eretnek mozgalom, a Kathar/Albigens jelent meg és kezdett fokozatosan elterjedni Dél-Franciaország területén. Keresztények voltak, de, mint már említésre került, a legtöbb elvről mégis radikálisan és másképpen gondolkodtak. Vallásuk gnosztikus, platonista és manicheus nézeteket foglalt magában. Alapeszmeként vallották, hogy a világot két Isten uralja, kiknek hatalma egyenlő. Az egyikük a „Jó”, a másik pedig a „Gonosz”. Tanaik szerint tehát az Ószövetségben a „Rossz” („Gonosz”), az Újban pedig a „Jó” kap szerepet. Az ószövetségi „gonosz” Istent pedig a Sátánnal is rokonságba hozták. Sőt, szerintük ő volt az, aki megalkotta a fizikai világot, vele együtt pedig az embert is.
Feladatuknak tartották, hogy megtagadják teljesen a földi, fizikai mivoltukat, hiszen csak így válnak képessé a tökéletes állapot elérésére. Minden földi élvezetet, mint a gazdagságot is, a Sátántól származónak véltek, de épp így ellenezték a család szentségét is.
Ez a felforgató, állam és családellenes mozgalom volt az, mely már olyan mértékben elfogadhatatlan volt a Katolikus Egyház számára, hogy először meggyőzéssel, majd kiátkozással, végezetül pedig fegyveresen lépett fel ellenük. Sőt, célként kiirtásukat jelölte meg.
Ekként III. Ince pápa 1207-ben keresztes háborút hirdetett ellenük, a vérengzések pedig csak 1229-ben értek véget. A középkori inkvizíció hivatalosan 1234-ben jött létre. Székhelye Toulouse volt, ott állították fel az első állandó ítélőtáblát a domonkos rendi szerzetesek vezetésével.
Az inkvizíció fajai
Nagyon fontos kiemelni, hogy Európában több típusú inkvizíció is működött egymás mellett. Ide sorolható a ténylegesen vallási keretrendszeren belül működő, római székhellyel rendelkező pápai inkvizíció. Mai cikkünkben elsődlegesen ennek bemutatása helyeződik a középpontba. Azonban lehetetlen ezen témán belül kikerülni a hírhedt spanyol inkvizíció tárgyalását.
A spanyol inkvizíció brutális eljárási módszerei világszerte hírhedtté váltak. A legtöbben pedig velük azonosítják az egész szervezetet, tér és időbeli tényezőtől függetlenül. Természetesen ezzel nincsen semmi baj. Azért vagyunk most itt, hogy a cikk olvasása által megismerjük az igazságot!
Spanyolország évszázadokon keresztül mind földrajzilag, mind pedig kulturális és vallási szempontból is széttagoltnak számított. Területén a keresztények mellett arabok és kisebb számban zsidók is éltek. Az inkvizíció megerősödése és elburjánzása a rekonkviszta után történt. Muszlimok már a VII. századtól kezdve nagymértékben voltak jelen az Ibériai-félszigeten. Kiűzésük és az ország jelentős részének egyesülése eleinte instabil helyzetet eredményezett. Elvégre egy több száz éves rend dőlt meg és jött létre helyette egy teljesen új berendezkedés. A vallási stabilitásra épp úgy szükség volt, mint a nemzeti, politikai állandóságra. II. „Katolikus” Ferdinánd, a spanyol abszolutizmus megteremtője volt az, aki kinevezte Tomasso de Torquemada domonkos rendi papot a spanyol inkvizíció vezetőjének. Ezzel pedig megkezdődött a szervezetük rémuralma. Egyaránt kezdték üldözni és kivégezni a korona ellenségeit és a még megmaradt zsidó vagy muzulmán lakosságot. Tomasso odáig ment, hogy a zsidókat már nem csak vallási, hanem származási alapon is elítélte. Továbbá hozzá kötődik a spanyolországi zsidók kiűzése és az úgynevezett „kis holokauszt” véghezvitele is, amely alapján a zsidókat faji, leszármazási alapon különböztette meg másoktól. Spanyolországban az inkvizíció úgymond állami szervként működött, és sokszor a király ellenlábasait vetették máglyára. A szervezet végül 1834-ben szűnt meg.
