Az idén nyáron beköszöntő Oppenheimer – Barbie, Barbie – Oppenheimer őrületben az a gondolatom támadt: „hm milyen érdekes lenne, ha az FBI közzétenné Oppenheimer aktáját”. Majd azon vettem észre magam, hogy ott állok egy – az FBI archivált esetei között „J. ROBERT OPPENHEIMER” felirattal ellátott – ezer oldalas akta felett.
Természetesen, a dokumentumban előfordulnak olyan részek is, amelyek máig titkosítottak, és az is valószínű, hogy ez nem a teljes anyag. Ugyanakkor érdemesnek tartottam átnézni, miket is jegyeztek fel az 50-es évek elején a San Francisco-i iroda FBI ügynökei. Ennek részleteit szeretném ebben a cikkben felfedni.
Szinte kizártnak tartom, de ha esetleg valaki idén nyáron mégsem látta, hallotta Oppenheimer nevét, akkor helyezzük el térben és időben, kit és mit is tekintünk most át.
J. Robert Oppenheimer 1904-ben született, zsidó származású elméleti fizikus volt, aki 1942 és 1946 között a Manhattan-terv, az atombomba megtervezését végző csoport vezetőjeként vált igazán ismertté.
Az FBI általi megfigyelése már 1942 előtt kezdetét vette, tekintettel kommunista nézeteket valló barátai és testvére miatt. A nyilvántartásban nemzetbiztonsági kockázatot jelentő személyként tüntették fel, mindez magában foglalta azt is, hogy nemzetbiztonsági veszélyhelyzet esetén intézkedni kellett letartóztatása iránt. Valójában soha nem derült ki, hogy valaha kémkedett-e a szovjeteknek, ugyanakkor a történészek szerint nem szivárogtatott ki információkat (ellentétben más, a programban részt vevő tudósokkal).
A Manhattan-terv befejeztével átalakultak a játékszabályok. 1946-ra Németország kapitulált, lezárult Európában a II. világháború, Japánra pedig a Los Alamosban készült bombákkal kétszer is végzetest csapást mért Amerika.
1946 után hatalmas népszerűségnek örvendett Oppenheimer, ebben az időszakban lett az Atomenergia Bizottság tanácsadó testületének igazgatója. Truman elnöksége alatt elismert és megbecsülésnek örvendő személynek számított. Eisenhower elnöksége alatt azonban nagyot változott a megítélése, kitört a hidegháború, megalakult az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság, és korábbi kommunista kapcsolatai miatt Oppenheimer célkeresztbe került.
A rendelkezésre álló iratok 1950-től kezdőden mutatják be a végeláthatatlan meghallgatások és interjúk tartalmát.
Az első feljegyzés 1950. február 13-án íródott. E napon hallgatták ki dr. Oppenheimert Klaus Fuchs ügyében, illetve azt közölték vele, hogy a későbbiekben újra fel fogják keresni. Fuchs német születésű brit atomfizikusként 1942-től dolgozott az atombombát fejlesztő csoportban. A jelentést író ügynök azt remélte, hogy a következő találkozó alkalmával megtudhatja, pontosan milyen volt a kapcsolat a doktor és a kommunista párt között.
Klaus Fuchs egyébként 1950-ben bevallotta, hogy 1942-től kezdődően információt adott át a szovjeteknek az atomfegyver készítésének részleteiről. Ennek következményeként az ekkor brit állampolgárságú atomfizikust a brit kormány 14 év börtönbüntetésre ítélte, valamint állampolgárságától is megfosztották.
Ezután viszonylag nagyot ugrunk előre az időben, hiszen a következő jelentés időpontja már 1952. április 5-re tehető. Ennél a dokumentumnál kezdtem úgy gondolni, hogy ezt a történetet másokkal is megéri behatóbban megismertetni.
Fontos megjegyezni, hogy minden információt annak érdekében igyekeztek beszerezni, hogy kiderítsék, Oppenheimer továbbított-e bármilyen módon információt a szovjetek részére. Ez a tendencia azon kinyilatkoztatása után erősödött fel, mely szerint az USA és a Szovjetunió a II. világháborúban egy oldalon állnak, így – mint szövetségesek – megoszthatnák egymással az A-bomba elkészítésének részleteit.
