Jogász és katona is egyben, röviden: katonajogász. Emellett a Nemzetközi Jogi Tanszék megbízott előadója, és a Magyar Honvédség főhadnagya is Vincze Viola, aki tavaly PhD-fokozatot szerzett az autonóm fegyverrendszerekről írt disszertációjával. A Tanárnő beszélgetésünk elején felajánlotta a tegeződést, amit örömmel elfogadtam.
Miért a jogot választottad hivatásodnak, miért döntöttél végül a jog mellett?
Ez nem egy egyszerű kérdés. Volt jogi érdeklődésem, jogi alapismeretekből érettségiztem, de nem volt jogász a családban, olyan, aki efelé terelt volna. Tehát valamennyi érdeklődés és kíváncsiság volt bennem, de a döntésemben benne volt részben az is, ami – azt gondolom – a mai napig sokaknál indok: nem voltam különösebben jó a reáltárgyakból, ellenben magyarból és történelemből igen. (Amikor felvételiztem, akkor még „központi felvételi” volt, amihez be kellett menni az egyetemre megírni a magyar és történelem felvételit.) A lehetőségeim meglehetősen korlátozottak voltak emiatt, de ha már ezek voltak az erősségeim, akkor inkább a jog érdekelt, minthogy magyar-történelem tanár legyek.
A katonasághoz, a katonai pályához mi vonzott?
Édesapám és nagybátyám is katona volt, ez egy fontos ok. Emellett szerintem az én személyiségemhez passzol, mert vagyok annyira rendszerető és tisztelem annyira a hierarchikus kapcsolatokat, hogy ez számomra jól tud működni. Nem mindenki tudja elfogadni ezt a formalizált, hierarchikus rendszert, ahol esetenként nem igazán lehet ellentmondani. Bár a véleményünket kifejthetjük, a végén mindig az elöljáró szava fog dönteni. Ha valaki ezt nem tudja elfogadni, annak a Honvédség nem lesz jó választás. Úgyhogy amellett, hogy jogász vagyok, katona is vagyok egyben, úgynevezett „katonajogász”.
Melyik hivatás jött előbb számodra: a jogászi vagy a katonai?
Egyértelműen a jogászi, mert ahhoz korábban megvolt az érdeklődésem. Érdekelt a Honvédség már az egyetem alatt is, de akkor még nem indultam el ebbe az irányba. Nem sokkal az egyetem befejezése után kimentem Angliába, és a nemzetközi jogi mesterképzésre (LLM) már Londonban jártam. Az ottani LLM-képzésen belül nem volt szakirány, viszont az, hogy valakinek milyen érdeklődése van, nagyban befolyásolta, hogy milyen területtel foglalkozik többet a nemzetközi jogi képzésen belül. A tárgyak egy része kötelező, a másik része opcionális, és nekem úgy jött ki, hogy olyan fakultatív tárgyakat választottam, amelyek abszolút a hadijog felé vittek el. Az érdeklődést, ami már eleve megvolt, így még jobban el tudtam mélyíteni. Amikor hazajöttem, egy ideig uniós területen dolgoztam egy másik minisztériumban, majd utána átpályáztam és átjöttem a Honvédelmi Minisztériumhoz.
Milyen pozíciót töltesz be? Mi az ottani munkaköröd?
A HM Jogi Főosztályán dolgozom, azon belül is a Nemzetközi Jogi Osztályon, mint jogász tiszt.
Ha civilként dolgozik ott az ember, akkor ügyintéző lesz, én viszont időközben „beöltöztem” és már katonaként töltök be jogász tiszti pozíciót.
Tulajdonképpen hivatásos katona vagyok, a rendfokozatom főhadnagy és elsősorban nemzetközi jogi ügyekkel foglalkozom.
Mi köti össze szerinted a két hivatást? Te hogyan kötöd össze a két pályát?
Igazából elég sok ponton találkozhat egy katona és egy jogász munkája. Ha csak a Jogi Főosztályra gondolok, ott négy osztályunk van: az adatvédő kollégák adatvédelmi joggal, a kodifikátorok elsősorban a honvédelmi tárgyú jogalkotással foglalkoznak – nagyon fontos ezen a téren a honvédelemről szóló törvényt (2011. évi CXIII. törvény – a szerk.), valamint a honvédek jogállásáról szóló törvényt (2012. évi CCV. törvény – a szerk.) megemlíteni –, emellett van egy Koordinációs Osztály és mi, nemzetközi jogászok.
