A gimnáziumi éveket elhagyva, a végzősök szemében az egyetem kezdetben óriásnak tűnik, szinte bekebelezi az ifjú hallgatókat. Ám az épület labirintusának a közepén, a mitológiából is jól ismert minotaurusz helyett, minden kezdődő félév elején a Jurátus biztonságot nyújtó szervezete várja a beilleszkedni vágyó felfedezőket. A két részes cikksorozatunk első állomása a nemzetközi sajtótörténetbe enged betekintést, míg az írás második fele kifejezetten a Jurátust és annak szervezetét mutatja be részletesebben.
A ma ismert hírlapokra, újságokra gondolva, maga a sajtó műfaja igen újkeletűnek tűnhet, hiszen a napilapok működéséhez jelentősen iparosodott társadalomnak, viszonylag fejlett infrastruktúrának kell fennállnia. Hovatovább írni-olvasni tudást feltételez, sőt a szólásszabadság elvének érvényesülését is megkívánja. Mindez pedig jellegzetesen a 19. századi Európa és Egyesült Államok hozadéka, azonban előzmények jóval korábban megjelentek.
A sajtó születése- nemzetközi áttekintés
A legkorábbi ős Julius Caesar nevéhez köthető. Kr. e. 59-től ő készítette az Acta Diurna nevű hírközlőt. Kézzel írt példányait Róma és a provinciák központjainak forgalmas helyein kiakasztották azzal a céllal, hogy a lakosságot tájékoztassák a kormányzati eseményekről és hirdetményekről. Ez a szándék azóta is ott munkál a kormányok hivatalos sajtópolitikájában.
A másik, leghosszabb életű sajtóelőd Kínában állt fenn, méghozzá ezerháromszáz éven át, 1911-ig jelent meg a pao, az udvari hírek közvetítője a tanult közhivatalnokok részére. Technikai kivitelezésében, formátumban tükrözte a kor technológiai szintjét, de tartalmának lényegét tekintve változatlan maradt.
Európában a középkor idején, sokáig nem volt szükség a rendszeres és a friss hírközlésre. A legközelebbi rokon forma a hírlevél, újságlevél volt, melyet írnokok írtak kézzel, és a városi kikiáltók olvastak fel. Híreket tartalmaztak még az ún. hírkönyvek, hírpamfletek is, amelyek különösen a 16. században virágoztak. Ezekben hadi és más, közérdeklődésre számot tartó eseményeket közöltek kéziratos formában. Később pedig már a kormányok, uralkodók jártak az élen a propaganda célú értesítések közlésében. A velencei köztársaság 1563-ban egy gazeta (pénztípus) belépti díjat állapított meg a törökellenes háborúk állásáról szóló hírek nyilvános felolvasásaira. Ezek a rendezvények már jelezték a hírek iránti kereskedelmi igény megjelenését. Az említett pénznem neve pedig hosszú időre a forgalomba hozott újságok kedvelt névtípusa lett.
Az információkat közlő levelezés, főként a kereskedők között, a késő középkortól kezdve vált rendszeressé. A kereskedők, bankárok hírlevelei különböző árucikkek beszerzési lehetőségeiről és az áraikról szóltak, de mivel mindennemű esemény kihatással lehet a kereskedelmi feltételekre, így politikai, hadi és fontosabb napi események is helyet kaptak bennük. Ezek a kiterjedtebb vállalkozások végül szervezetté rendeződtek. Erre szolgálnak példaként a 16. századi, augsburgi Fugger-bankház hírlevelei, amelyek már szélesebb érdeklődési körhöz is eljutottak. Az első nyomtatott hírlevél ugyanakkor Németalföldön készült, és a legkorábbi ismert darab a strassburgi kiadású Relation volt.
A hírközlő kiadványok iránti kereslet Európa-szerte gyorsan nőtt, s a korszak legkiterjedtebb és legmozgékonyabb kereskedő birodalmában, Hollandiában 1618-tól kezdődően nemzetközi híreket közlő hetilap működött, melyet spanyol elnevezéssel coranto-nak hívtak. Hasonló hírlap-kezdeményezések indultak meg ekkoriban Svájcban, a Habsburg-birodalomban, Angliában, Franciaországban, Dániában, Itáliában, Svédországban és Lengyelországban is.
Az újságok számának növekedése hamarosan kiváltotta az államok korlátozó szándékát is. A 17. század második fele és a 18. század a sajtó és a cenzúra küzdelmének kora volt Európában. Jellemző – és azóta többször megismétlődő – eset játszódott le Párizsban 1631-ben. Egy könyvkereskedői vállalkozást megindulása után azonnal felváltott, majd megfojtott a La Gazette de France néven elindított, hivatalos jogosítványt kapott lap. Az újságot névleg Théophraste Renaudot, párizsi orvos szerkesztette, de ő valójában Richelieu bíboros szócsöve volt. A lap hosszú fennállása alatt, egészen 1917-ig az államhatalom nevelő szigorát testesítette meg a nem hivatalos lapokkal szemben.