Szintén meghallgatták Kenneth Sanborn Pitzert, (1949-től Atomenergia Bizottsági tag volt) a kaliforniai egyetem dékánját, mivel az 1947 – ben vele készített interjú óta megváltozott a véleménye dr. Oppenheimerről és ennek hangot is kívánt adni.
Pitzert 1947-ben azért hallgatták meg egyszer, mert ekkor került az igazgatói pozícióba Oppenheimer, ekkor a biztonsági engedély megadásához volt erre szükség.
Míg korábbi meglátása szerint Oppenheimer hűséges és megfelelő ismeretek birtokában dolgozhat titkos információkkal – eddigi nézeteinek már ő maga sem tudott hitelt adni. Pitzernek erre két oka is volt.
Egyrészt, amikor felmerült a hidrogénbomba megalkotása, Oppenheimer az ellenzők táborát erősítette, ami önmagában nem jelentett volna problémát, ugyanakkor állítólag más tudósokat is arra akart buzdítani, hogy vele együtt ellenezzék a projektet. Az ügynökök neveket kértek, de Pitzer csupán Hans Bethe személyére emlékezett. Végül megjegyezte, hogy véleménye szerint Teller Ede, a hidrogénbomba-projekt vezetője tudna több információval szolgálni.
Másrészt, annak ellenére, hogy a doktor kifejezte nemtetszését, nem veszítette el pozícióját a tanácsadói székben, ráadásul szándékosan hátráltattatta a bomba elkészítését. Azonban Pitzer mindezt nem tudta példával alátámasztani, újra Teller Edére hivatkozott.
Hans Bethe német származású Nobel-díjas amerikai fizikus, az ő nevéhez fűződik az urán kritikus tömegének megállapítása, továbbá dolgozott az atombomba és a hidrogénbomba projektjén is. Igaz, utóbbin csak azért, hogy bizonyítsa megvalósíthatatlanságát. Részvétele a kutatásban nem bizonyult szerencsésnek, tekintve, hogy állítólag Julius Rosenberg (szovjet kém) általa jutott hozzá az atommal kapcsolatos titkos információkhoz.
Pitzer a továbbiakban azt sérelmezi, hogy Oppenheimer „összeférhetetlenségéről” a védelmi miniszter is tudott, mégsem történt semmi. Emellett arra kérte az ügynököket, hogy semmiképp ne fedjék fel az ő személyazonosságát abban az esetben, ha ezeket az információkat valamilyen okból meg kellene osztani az Atomenergia Bizottsággal vagy magával Oppenheimerrel.
A beszámoló után természetesen dr. Bethe, dr. Libby és dr. Teller meghallgatását célozta meg az iroda.
Egy hónappal később meg is hallgatták dr. Leona Libby-t, aki elmondta, hogy a fizikus valóban nem támogatja a H-bomba elkészítését, de nincs tudomása arról, hogy szándékosan hátráltatná az előrehaladást, hiszen nem volt ilyen pozícióban. Annak ellenére, hogy sokszor keveredtek konfliktusba, szerinte: „inkább csak a lelkesedés hiánya látszik Roberten”. Mindezen felül kijelentette: nem gondolja veszélyforrásnak Oppenheimer Truman elnöknél tett személyes látogatását, melynek keretén belül megosztotta a H-bomba kapcsán fennálló kétségeit. Emellett tagadta a fizikus azon törekvését, mely szerint bárkit is rá akart volna venni arra, hogy ne dolgozzon a hidrogénbomba megvalósításán.
Libby interjúja vezetett el Lewis Strauss admirálishoz. Libbyt hiába nem vezérelte rossz szándék vagy legalábbis semleges volt, a meghallgatás végén elhangzott tőle, hogy Oppenheimer és a hozzá hasonlók túl sokat tudnak, ezért nagyon alapos átvilágításnak kellene őket alávetni. Valamint a doktor biztonsági engedélyével kapcsolatban azt a kívánalmat fogalmazta meg, hogy azt a tanácsadó testületben ne hosszabbítsák meg. Mivel ebben az időszakban már egyébként is csak pár hétig tartott volna az érvényessége.)