Sok ponton találkozik a munkánk, a kodifikáció is egy ilyen terület, ahogyan a nemzetközi jog is az. De természetesen dolgoznak jogászok a HM által irányított Magyar Honvédség szinte valamennyi alakulatánál és szervezeti egységénél. Szerintem azért is jó nemzetközi jogászként tevékenykedni a Honvédelmi Minisztériumban – hogy a reklámnak is legyen helye –, mert nagyon sokrétű a munkánk. Egy nemzetközi szervezethez (például egy NATO Kiválósági Központhoz) való csatlakozás egyetértési megállapodása vagy egy többnemzeti hadgyakorlat tartására vonatkozó közjogi engedélyek és megállapodások egyaránt előfordulhatnak. Emellett általános nemzetközi jogi kérdések is adódnak, például Magyarország csatlakozása egy nemzetközi megállapodáshoz. Ebben az esetben nemcsak nemzetközi jogi szempontokat, hanem az érintett szakterületek bevonásával más, például védelempolitikai szempontokat is érvényesíteni kell. Gyakran foglalkozunk NATO-val kapcsolatos ügyekkel is, az EU a mi szakterületünkön valamivel kevésbé hangsúlyos e tekintetben.
Miről szólt a PhD-kutatásod?
2019-ben védtem meg a doktorimat, és tavaly avattak. Egy nagyon izgalmas témát választottam, az autonóm fegyverrendszereket (angol rövidítése: AWS – a szerk.). Eredetileg több témáról akartam írni az új technikai fejlesztések tükrében, például a kiber- és hibridhadviselésről is, de amikor elkezdtem a kutatást, az autonómia „alkalmazásának” kérdései fogtak meg a legjobban és inkább csak erre szűkítettem le a kutatást.
A mai napig, amikor azt a kifejezést használom, hogy AWS, általában nagy szemekkel néznek vissza rám – bár a NATO és más szervezetek ma már rendkívül sokat foglalkoznak a kérdéssel –, mivel annyira még nincs benne a köztudatban.
De ha azt mondom helyette, hogy „gyilkos robotok”, akkor a legtöbb embernek már ismerősebben cseng a téma, és többnyire a Terminátor-szcenárió ugrik be.
Tehát alapvetően írtam egy disszertációt a gyilkos robotokról – nyilván jogi, azon belül is nemzetközi jogi szempontból, arra kihegyezve, hogy önmagában a létezésük, illetve katonai műveletekben való alkalmazásuk mennyire tekinthető jogszerűnek.
Emellett egy másik nehéz kérdés a témában, hogy hogyan alakul a felelősség, ha jogsértésre – háborús bűncselekmény elkövetésére, például polgári személyek támadására – kerül sor ilyen fegyverek alkalmazásával. Ki az, akit elő lehet ekkor venni? Egy államot vagy egy személyt, és ha utóbbit, akkor egy kombattánst vagy egy katonai parancsnokot, és ha egy parancsnokot, akkor milyen fokozaton? Taktikai szinten a végrehajtásnál, vagy műveleti-, netán stratégiai-, esetleg politikai döntéshozói szinten? Illetve akár visszamehetünk odáig is, hogy ki tervezte meg ezt a fegyverrendszert, ki programozta – és ő milyen adatok, információk felhasználásával? Ezek rendkívül fontos kérdések, amikre még nincs igazán precedens, ezt majd kibontja az idő.
Egyik kedvenc részem a témában a targeting, vagyis célkiválasztási szabályok. Alapvetően a hadijogi alapelveket és szabályokat a Genfi Egyezményekben és azok Kiegészítő Jegyzőkönyveiben fektették le, de a targeting, vagyis célkiválasztási/célképzési doktrínák fordítják le ezeket a szabályokat a gyakorlat, a katonai műveletek nyelvére.
Milyen fejlődés vagy változás várható az autonóm fegyverrendszerek területén?
Erre egyelőre nehéz válaszolni. Megindult a párbeszéd az államok között, ami nagyban köszönhető az egyes államok felől érkező nyomásnak, valamint különböző NGO-szervezeteknek, amilyen például a Human Rights Watch, az Amnesty International vagy a beszédes nevű stopkillerrobots.org. Utóbbiak nagyon próbálják tudatosítani, hogy most már ilyen fegyverrendszereket is alkalmaznak, és ezeknek az alkalmazását be kell tiltani, illetve korlátozni.