A pápai inkvizíciót szemlélve egy furcsa kettősség lehet szembetűnő. Az, hogy bár ezen szervezet a spanyol inkvizícióval ellentétben önálló volt és nem függött az államtól, a büntetések végrehajtását illetően, mégis a világi hatalommal együttesen járt el. Az inkvizíció ítélkezhetett a saját bíróságán, a saját jogrendszere mentén, azonban az ítéletet a világi hatalom hajtotta végre. Sőt, egy idővel később már az ítéletet is a világi bíróság hozta meg az inkvizíció eljárása alapján.
Mai szemmel nézve abszurdnak tűnhet az állítás, de az inkvizíció eredeti célja egy pozitív szándék volt még az esetleges kínzások ellenére is. A korabeli vélekedés szerint ugyanis az eretnekek vagy vallási bűnösök Isten szemében olyan szinten vétkesek voltak, hogy tetteikért a lelkük üdvösségével kellett fizetniük. A különböző módszerek általi „megtérítés” pedig ennek megakadályozását szolgálta.
Sajnos ez a nézet csak az egyik része volt az inkvizíció céljainak. A XV.-XVI. századi inkvizítorok inkább „össztársadalmi, tanító, nevelő” célzattal cselekedtek úgy, ahogyan. Egy korabeli elmondás szerint: „Emlékeznünk kell arra, a per és a kivégzés fő célja nem az, hogy megmentsük a vádlott lelkét, hanem hogy a közjó érdekében járjunk el, és hogy félelmet plántáljunk másokba.”
Az inkvizíció jogi természete és az inkvizíciós eljárás
Bár számos alkalom volt, amikor az inkvizíció ítéleteit teljesen önkényesen, személyes vagy politikai indíttatásból hozta meg, mégis tudni kell, hogy a szervezet eredetileg szigorú jogi keretek között működött. A jogalapot a XII. században újjáéledt, IV. századi római jog képezte. Ennek a római jogi alapnak köszönhető, hogy az inkvizíció ereje és befolyása leginkább az olyan országokban volt kiemelkedő, ahol a helyi törvények ezen jog alapján alakultak ki és fejlődtek tovább. Ezért is van az, hogy például a skandináv országokban vagy éppen Angliában az inkvizíció alig tudott gyökeret ereszteni.
Az inkvizíciós eljárás az inkvizítor érkezésével kezdődött, aki előzetes bejelentéssel vagy akár anélkül látogatott el egy adott településre. Érkezésének oka lehetett bármely ember elleni gyanú megállapítása és beigazolása. De éppen ugyanúgy lehetett egyszerű rutinellenőrzés is, amikor egy közösség tagjait általánosságban vizsgálták meg, van-e közöttük eretnek. Az inkvizítor a lakosság előtt beszédet mondott, és felszólított mindenkit, hogy jelezze, ha tudomása van eretnek gyanús személyekről. Ám épp úgy jelenteniük kellett magukat is, ha nekik lennének ilyen jellegű gondolataik. Kettő megbízható tanú vallomása pedig már volt olyan erős, hogy az inkvizítor mindenképpen foglalkozni kezdjen az üggyel.
A vádlottakat ezek után vallatásnak vetették alá. A vallatás eszköze a tortúrának nevezett kínzási eljárás volt. Az eljárás szigorú szabályok és eljárási kötöttségek között működött. Ilyen volt a 11 fokozatú eljárás. Ennek lényege abban rejlett, hogy nem azonnal kezdték el a valódi, fizikai kínvallatást, hanem lassan, egyenként, először csak az eszközök szavakkal történő bemutatására került sor. Az első lépésként a bíró kilátásba helyezte a kínvallatás lehetőségét. A legtöbb vádlott már ennél a résznél bevallotta bűnösségét. Ha azonban a vádlott még így sem állt kötélnek, akkor átadták a hóhérnak, aki szintén, már nagyobb szakértelemmel vázolta fel, hogy mi is fog történni, ha nem tesz vallomást. Ezek után pedig már konkrétan meg is mutatták neki, hogy milyen eszközökkel fogják kínozni, ha nem ismeri be eretnek mivoltát.
A valódi kínzás csak ezek után kezdődött meg, és azok is növekvő, egyre fájdalmasabb módon követték egymást. Ilyen volt a kezek zsineggel való összeszorítása, a végtagok erőszakos nyújtása, test égetése, leborotvált fejre hideg víz csepegtetése, végezetül pedig az úgynevezett spanyolcsizma alkalmazása, mely a vádlott lábaiban jelentős kárt tudott okozni.