Leona Libby ugyancsak fizikusként tevékenykedett, jelen volt az első amerikai nukleáris reaktor építésénél, később pedig Los Alamosban dolgozott.
Bethe, Teller és Strauss meghallgatásáról az aktában semmilyen információ sem lelhető fel.
Az aktában található következő dokumentum egy 1953. decemberi bejegyzés magától J. Edgar Hoovertől (az FBI első igazgatója), amely arról szól, hogy a védelmi miniszter felhívta egy levél miatt, melyben az igazgató arról írt, hogy nem találtak kapcsolatot Oppenheimer és Alger Hiss között. (Hiss-t 1948-ban vádolták meg kémkedéssel.) Ezt követően arról számol be, hogy ahhoz, hogy a közösség elé állhassanak bármivel, törvényes bizonyítékokra van szükség. (A levél ezen része már azt tárgyalja, hogy az atomfizikus nemzetbiztonsági információkhoz történő hozzáférésére vonatkozó, Q megjelöléssel ellátott jogosultságát hogyan lehetne megvonni tőle.)
Ezután egy felsorolás következik 22 emberről, akiket meghallgattak Oppenheimerrel kapcsolatban, akiktől megtudhatta, hogy az FBI nyomoz utána.
1954 májusában a New York Herald Tribune egyik újságírója az Oppenheimert ért vádakat tárgyaló cikkében egy névtelen forrásra hivatkozott. Az értesülései szerint a szovjeteknek sikerült információt lopniuk a legtitkosabb adatokról is, és az információ átadása nem köthető egyetlen korábban leleplezett kémhez sem. Emellett arról számolt be, hogy mindez az atomfizikus engedélyének elvétele ellenére történt, tehát ártatlan embert gyanúsítottak kémkedéssel. „Attól mert valaki biztonsági kockázatot jelent, nem jelenti, hogy nem hűséges, inkább csak meggondolatlanul cselekszik”.
Ezt követően oldalakon keresztül titkosított bekezdések következnek, így ennek a dokumentumnak a végét nem tudom ismertetni.
Az aktában helyet kapott egy 1954-ben íródott, Paul Martin tollából származó újságcikk is.
McMahon szenátor 1952-ben megakadályozta, hogy újra kinevezzék Oppenheimert igazgatónak. A politikus cselekedetének indítékául az a tény szolgált, mely szerint az atomfizikus a befolyását használta annak érdekében, hogy hátráltassa a hidrogénbomba fejlesztését, miután 1949-ben a szovjetek is végrehajtották az első kísérleti atomrobbantást.
Ahogy korábban említettem, dr. Libbytől Lewis Strausshoz vezettek a szálak. Lewis Strauss szakmai életútja igen nagy sokszínűséget mutat: befolyásos befektetési bankárként kezdte, majd az Atomenergia Bizottság igazgatója lett, később Eisenhower kereskedelmi miniszternek jelölte, azonban nem hagyta jóvá a Szenátus.
Azt már tudtuk, hogy Oppenheimer ellenezte a hidrogénbomba megépítését és ezzel szembe is került Lewis Straussal, aki viszont azt vallotta, hogy ha már egyszer lesz ilyen jellegű bomba, akkor Amerikának legyen először. Ellentétjüket tovább fokozta, hogy míg Oppenheimer nyitottan kezelte volna az információkat a szövetségeseikkel, addig Strauss szerint ez inkább a szovjeteknek jelentett volna előnyt az Egyesült Államokkal szemben.
A korábban említett Klaus Fuchs lebukása védelmi szempontból jelentős sokkhatást váltott ki, de az 50-es évek elején, a hivatalos álláspont szerint ugyan Oppenheimer látta el a laboratórium vezetését Los Alamosban, a kémek tevékenységéről nem tudott.
1954-re ez megváltozott, mert elkezdték biztonsági kockázatként kezelni Openheimert. Így első körben 1953 december 23-án Eisenhower és Strauss jóváhagyásával felfüggesztették azon jogosultságát, hogy kormányzati atomtitkokhoz férjen hozzá.
