Nyáron a régi gimnáziumom környékén akadt tennivalóm. Az érettségik idején jártam arrafelé utoljára, így örömmel tapasztaltam, hogy a kultikus intézmények közül működik még a Tisza Market (itt lehetett anno személyi nélkül sörhöz jutni) és megvan a sétányon a lottózó is, ahová oly’ sok diadalmas és keserédes emlék köt.
Épphogy elkezdtük a kilencediket, lassan körvonalazódtak a baráti, haveri szálak az osztályon belül, amikor az angolóra előtti szünetben furcsa diskurzusra lettem figyelmes. Nagy B. – aki amúgy a Vasasban vízilabdázott – kedélyesen beszélgetett néhány évfolyamtárssal. Olyan, számomra ismeretlen szavakat használtak, mint „odds”, „hendikep”, „hármas kötés”, miközben izgalmas sportbajnokságok (finn másodosztályú fociliga, brazil kosárlabdakupa, külföldi tenisztornák) és különféle összegek hangzottak el. Főleg az utóbbiak hallattán furdalt a kíváncsiság, így a könnyen abszolvált csoportfeladat végeztével rákérdeztem, hogy tulajdonképpen miről is dumáltak a folyosón.
Nagy B. még aznap bevezette az osztály fiúrészlegét a sportfogadás rejtelmeibe. Érdeklődve, csodálkozva követtük a sztorikat arról, hogy két-háromszáz forintból hogyan sikerült többezres hasznot hozni. Sőt, szerintem fejben már el is költöttük az álomszerű nyereményt. Elhatároztuk, hogy ebbe valahogy nekünk is be kell szállni. Az unalmasabb órákon – ide tartozott kifejezetten a rajz, az ének, a biológia és az osztályfőnöki – a hátsó sorokban komoly elemzőmunka alapján állítottuk össze a tuti szelvényt. Egyik kezünkben a Nemzeti Sport hátsó oldalaival vagy a lottózóból lenyúlt Sportfogadás lappal, másikban az Eredmenyek.com alkalmazással. Néztük a formát, a sérüléseket, akár még a játékvezető személyét is, összevetettük a keretek értékét, a lőtt/kapott gólok mutatóját.
Persze ez semmi ahhoz képest, amit Zoli haverom mesélt: a testvére egy másik neves pesti gimibe járt, ahol a matekszakkörön a tanár segítségével, bonyolult egyenletekkel, kombinatorikai módszerekkel igyekeztek kiszámolni a biztosan nyerő taktikát. A jelek szerint megtalálhatták, a srác manapság egy jól menő befektetési ügynökség részlegvezetője.
Visszatérve hozzánk, kezdetben közös bankkal működtünk: szüleinktől büfés kakaós csigára kapott aprópénzből dobtuk össze az alaptétet, megegyeztünk a meccsekben, majd még este Nagy B. az ő nagykorú bátyján keresztül megjátszotta nekünk. Ez azonban hosszú távon nem bizonyult célravezetőnek. Egyrészt könnyen összekaptunk azon, hogy mi kerüljön rá a terítékre, másrészt anyagilag sem hozta a várt hasznot, az eleve alacsony mértékű bevétel után ráadásul adózni is kellett a Nagy-fivéreknek.
Már majdnem a feledés homályába merült ez a bizniszünk, amikor a felsőbb évesek körében otthonosan mozgó Honffy egy esős novemberi reggelen váratlan információt közölt. Fülest kapott: a sulitól gyalog körülbelül ötpercnyire található lottózóban az új alkalmazottnak nem kell okmányt felmutatni, ha már legalább egy kevéske arcszőrzettel rendelkezik az illető.
Ez az örvendetes hír felélesztette a fogadó-bizottságot, de társasági forma helyett immáron egyéni vállalkozókként folytattuk tovább. Mindenki magának rakta össze a szelót, amit az órák után elsétálva a bajszos-szakállas Steve segítségével gond nélkül fel lehetett adni, majd a szerencsések másnap reggel be is tudták váltani. Úgy éreztük, hogy most aztán pláne kifosztjuk a Zrt.-t! Steve meg csak egy automatás kávét és egy szál cigit kért mindezért.
Ekkoriban még csak szakmai tanácsadóként segítettem a brigádot és az új barátokat. Zolinak azonban hiába mondtam, hogy az Arsenal le fogja győzni a ’Poolt, konokságát kétezer-ötszáz forintja bánta…
Egyedül nem volt merszem játszani, féltem, hogy otthon mit szólnak hozzá, mert hát mégse tűnt ez olyan legálisnak. Aztán csak ingerelt a dolog. Eleinte a Népsportot az ötvenes évek közepe óta naponta kiolvasó nagyapámat szerettem volna belevinni az üzletbe, de mereven elzárkózott ettől. Okkal tette, ő korábban totózott a műszakkal, de amióta egy szaktárs az utolsó pillanatban megváltoztatta a megbeszélt kimenetelt, kiszállt a sportfogadásból.