Az angol példa ellenben a sajtó nagyon kemény küzdelmét, de egyúttal korábbi és nagyobb sikerét mutatta az állammal szemben. Már az 1620-as években hatósági jogosítványt követeltek meg a kiadóktól, aztán szigorú cenzúra tiltotta be a külföldi hírek közlését a harmincéves háború idején. 1640 után engedékenységi és szigorú korlátozási hullámok váltották egymást. A 18. század elején állt elő az állam egy új korlátozó ötlettel. Sir Richard Steele és Joseph Addison napilapja, a The Spectator alkalmanként elérte a háromezres példányszámot, amely kezdett hirdetőket vonzani. Erre 1712-ben megjelent válaszul az úgynevezett bélyegadó törvény, amely olyan hirdetési adót vezetett be, amely megduplázta az újság árát. Ezzel – ugyan sok más lappal együtt – a The Spectatort is sikerült megbuktatni, viszont addigra a sajtó már olyan nélkülözhetetlen eleme lett a londoni társadalmi és irodalmi életnek, hogy a lapok folyamatos szaporodása és széleskörű elterjedése megállíthatatlan volt. 1771-től parlamenti híreket, jegyzőkönyveket is lehetett közölni, s a 19. század elejére a sajtószabadság feltételei – legalábbis a békeidőben – biztosítva voltak, majd 1855-ben eltörölték a bélyegadót is.
A 19. század ugyanakkor döntő jelentőségű volt a sajtó történetében, ugyanis ekkor született meg a ma is élő újságírói foglalkozás. Ezt követően alakult ki Angliában és Amerikában a modern újságstruktúra, egymás után jöttek létre a laptulajdonlás és a lapelőállítás új formái, s ekkor lett a sajtó a korábbi irodalmi kötődés helyett az üzleti világ része.
Sokáig alkalmi levelezők írták a tudósításokat. A század közepén jelentek meg azok a főfoglalkozású újságírók, akiknek feladata volt a hírek felderítése és összegyűjtése, emellett pedig megjelentek a riporterek is.
A krími háborúból már saját kiküldött haditudósító jelentkezett a londoni The Times-ban, s a következő évtizedben másfélszáz haditudósító vett részt az amerikai polgárháború eseményeiben, ahol megszületett egyúttal a híres és befolyásoló amerikai újságíró képzete is.
Saját tudósító, riporter alkalmazását azonban csak a nagy lapok engedhették meg maguknak, a kisebbeknek és a vidéki lapoknak ez járhatatlanul gazdaságtalan út volt. Ezt az igényt ismerte fel Charles Havas francia üzletember, akinek az 1835-ben megalapított vállalkozása először a nemzetközi sajtó híranyagát fordította, idővel pedig irodája hírügynökséggé alakult.
A 19. század végére, a századfordulóra létrejöttek azok a szervezeti és technikai feltételek – beleértve a közlekedés és a hírközlés találmányait is –, amelyek lehetővé tették a világsajtó kialakulását, amely egyfelől híreivel az egész világot átfogta, másfelől több kontinensen elterjedt lapok megjelenését okozta. A világsajtó egyúttal üzleti szempontú, szenzációra alapozó sajtó lett, mely korlátokkal találta magát szemben.
Az újságok, hírlapok, politikai hetilapok csoportjától jelentősen különbözik a gyakran magazinoknak, magyarul hol folyóiratoknak, hol közművelődési sajtónak, gyakran családi és ismeretterjesztői lapoknak, periodikáknak nevezett csoport. Voltaképp két műfajról van szó, amelyek között a periodikus megjelenés biztosítja a rokonságot, és gyakori az átfedés. A közművelődési, szórakoztató lapok és folyóiratok valójában a könyv, illetve a hírlap műfaja között helyezkednek el, megjelenésük pedig a nyomtatással vált lehetővé, s előzményeik a pamfletek, kalendáriumok, ponyvák, népkönyvek, balladák és almanachok. E sajtóműfaj első darabjai az 1660-as években jelentek meg, egymással párhuzamosan Hamburgban, Párizsban, Londonban és Itália városaiban.
A magazin könnyedebb típusa is hamarosan megszületett Párizsban (Le Mercure Galant, 1672), amelyet egy francia író indított el. Ebben udvari híreket, anekdotákat és rövid verseket közölt.
Az illusztrált lapok az 1830-40-es évektől terjedtek el, amikor is sikerült a fametszetek és a szöveg együttes nyomását technikailag megoldani. 1842-től, az Illustrated London News megindulásától kezdve, Európa-szerte elterjedtek azok a lapok, amelyek arra az alapötletre épültek, hogy a hírek egy részét lehet képben közölni, s ezzel az olvasni nem vagy kevéssé tudó rétegek is megszólíthatóvá váltak.
A magazin műfaj a 19. század végén Amerikában kapcsolódott össze olyan mértékben a hirdetési üzlettel, hogy ezáltal a második világháború végéig el is vált az Európában inkább irodalmiasabb, olykor moralizálóbb, és ismeretterjesztő célzatát sem rejtegető közművelődési, családi laptípustól. A 20. század közepétől többé-kevésbé az amerikai minták nyomán, amerikai újítások és elvek alapján világszerte felvirágzott magazin-üzletág rengeteg csoportra bomlott, mint például ifjúsági és női lapok, hírmagazinok, az 1936-ban indult amerikai Life magazin népes leszármazotti családfája, a képes magazinoké, az irodalmi tömörítményeket közlő Reader’s Digest-típusú folyóiratok, a regényújságok, a képregény-újságok, vicclapok, pletykalapok, szakfolyóiratok és ismeretterjesztő periodikák, tudományos, kulturális és irodalmi folyóiratok, a szemlék és a revük.
Ez az általános háttér, nemzetközi környezet és fejlődés, amelynek kialakulása és felvirágzása végül a magyar sajtó forrását is adta, s amely közegbe a magyar újságtörténet is idomul különböző korszakaival.
Olvassatok Velünk a továbbiakban is, ugyanis a folytatásban a Jurátus szervezetét hozzuk közelebb Hozzátok!
Forrás: 1
