A kiskunfélegyházi Fogyatékos Személyek Nappali Intézményében tizennégy halmozottan súlyos értelmi fogyatékos, tizenhat középsúlyosan értelmi fogyatékos és tizenöt enyhén értelmi fogyatékos személy tölti mindennapjait. Itt segédkeztem én is nyáron mint önkéntes. Lehetőségem nyílt szembesülni a fogyatékosokat érintő általános társadalmi félelemmel, és az őket körülvevő misztikus felhővel, amit a legtöbb teljesen egészséges polgár próbál tisztes távolságból szemlélni.
A mindennapok
Reggel hat és hét óra között érkeznek a gyerekek az otthonba – a nevelők így hívják a már fogyatékossággal élő felnőtteket is, éreztetve ezzel tényleges állapotukat – és délután négyig maradnak. A gondozók nagy, illetve kiscsoportokban tartanak foglalkozásokat, és törekednek minél több egyénre szabott program beiktatására. A reggeli után torna, majd készségfejlesztő játékok következnek. Írni, olvasni tanulnak, fonnak és kerámiákat készítenek. Ezután következnek a programok: minden péntek délelőtt piacozás, majd az éppen aktuális kiállítás megtekintése a helyi könyvtárban, szerdánként sportolás a pályán, hétfőn uszoda, strand, kéthavonta színház, buszos kirándulás.
Az otthon sok szempontból úgy működik, mint egy szabad szellemű általános iskola, gyerekekkel, tanító nénikkel és tanórákkal.
Még az intézmény kapuját sem kellett átlépnem ahhoz, hogy lássam a viszolygást az emberek szemében – ami meglátásom szerint csupán az alulinformáltságból ered – amikor egy súlyosan értelmi fogyatékos ember közeledni próbált hozzájuk. Soha nem nyílt még meg sor úgy előttem, ahogyan péntek reggelente a piacon a libasorban kézen fogva haladó csoportunk előtt, de alsós gyerekektől sem tapasztaltam még olyasfajta megrökönyödött csendet, mint amit egy tucat fogyatékossággal élő személy váltott ki belőlük a helyi könyvtárban.
Idősek, középkorúak és gyerekek egyaránt ódzkodtak az ismerkedéstől, az éppenséggel néha fizikai kontaktussal járó beszélgetéstől.
Hibáztathatjuk a kultúrát, az oktatáspolitikát, a ligetvédőket vagy a sorsot, egyikkel sem jutunk előrébb. A probléma valós és sürgető, így összeszedtem néhány tanácsot azok számára, akik szeretnének segíteni, de nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá, vagy csupán tudni szeretnék, mit is kéne csinálni, ha egy fogyatékos gyermek feltűnően unatkozik velük szemben a buszon.
- Kedvesség, kedvesség és kedvesség. – Úgy érzem, ez nem kíván magyarázatot.
- Türelem – Egy fogyatékossággal élő személy sokkal lassabban reagál az őt érő ingerekre, bár ez nem azt jelenti, hogy nem képes erre, csupán bölcsen átfontolja a választ.
- Nem kell a csillagokat leígérni az égről. – A fogyatékkal élők naivak és megvezethetők, amelyet sajnos sokan ki is használnak. Így ha azt mondjuk nekik, hogy holnap ugyanitt és ugyanekkor találkozunk, ő bizony nagy valószínűséggel ott lesz, és várni fog ránk. Fontos, hogy a realitás talaján maradjunk.
- A segítség mindig jól jön. – Legyen szó egy látássérült átsegítéséről az úttesten vagy éppen egy otthonnak adományozott ruhacsomagról. Az ilyesfajta intézmények állandó pénzhiánnyal küszködnek, így rájuk mindig gondolhatunk, ha éppen elfog minket a jótékonysági vágy
- Nem kell félni. – Nem fognak bántani, megharapni vagy megátkozni. Ugyanolyan emberek, mint a teljes egészségnek örvendő társaik, pár színfolttal. Na de ha belegondolunk, ki akarna egy fekete-fehér társadalomban élni?
Képünk forrása: www.szelektalok.hu
