Az Alapjogi TDK első októberi ülésén egy, az utóbbi időben felkapott sajtóhírt alapul véve, fiktív jogeseten keresztül próbált válaszokat találni arra, hogy egyes esetekben hogyan kell védelmezni a gyermekeket a sajtó szabadságától.
A jogeset egy tizenhárom és egy tizenöt éves lány történetét elevenítette meg, akik egy vidéki nagyvárosban nemi erőszak áldozatai lettek, melyet a közkedvelt testnevelő tanár követett el. A gyerekek hosszú vonakodás után elmondták ezt a szüleiknek, akik panaszt tettek az iskola igazgatójánál, majd abban állapodtak meg, hogy a lányok és az iskola jó hírnevének védelme érdekében nem tesznek feljelentést, amennyiben az illetékes tanár távozik az iskolából.
Ezt követően egy oknyomozó újságíró hosszas kutatómunka eredményeként egy cikket jelentetett meg, amelyben a lányok és a tanár monogramja, illetve életkora is feltüntetésre került. Ezután több médium foglalkozni kezdett az üggyel, volt, ahol az iskolát és a lányok házát is felismerhetően mutatták, valamint osztálytársaikat is megszólaltatták az üggyel kapcsolatban.
A fentiekből is kitűnik, hogy a jogesetmegoldás során nem volt könnyű dolga a TDK tagjainak. A közös gondolkodás közben rengeteg tanulmány említésre került, többek között Gyurkó Szilva és Virág György A bűn és a gyermekek ábrázolása a médiában című munkája, amely azt vizsgálta, hogy a különböző médiumok hogyan ábrázolják a bűncselekmény elkövetőjévé és áldozatává vált gyermekeket.
Az eredmény igen lesújtó. Konzekvenciaként az vonható le, hogy
a fiatalkorúakkal foglalkozó tartalmak kattintásgenerálók, vagyis sokkal többen nyitják meg őket, mint egy azonos tartalmú, ám felnőttekről szóló hírt.
Ezt az előnyt a médiaszolgáltatók pedig ki is használják, és igyekeznek meglovagolni a témákat.
Arra azonban kevésbé figyelnek, hogy a gyermekek ne legyenek felismerhetők. Egy kisebb település esetén, ha megjelenítik az áldozat monogramját és a település nevét, jelentős esély van rá, hogy a lakosság körében sokan azonosítani tudják az érintetteket, az pedig stigmatizációhoz és ismételt traumához vezethet.
Ami felkerül az internetre, az onnan szinte sosem tüntethető el, így nagyban megnehezíti a gyermek lelki gyógyulását, hogy sokszor akaratlanul is újra fel kell idéznie a történteket. Ugyanakkor egy újságírótól sem várható el, hogy megnézze, egy adott helyen mennyi embernek van ugyanolyan monogramja, hiszen ezekhez az adatokhoz nem valószínű, hogy hozzáférne, ráadásul rengeteg plusz munkát jelentene számára.
Bevett gyakorlat, hogy megváltoztatják az adott személy nevének kezdőbetűit,
az UNICEF is kifejezetten ezt javasolja a gyermekeket érintő ügyek esetében, azonban ez sem jelent teljeskörű megoldást, hiszen könnyen valaki másra terelheti a gyanút.
Egészen más helyzet áll elő egy televíziós interjú során. Sok esetben amikor gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekményekről van szó, nem az áldozatot, hanem annak szüleit, osztálytársait, barátait mutatják be, szólaltatják meg, esetleg a sértett házáról, iskolájáról készítenek felvételeket.
Ez szintén felismerhetővé teszi a gyermeket, és így feltehetően még több emberhez jut el az információ, mint egy írott sajtóterméken keresztül. Az UNICEF ajánlásában arra is kitér, hogy a gyermekeket ilyen esetekben hogyan kell mutatni, milyen képeket lehet a hangfelvétel alá tenni. Ilyenre példa a járókelők lábairól készült videó, esetleg egy szakértői vélemény.
Nyilvánvalóan az sem lenne megoldás, ha a médiában nem találkoznánk hasonló hírekkel, hiszen az még inkább azt az érzést erősítené az emberekben, hogy ez tabutéma,
vagyis nem beszélhetünk róla, és az áldozatokat is arra ösztönözné, hogy ne számoljanak be az őket ért traumáról, hiszen más sem teszi. Fontos tehát, hogy minél több platformon szó essen ilyen helyzetekről, hogy az emberek érezhessék, nincsenek egyedül a problémáikkal, de minden esetben különös figyelmet kell fordítani a megfelelő adatkezelésre, és semmiképpen sem szabad felismerhetővé tenni az áldozatot.
A szülők és az iskola felelősségéről is szó esett, hiszen az sem elhanyagolható, hogy jó megoldás volt-e, hogy nem tettek feljelentést a tudomásszerzéskor. A szülőknek ilyen esetben mindenek előtt gyermekük érdekét kell nézniük.
Ezzel könnyedén magyarázható a feljelentés hiánya, hiszen
a rendőrségi kihallgatás alatt újra és újra fel kell idézni a történteket, majd a bíróságon is vallomást kell tenni, ami sokszor hasonló, vagy még nagyobb traumát okoz a gyermeknek, mint maga a bűncselekmény elkövetése
– érthető, hogy a szülők ettől meg akarják óvni gyermeküket.
Ugyanakkor az sem elhanyagolható tényező, hogy a hallgatással megadják a tanárnak a lehetőséget arra, hogy egy másik iskolában újabb áldozatokat szedjen. Az igazgatónak tiszteletben kell tartania a szülők kérését, ha ők kifejezetten elzárkóznak az eljárás megindításától. Az iskola jó hírnevének megőrzése viszont nem kellő indok a feljelentés elmulasztására, tehát ha csak ez áll a háttérben, akkor súlyos hibát követnek el.
A jogeset nagyon komplex probléma elé állította azokat a hallgatókat, akik részt vettek az ülésen. Ezekre a kérdésekre nehéz jó választ találni, rengeteg tényezőt kell figyelembe venni.
Van, akinek az segít a trauma feldolgozásában, ha sokat beszél róla, elmondja a világnak, mi történt vele, de vannak, akik csak el akarják felejteni az esetet, és ezt is tiszteletben kell tartanunk. A médiának beszélni kell az ilyen bűncselekményekről, hogy ne váljon még inkább tabutémává a nemi erőszak, de a beszámolók csak a legnagyobb körültekintéssel, a gyermekek anonimizálásával kerülhetnek a nyilvánosság elé.