Persze nem adtam fel ilyen könnyen, az újév első családi összejövetelén sikerült megfűznöm a keresztanyám akkori élettársát. A lencsefőzelék elfogyasztását követően utunk a Váci úti Tescóba vezetett, ahol az izgalomtól remegve fogadtam meg egy kétszázassal, hogy a Barcelona legyőzi a Rayo Vallecanót a Camp Nouban.
Este tíz körül kétszázhúsz forint büszke nyertese lettem! Másnap az osztályterembe érve diadalmasan lobogtattam a KIFIZETVE feliratú cetlit, informatika órán pedig beléptem a Facebookon a „Tuti Mixesek Ide” nevű csoportba. Mindig a fixre mentem, 1,30-nál magasabb szorzójú eseményre nem fogadtam, a vagyonom lassan, de biztosan gyarapodott. Furcsállottam is, hogy a Honffy miképp lehet mínuszban. Persze utóbb engem is elértek a kudarcok, mondjuk a Bayern augsburgi veresége a mai napig felfoghatatlan számomra…
A kedvenc csapatomat jó darabig tabuként kezeltem, de egy kupa-visszavágó alkalmával elcsábultam. Alacsonyabb osztályú ellenfél, ráadásul hazai pályán, ahol akkoriban verhetetlenek voltunk, az első felvonást simán nyertük 1-0-ra a legendás Doki szabadrúgásgóljával, szóval minden mellettünk szólt. Mégis vesztesen hagytuk el a pályát, meg is fogadtam, hogy a Haladásra többet nem teszek. Igaza volt Nagy B.-nek, amikor az alapszabályok ismertetésekor külön kihangsúlyozta: magyar focival ne is próbálkozzunk, az kiszámíthatatlan!
Már bőven a tizenegyediket tapostuk, amikor Steve – aki akkor még tizenhét volt – egyik délután csalódottan lépett ki az üzletből. Lecserélték a lottózó dolgozóját, az utód ragaszkodik a nagykorúsághoz. Érdekes egybeesés, de a Tisza Marketben sem adták ki onnantól kezdve csak úgy a sört, sőt Árontól még egy doboz gyufáért is igazolványt kértek. Innentől mindenki magának intézte a mixét.
Én egészen leszoktam róla, de amikor a háromnapos mecseki osztálykirándulásunk alkalmával Pécsett váratlanul megpillantottam a lóherés cégért, elfogott a nosztalgia. Olyan érzésem volt, mintha egy régi, egy nagy, de beteljesületlen szerelmemmel találkoznék, akivel van még valami elintéznivalóm. Széchenyi István („Merjünk nagyok lenni…”), Ady Endre („Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek…”) és Johnny Firpo („Ha kicsi a tét, a kedvem sötét.”) tanácsai nyomán, kizárólag a saját megérzéseimre hallgatva megtettem az összes aznapi NB1-es meccset, kivéve természetesen a Halit. Egy kétszázassal megjátszva tízezer forint körüli nyereményt ígért a hibátlan szelvény.
Az orfűi szállásunk felé vezető buszúton érkeztek az első eredmények: a Loki kikapott otthon a Videoton ellen (vendégre tettem), az MTK – Kecskeméti TE meccsen nem született gól (ikszre húztam). Ennek tudatában felfelé ívelő mosollyal ültem le a vacsorához, majd a tó partján, csajos társaságban valakinek érezve magam, alaposan meghúztam a közösbe szánt kétliteres Kőbányait.
A Szpari felcsúti csatája és a Diósgyőri VTK – Lombard Pápa mérkőzés időközben a vége felé közeledett, mindkét helyen döntetlenre álltak a felek. Az utolsó perceket Honffyval és Zolival a teraszon izgultuk végig, egyetlen DVTK-gól választott el a sikertől. Kezeink összetéve, tekintetünk az ég és a livescore.com között ingázott, amikor jelzett a telefon: Egerszegi Tamás a kilencvenedik minutumban előnyhöz juttatta a borsodiakat!
Az elkövetkezendő pillanatokból annyi dereng, hogy brutál hangosan kiabáltunk, körénk gyűlt mindenki, köztük a kiszemeltemmel. Nóri már intett is, hogy akkor majd mire hívhatom meg másnap. Nyeregben éreztem magam, amint könnybe lábadt szemmel néztem végig a többieken.
Arra viszont tisztán emlékszem, amint az ünneplés közben Zoli oldalba bökött, és a kijelzőn felvillanó értesítésre mutatott: Tar Zsolt a lefújás előtt saját kapujába juttatta a labdát, ezzel behúzta a Spartacus…