A cikk azt is leírja, hogy a tanácsadó testületnél Oppenheimer napi 50 dolláros díjazásban részesült, így 1947 és 1953 között 11 500 dollárt keresett. Ezt követően több száz oldalnyi újságokból kivágott cikk került beszkennelésre, ezek jelentik az akta végét.
Az akta ezeken kívül egy összefoglalót tartalmaz az 1954. április 12-én megkezdett meghallgatásokról, amelynek célja annak kiderítése, hogy Oppenheimer valóban biztonsági kockázatot jelent, és végleg megvonják az engedélyét vagy sem.
Ezeknek a meghallgatások teljes jegyzőkönyve 60 évig titkosított anyag volt. Nemrégiben pedig az Energiaügyi Minisztérium úgy döntött, nyilvánosságra hozza a jegyzőkönyvet.
Ennek eredményeképpen, Oppenheimer titkosított vallomása is napvilágra került. Ebben arról beszél, hogy a hidrogénbomba olyan fegyver, amelynek működéséről csak a felrobbantását követően lehet megbizonyosodni, egyúttal aggályait fejezi ki a fegyverrel kapcsolatban, mivel az az egész emberiségre veszélyt jelent. Azt is megemlíti, hogy a bomba elkészültében való csúszást nem ő, hanem a még nem létező technológia, valamint ennek felfedezéséhez szükséges időbeli tényező okozta. Majd azt állította, biztonságosabb világban élnénk, ha nem léteznének ilyen jellegű eszközök.
A meghallgatások 4 héten át tartottak, így idézték többek között Teller Edét, Oppenheimer feleségét, és Jean Tatlock-t, akit – amellett, hogy a kommunista párt tagja volt – a fizikushoz egy viharos viszony fűzte.
A bizottság végül 1954 júliusában visszavonta Oppenheimer biztonsági engedélyét, így többé nem férhetett hozzá a kormányzati titkos anyagokhoz. Ennek következtében a kormányzati és a politikai státuszát egyaránt elveszítette.
A Washington egyetemen törölték a kurzusait, többé nem taníthatott a tanszéken. Emellett nem csak ő veszítette el hozzáférését az engedélyköteles információkhoz, hanem lánya is, aki ekkoriban az ENSZ-nek dolgozott.
Történt vele mindez annak ellenére, hogy FBI aktája szerint nem találtak terhelő bizonyítékot a fizikussal szemben. Sőt, a vizsgálat eredménye az lett, hogy megszakította a kommunistákkal és a szovjet szimpatizánsokkal való kapcsolatát.
Oppenheimert 1963-ban részlegesen rehabilitálták: az akkori elnök, Lyndon B. Johnson átadta neki az Enrico Fermi-díjat és egy 50 ezer dolláros csekket. Azonban biztonsági jogosultságait soha nem kapta vissza, politikai mellőzöttsége nem csökkent, végül kirekesztettként hunyt el 1967-ben.
1963. októberében életbe lépett az USA, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió részvételével a légköri, víz alatti és a világűrben végrehajtott atomfegyver-kísérletek betiltásáról szóló egyezmény (Nuclear Test Ban Treaty, ezt a nemzetközi atomcsendegyezmény néven ismerhetjük). 1970. március 5-én pedig az Atomsorompó-egyezmény is hatályba lépett, mint az államok nukleáris tevékenységének ellenőrzésének eszköze.
Több mint 50 évvel később, négy szenátor (Patrick Leahy, Edward Markey, Jeffrey Merkley és Martin Heinrich) levelet írt Biden elnöknek, hogy tisztázza Oppenheimer nevét.
Ennek eredményeképpen 2022-ben az energiaügyi miniszter megsemmisítette az 1954-es határozatot, ezzel teljesen rehabilitálva a fizikust. Nyilatkozatában elmondta: mára teljesen világos, hogy az 1954-es döntés hibás volt, a meghallgatások, az engedély visszavonása nem a titkok megtartását, hanem Oppenheimer közvélemény előtt történő befeketítését célozta.
A képek forrása: x; x; x; x; x; x; x; x; x; x; x; x; x; x; x; x; x
Források: 1; 2; 3; 4; 5; 6; 7; 8; 9; 10