Egy ideig az inkvizítorok nem vehettek részt tevőlegesen a kínvallatásban, azonban IV. Ince pápa engedélyezte számukra az ilyenféle beavatkozást is. Ezenkívül fontos kikötés volt, hogy a vádlott ne szenvedjen komoly, maradandó sérüléseket és semmiképpen se halálozzon el az eljárás közben. Sajnálatos módon ezeket a szabályokat ritkán tartották be, és az okozott károkért természetesen semmilyen felelősség nem terhelte az inkvizítorokat. A vádlott a tortúra bármely szakaszában beismerhette bűnösségét. Azonban, amennyiben az összes kínzási módot eltűrte az érintett személy ártatlanságát kellett megállapítani. A kínvallatás mögött rejlő indítékot az eskü alatt történő vallomástétel szolgáltatta. Meggyőződésükké vált, hogy senki nem fog hamisan vallani, hiszen azáltal a lelki üdvösségét tenné kockára.
A vallatás után következett az ítélethozatal, amelyet az inkvizítor utasítására már a világi hatóság hirdetett ki. Az elítélteket három csoportba osztották. Az elsőbe tartoztak az őszinte bűnbánók. Rájuk legtöbbször vezeklést, böjtöt vagy zarándoklatot szabtak ki büntetésül. A második csoportba az úgynevezett kivizsgálandók tartoztak, akiket rendszerint börtönbe csuktak. A harmadik csoportba pedig a visszaeső vagy megátalkodott eretnekek kerültek, akikkel szemben halálbüntetést rendeltek el. Ez a büntetési nem szinte kivétel nélkül egyet jelentett máglyahalállal.
Mindezen hagyományok szintén római jogi gyökerekkel rendelkeznek. A halálbüntetést úgy kellett végrehajtani, hogy az ne okozzon szó szerinti vérontást. A kivégzéseket általában ünnepnapokon hajtották végre, amikor a lehető legtöbb ember lehetett szemtanúja az eseménynek. Egyes esetekben, ha úgy látták, hogy az elítélt megbánta bűneit, akkor lehetőség volt arra, hogy a fájdalmas tűzhalál helyett „emberségesebb” módon végezzenek vele. Ezenkívül meg kell még említeni egy újabb büntetési nemet, a kiközösítést is. Ezt általában azokra szabták ki, akik nem jelentek meg a bíróság előtt. Az, akit kiközösítettek, kívül került mind a vallási, mind pedig a világi törvényeken. Emellett bárki bármilyen bűntettet elkövethetett ellene, akár meg is ölhették.
Az inkvizítorokról
Számos inkvizítor élt és halt a közép és újkori Európában. Legtöbbjük nevét az utókor már nem hordozza magával. Azok az inkvizítorok, akik valamilyen okból kitűntek a tömegből, többnyire valóban mérhetetlen fanatizmusukkal és kegyetlenségükkel érték el ezt. Ilyen ember volt például Arnold Catalan, aki arról volt híres, hogy a holtak felett is ítélkezni akart. Számos sírt ásatott ki és égette el a bennük lévő testeket. Robert le Petit, aki 1239-ben 180 embert égetett el máglyán. Vagy éppen Tours-i Konrád, akitől a cikk elején olvasható frappáns idézet is származik. Azonban volt olyan is, mint például Jacques Fournier, aki 98 perben mindössze öt halálos ítéletet hozott.
Zárszó
Tagadhatatlan, hogy összességében az inkvizíció mögött számos embertelen bűntett áll, amelyek megbocsáthatatlanok. Mégis úgy gondolom, hogy néhány tényezőt fontos lenne tisztázni. Egyrészt a korabeli európai viszonyok nem kizárólagosan az inkvizíció miatt számítottak brutálisnak és embertelennek. Halálbüntetések és kínzások a világi szférában is épp ugyanúgy történtek. Bár igaz, hogy az inkvizíció esetenként valóban előszeretettel élt vissza ezekkel az össztársadalmi jelenségekkel, de mégsem mondhatjuk, hogy egyedül a sajátja lett volna.
Másrészt különbséget kell tenni a pápai és a spanyol inkvizíció között. Míg utóbbi célja ténylegesen az igazságtalan kegyetlenkedés volt, addig a pápai inkvizíció az esetek jelentős részében felmentő ítéletet hozott vagy csak enyhe büntetéseket szabott ki.
Összegezve tehát: valódi haszna vajmi kevés volt, de ártani sem ártott annyit, mint ahogyan azt a legtöbben képzelik!
A videó forrása: X
