Sztehlo Gábor evangélikus lelkész a holokauszt idején zsidó gyermekek mentésében vett részt, majd szervezésének köszönhetően 1945 és 1950 között Gaudiopolis (Örömváros) néven gyermekköztársaság működött Budapesten. A több mint ezer gyermek életét megmentő, őket nevelő Pax Gyermekotthon egykori területe részben ma is megtekinthető.
A gyermekotthon és annak lakói
A Sztehlo Gáborról elnevezett gyermekotthon épülete ma a Budakeszi út és az Árnyas út között található. Ezt az ingatlant Gaudiopolisban Farkastanya elnevezéssel illették, itt laktak a tizenkét évnél idősebb fiúk, és itt élt Sztehlo Gábor is a családjával. A különböző korosztályú fiatalokat más-más épületbe helyezték. A legkisebbek a Napsugárban kaptak helyet. A kicsit idősebbek a Zergelakban éltek, a még idősebbek a Fecskefészekben. A leánygyermekek otthona a Leányvárban volt. Később néhány idősebb tizenéves egy külön épületben kapott helyet, amelyet kezdetben a Csendilla ellentéteként Zajillának hívtak, de végül Viperafészek néven vált ismertté. Az épületeket pedig nem úgy kell elképzelni, mint a szomszédos házakat, ugyanis esetenként akár tíz-tizenöt perces sétára is lehettek egymástól.
A telken, ahol éltek, volt egy hatalmas sárgabarackos, amelyet külön feladat volt őrizni, hiszen akkoriban komoly érték volt az ennivaló. Nem messze feküdt az egykori Margaréta villa, ahol a nevelők éltek; és a Zergelak, ahol a Napsugár lakóinál már éppen érettebb gyermekeket helyezték el.
1944 augusztusában Friedrich von Born, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi megbízottja felvette a kapcsolatot Sztehlo Gáborral, és megbízta a gyermekmentő otthonok szervezésével. A munka elvégzéséhez az evangélikus egyház fizetés nélküli szabadságra küldte. Az első otthon 1944 októberében nyitott meg, emellett a továbbiakkal együtt összesen harminckét otthonban, közel kétezer ember kapott menedéket.
A gyerekek 1944 őszétől folyamatosan érkeztek, és voltak közöttük üldözöttek és üldözők gyermekei egyaránt. A háttér nem számított, csak az, hogy segítségre szorul-e valaki. Itt kaptak menedéket többek között: Molnár Ferenc író unokái; Horváth Ádám későbbi televíziós rendező; Sárközi Mátyás későbbi író, újságíró; József Attila unokaöccsei; Makai Péter és Ádám; Orbán Ottó későbbi költő stb. Amikor Sztehlo úgy látta, hogy konfliktus kezd kialakulni a gyerekek származása miatt, akkor összehívta őket, és azt mondta nekik, hogy itt az élet csak úgy folytatódhat, ha mindenki elfogadja a másikat önmagáért, hiszen mindannyiuk érdeke, hogy békességben éljenek és tekintsék egymást testvéreknek.
Egy rendszer, ami összefog
A Gaudiopolis gyermekköztársaság szervezeti felépítése a közösségi élet minden területére rendezett kereteket nyújtott. Állampolgárai törvénykönyvben lefektetett jogokkal és kötelességekkel bírtak. Az önkormányzaton belül mindenkinek megvolt a maga rangja, beosztása és az ahhoz tartozó felelősségi területe.
Volt államfő (az első Szőke Balázs), miniszterelnök (az első Keveházi László későbbi evangélikus lelkész), és voltak szakminiszterek (Horváth Ádám például a kultuszminiszteri tisztet töltötte be). Az egyes házak élén polgármesterek álltak, a házakon belül az egyes hálószobák lakói néptribunokat választottak, akik képviselték közösségüket. A tisztségviselőket demokratikus és titkos szavazással választották meg. Mindenki érezhette a saját hasznosságát, illetve fontosságát, de a felelősségét is.
Ez tartást és önbizalmat adott a háború által lelkileg is meggyötört gyerekeknek.
Továbbá mindenki kapott állampolgársági könyvet. Ebben Gaudiopolis állam célja is szerepelt, valamint a közösségért végzett munka igazolására szolgáló lapok is helyet kaptak benne. A cél megfogalmazása így hangzott: „Gaudiopolis állam célkitűzése: Krisztus evangéliumának szellemében, társadalmi korlátokat megszüntetve, önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő, gyakorlatilag ügyes, elméletileg képzett magyar embereket nevelni.”.
