„A történelmet a győztesek írják.” – hangzik az oly sokat idézett mondat, amely már-már közhelynek számít. Az egyébként Winston Churchillnek tulajdonított gondolat arra világít rá, hogy a múlt eseményeinek megismerhetősége a lehetetlennel veszi fel a versenyt, ugyanis az uralkodó, a „nyertes” politikai ideológiák mindig a világképükbe illő módon fogják az eseményeket torzítani, alakítani vagy éppen megmásítani.
A politikai ideológiák és a történelem egymáshoz való igazításának eszközével a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió propagandagépezetei is gyakran éltek, azonban könnyelműség lenne azt gondolni, hogy a demokratikusan működő államok ne használnák ki a történelemhamisításban rejlő lehetőségeket.
A fentebb idézett gondolat tükrében tehát megválaszoltalan a kérdés, hogy a múlt eseményei megismerhetők-e egy objektív nézőpontból, vagy a múlt értékítéletektől és ideológiáktól mentes vizsgálata az ismeretelmélet egyik határát jelenti? Kérdéses az is, hogy kinevezhető-e egyáltalán valaki az objektivitás őrének, aki politikai nézettől, erkölcsi értékrendtől függetlenül képes egy adott múltbéli eseményt vizsgálni, továbbá, hogy a közös valóságértelmezéstől való elszakadás és a közemlékezetbe égett események tagadásának szankcionálása védhető álláspont-e.
Az R. v. Zündel-ügy
Az alábbiakban felvetett kérdésekre az R. v. Zündel-ügy bemutatásán keresztül szándékozom választ adni.
Az ügy középpontjában a német Ernst Zündel áll, aki 1939-ben a Fekete-erdő térségben született, majd később Kanadába emigrált. Zündel a hatvanas években, a magára csak Kanada Führereként hivatkozó Adrien Arcand fasiszta politikus hatására magáévá tette azt a meggyőződést, hogy a holokauszt nem több, mint kitaláció. Emellett kitartott azon véleménye mellett is, hogy a holokauszt nem más, mint egy világméretű cionista összeesküvés megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka. Az alábbi nézeteit Zündel az általa 1970-ben alapított Samisdat Publication nevű kiadóban is népszerűsítette Kanadában, az Egyesült Államokban és Nyugat-Németországban is. 1977-ben megírta a The Hitler We Loved and Why című munkáját, amelyben az egykori német diktátor személyét és politikai ideológiáját dicsőítette.
Ernst Zündel tevékenységére a Canadian Holocaust Remembrance Association (CHRA) és egy holokauszttúlélő, Sabrina Citron, is felfigyelt; akik a büntető törvénykönyv 177. szakaszára hivatkozva eljárást kezdeményeztek. A 177. bekezdés szankcionálja az olyan „állítások, történetek és hírek” terjesztését, amelyek „hamisságával, illetve a közérdek érdekeit sértő” mivoltával a terjesztő személy tisztában van. Ontario tartomány legfőbb ügyésze is bekapcsolódott az ügybe.
Az ügy Locke bíró vezetésével kezdődött meg, és Zündelt a Did Six Million Really Die?, valamint a The West, War and Islam című röpiratok megírásával és terjesztésével vádolták meg. A per során a vádnak azt kellett bizonyítania, hogy hamis információközlésre került sor, tehát az ügyész a holokauszt igazolását tűzte ki célul. A vád ezért számos tanút, köztük Raul Hilberg holokausztszakértőt, valamint számos holokauszttúlélőt, mint például Rudolf Vbrát is a bíróság elé idézte.
A védelem ezzel szemben számos holokauszttagadót sorakoztatott fel, példának okáért Robert Faurissont is, aki 1981-ben történelemhamisításért szintén állt bíróság előtt. A per, amely két hónapon keresztül tartott, feszültséget szított a közbeszédben. Sokan kritizálták ugyanis a sajtó tevékenységét, amiért a holokauszttagadó nézeteknek ilyen széles körű elérhetőséget biztosított, továbbá heves indulatok támadták Ernst Zündel védőügyvédjét is, aki a vád tanúinak intézett keresztkérdéseivel a holokauszt tényének diszkreditálását szándékozta meg elérni.
A bíróság 1985-ben Zündel bűnösségét a Did Six Million Really Die? terjesztésében kimondta, azonban a The West, War and Islam című röpirattal kapcsolatos vádak alól felmentették. Zündelt három év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Ez idő alatt semmilyen, a holokauszttal kapcsolatos véleményének nem adhatott hangot.
1987-ben az ügy újabb fordulatot vett, ugyanis annak ellenére, hogy az Ontario Fellebbviteli Bíróság a hamis információközlésről szóló törvény alkotmányosságát igazolta, Zündel ítéletét eljárási hibákra hivatkozva hatályon kívül helyezték. A Fellebbviteli Bíróság érvelése szerint a vád a bizonyítékok elfogadhatósága, illetve az esküdtszék tagjainak kiválasztása és az esküdtek összetétele kapcsán kifogásolható volt. Így 1988-ban e problémák miatt sor került egy második perre is. A második per kisebb sajtónyilvánosság mellett és jóval kevesebb tanúval zajlott, azonban az első perhez hasonlóan Zündelt bűnösnek találták. Két év múlva a Fellebbviteli Bíróság megerősítette ezt az újonnan meghozott ítéletet, megakadályozva ezzel a védelem eljárási indokokra való hivatkozását. 1992-ben azonban a Kanadai Legfelsőbb Bíróság felülbírálta az ítéletet, ugyanis a hamis információközlésről szóló bekezdésről kimondták, hogy sérti a Kanadai Jogok és Szabadságjogok Alapszabályának a szólásszabadságot biztosító rendelkezését.