Komoly és értelmes demokratikus rendszer szilárdult meg tehát ezzel. A saját fizetőeszköz is érvénybe lépett: a „Gapo dollár” (amelynek árfolyamát a villamosjegy ára határozta meg), és még vicclap is jelent meg Gapo-Matyi címmel.
A mindennapok
Az élet eleinte nem volt egyszerű. 1945-ben, a legnagyobb ínség idején a Svájci Vöröskereszt még nem támogatta az intézetet, csak 1946-tól érkezett részükre pénzügyi segítség. Az otthonlakók így hamar megtanulták az intézmény keretei között rendelkezésre álló erőforrásokat saját erejükből kiegészíteni, vagyis az önfenntartásra törekedtek. A tüzelőfát például mindig a fiúk szerezték be a parkból, az erdőből vagy akár a légoltalmi pince ácsszerkezetéből.
És bár a gyerekek már a háború előtti években hozzászoktak a nélkülözéshez, az élelmezés itt is komoly gondot jelentett.
A gyermekotthon 1946-tól levált a Jó Pásztor Bizottságról, így a Pax Magyar Szociális Alapítvány biztosította az otthon továbbélését Pax Gyermekotthon néven. Ettől kezdve az intézmény svájci és amerikai segélyszervezetektől kapott támogatást, ezáltal berendezési tárgyakat, bútorokat, valamint élelmiszereket.
A munka tehát állandó része volt a gyerekek életének, akárcsak az iskola. A fiatalok együtt indultak el reggel az iskolába; onnan hazajövet pedig csendes pihenő, tanulás és munka következett, de szerencsére mindig jutott idő a játékra is.
Sztehlo Gáborra való visszaemlékezés
Sztehlo Gábort a gyerekek általában nagytiszteletű úrnak szólították. A legtöbben akkor beszélgettek vele, amikor bekerültek a gyermekotthonba, utána már nem mindenkivel alakult ki közelebbi, személyes kapcsolata.
Andrási Andor, az egykori Sztehlo-gyerekek egyike így emlékszik vissza rá:„Abszolút nem volt papos. Két lábbal a földön járó, gyakorlatias ember, akin sose látszott igazából, hogy milyen nagy gondokkal küszködik. Ez volt az egyik meghatározó benyomásom róla.” Más így idézi vissza: „Akkor szigorúan vallásos katolikus voltam, ezért különös jelentőséggel bírt számomra, hogy mindenkinek, aki a saját vallását gyakorolni akarta, megszervezte a lehetőséget erre. A közelben, a Manréza rendházban jezsuiták voltak, így vasárnaponként lejárhattam ministrálni. Ugyanezt tudom mondani másokról is: Sztehlo Gábor mindenkinek lehetővé tette, hogy gyakorolhassa a saját vallását. Időnként részt vettem az evangélikus istentiszteleten, amelyet ő tartott a nagy ebédlőben. Nagyon megnyerő, szimpatikus igehirdetései voltak. Arra is jól emlékszem, hogy ezt a Pál apostoli idézetet íratta fel az ebédlő falára: »A szeretet soha el nem fogy.«.”.
Andrási Andor ekként gondol az Örömvárosra:
„A gyermekotthon légköre teljesen meghatározó volt egész életemre nézve. Nagyon szerettem ott lenni. Volt olyan alkalom, amikor hazamehettem volna, de inkább bent maradtam. Én eleve nagyon szerettem közösségben lenni, ehhez volt bennem nyitottság, és ez egy olyan környezet volt, amelyhez jó volt tartozni” .
Gaudiopolis utóélete
A miniköztársaságot 1950-ben államosították, az Örömvárost felszámolták, Sztehlónak semmije sem maradt. Családja Svájcba emigrált, a lelkész pedig 1960-ban követte hozzátartozóit. Szívinfarktust kapott, majd felépülése után egy svájci kisvárosban vállalt templomi szolgálatot. Sztehlo Gábort Nobel-békedíjra is jelölték, de azt akkor 1971-ben Willy Brandt kapta meg. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész nevét ma díj, utca, rakpart, óvoda, iskola, gimnázium és egy fogyatékosokat is befogadó gyermekotthon-hálózat is őrzi, a Gaudiopolis nevet pedig a Békásmegyeri Evangélikus Szeretetház vette fel.
A gyermekköztársaság története olyan kérdéseket vethet fel a mai emberben, hogy mit jelent a közösségszervezés, az oktatás, hol van helye a társadalomban a gyerekek kreativitásának vagy hogy hogyan működik ma a szolidaritás.