A vádstratégia
Az ügyet tekintve felvetődhet a kérdés, hogy miképpen lehet diszkreditálni a holokauszttagadók gondolatait, és hogyan lehet gátat szabni a hasonló vélemények terjedésének? A Zündel-ügy során két különböző stratégiát alkalmazott a vád, amelyek segítségével a holokauszttagadással szemben felléptek.
Az első perben a holokauszttagadók érveinek a cáfolata volt a kitűzött cél. A vád ezért tanúkat és szakértőket hívott a tárgyalóterembe, akik logikusan felépített érvekkel és személyes tapasztalatok felidézésével próbálták a szóban forgó történelmi eseményt rekonstruálni. Ennek a stratégiának számos előnye van. Egyrészt ez a fellépés egyenesen, direkten számolja fel a holokauszttagadók felvetéseit. Emellett a sajtónyilvánosságnak köszönhetően tájékoztat is a múltban lezajlott eseményekről. A cáfolat hátránya a holokauszttagadókkal való vita hasznosságában keresendő.
A vita vállalása és annak fokozódása ahhoz vezet, hogy a holokauszt tagadása legitim pozícióba kerül és olyan megvilágításba kerül, hogy két, legitim és egymással versengő elméletről van szó.
A vita lefolytatása tehát közvetve is ugyan, de elismeri a tagadás legitimációját, hiszen vita csupán olyan elméletek, személyek, társaságok stb. közt jöhet létre, amelyek kölcsönösen elismerik egymás létezését és tiszteletben tartják azt. Ez az érdemi vita kialakulásának egyik alapfeltétele.
A másik lehetőség, amely a második perben figyelhető meg, a leleplezés stratégiájához folyamodik. A leleplezés érvek felsorakoztatása helyett az ideológiai háttér bemutatásával, a mögöttes szándékok feltérképezésével operál.
A leleplezés lényege tehát abban áll, hogy bemutassa, hogy a holokauszttagadás nem egy érvényes tudományos elmélet, hanem egy olyan politikai ideológia, amely a rasszizmusban és antiszemitizmusban gyökerezik.
A leleplezés stratégiája csakúgy, mint a cáfolaté, rendelkezik olyan negatívummal, amely a stratégia hatékonyságát és hitelességét veszélyezteti. A szóban forgó stratégia az ad hominem („személy elleni érvelés”, „személyeskedés”) érvelésben bicsaklik meg. Ez az érvelés azzal a módszerrel próbálja az ellenfél igazát elvitatni, hogy az adott személy ideológiáját, szemléletmódját állítja célkeresztbe, anélkül, hogy az ellenfél érveit vizsgálná, értékelné vagy diszkreditálná.
Az alábbi lehetőségeket szemügyre véve megfogalmazhatjuk azt a kijelentést, hogy a holokauszttagadással lehetetlen felvenni a versenyt, hiszen vagy legitimáljuk annak létezését egy vita keretein beül, vagy megpróbáljuk leleplezni, azonban ebben az esetben olyan személyeskedő vitáknak engedünk teret, amelyek felszámolják a kiegyensúlyozott, racionális érveken nyugvó párbeszédek kialakulásának még a lehetőségét is.
De vajon szükség van-e arra, hogy a tagadást -legyen az bármilyen történelmi eseménynek a tagadása- szankcionáljuk, vagy jó döntést hozott-e a bíróság azzal, hogy a szólásszabadságra hivatkozva végül Ernst Zündelt felmentették.
Konklúzió
Véleményem szerint a szólásszabadság a történelmi események tagadására is ki kell, hogy terjedjen, ezért a Fellebbviteli bíróság döntése több szempontból is alátámasztható.
A demokrácia a versengő ideológiák színtere, amely annak teremti meg a lehetőségét, hogy a szélsőséges ideológiák és vélemények is megmérethessék magukat. A demokrácia előnye pont abban érhető tetten, hogy a különböző nézetek egymással versenghetnek, és a politikai klímától, kihívásoktól és eseményektől függően más és más ideológia kerül ki győztesen, annak függvényében, hogy mennyi támogatót tud felsorakoztatni maga mögött. Ebből kifolyólag a demokratikusan működő államokban a versengő vélemények legitimitása nem a tudományhoz való viszonyból következik, hanem a támogatottságából. Nem az a vélemény legitim, amelyet tudományos módszerekkel verifikálni lehet, hanem amelyik támogatókkal rendelkezik. Ellenkező esetben minden vallást, felekezetet, filozófiai irányzatot és minden olyan véleményt, amely nem tudományos alapokon nyugszik, üldözni kéne, hiszen azokat sem tudjuk a tudomány eszközeivel alátámasztani.
Fontos, hogy attól mert valami legitim, még nem jelenti azt, hogy annak az adott véleménynek van kapcsolata a közösen elismert valósággal.
Azonban kinek a jogkörébe tartozik a valóságot értelmezni? Kire bíznánk rá, hogy a valóságról alkotott szubjektív benyomásainkat félresöpörve egy egységes valóságértelmezést tegyen kötelezővé?
A bíróságok feladata a jogszabályok értelmezése, és az azok közötti összefüggések vizsgálata, azonban az nem tartozik a feladatkörükhöz, hogy a valóságot értelmezzék a polgárok számára. Amennyiben ennek teret engednénk, úgy az önkényhez vezető út egyik legjelentősebb alapkövét fektetnénk le.
A képek forrása: Robert A. Kahn- A gyűlölet szabadsága-amerikai és európai perspektívák (Válogatott tanulmányok)