Ez a fajta érdeklődés és fellépés azért jó, mert vitát generál – természetesen a szó pozitív értelmében. A szabályozás iránya még kérdéses. A hagyományos fegyverek alkalmazásának betiltásáról, illetőleg korlátozásáról szóló egyezmény (CCW) égisze alatt alakult egy kormányzati szakértőket tömörítő munkacsoport azzal a céllal, hogy megvitassák az AWS alkalmazásának legfontosabb kérdéseit. Felmerült annak a gondolata is, hogy egy jegyzőkönyv keretében foglalkozzanak a témával, hiszen az egyezményhez több jegyzőkönyvet csatoltak már (például a meglepő aknákról, gyújtófegyverekről, vakító lézerfegyverekről). Hátha sikerül egy hasonló elfogadása az autonóm fegyverrendszerekről is.
Ezzel azonban az az alapvető gond, hogy nagyon nehéz a tárgyalóasztalhoz ültetni azokat az államokat, akik már alkalmazzák ezeket a fegyvereket, és éppen ők a legnagyobb gazdasági hatalommal és technológiai fejlettséggel rendelkező államok is, mint például az USA, Oroszország, Kína, Anglia, Franciaország vagy Izrael. Kifejezetten körülményes tehát őket azzal a céllal egy asztalhoz leültetni, hogy korlátozzuk ezeknek a fegyvereknek az alkalmazását vagy akár tiltsuk is be őket. Nem látom a megvalósíthatóságát, mert szerintem irreális elvárás ezekkel az államokkal szemben, hogy aláírjanak valamit, ami arról szól, hogy ők éppen egy jogszerűtlennek minősített vagy jogszerűtlenül használt fegyverrendszert alkalmaznak.
Egyébként sok érdekes ötlet felmerült már a lehetséges szabályozással kapcsolatban: lehetne például valamilyen soft law-jellegű dokumentum, egy átfogó egyezmény vagy esetleg a kibertérben zajló műveletekre vonatkozó nemzetközi szokásjogi szabályokat összegyűjtő Tallinn Manual-hez hasonló kiadvány. Ez egy olyan könyv, amit szakértők alkottak meg, tehát jogi kötőereje nincs, viszont mégis nagy hatással bír. Aki ma bármilyen kiber-művelettel, kiber-hadviseléssel foglalkozik, az nem tudja ezt átugrani. Lehet tehát gondolkodni valami ehhez hasonlóban, de akár más koncepcióban is.
A NATO tagállamokban vannak ún. Kiválósági Központok (Centre of Excellence, COE), többek között a Kibervédelmi Kiválósági Központ. Létrehozhatnának akár egy külön Kiválósági Központot is az AWS témájára vagy felvehetnék, mint kutatási témát egy másik Kiválósági Központ palettájára. Ezek a szervezetek alapvetően kutatással, kiképzéssel, oktatással foglalkoznak, és az egyes NATO-tagállamok döntik el, hogy csatlakoznak-e valamelyikhez. Magyarországon egy ilyen található, a Katona-egészségügyi Kiválósági Központ.
Ez egy olyan találkozási tér (hub), ahova be tudnak csatlakozni a tagállamok, aki pedig csatlakozik részesül azokból a termékekből és szolgáltatásokból, amiket ezek a kiválósági központok alkotnak: kutatási eredményekből, képzésekből, többnemzeti gyakorlatokból, tapasztalatcseréből.
Tehát egy Kiválósági Központ szintén egy lehetséges opció lehet a jövőben az AWS kutatások kapcsán. Jóllehet a CCW munkacsoport egyelőre nem tud felmutatni egy AWS jegyzőkönyvet, de továbbra is működik. Az pedig nagyon is elképzelhető, hogy kisebb államok – kevésbé fejlett katonai képességekkel – örömmel csatlakoznának egy AWS-jegyzőkönyvhöz, hiszen nagyobb biztonságban éreznék magukat egy esetleges fenyegetéstől, de azok az államok, amelyek a legérdekeltebbek az alkalmazásban, valószínűleg nem fognak csatlakozni. Ugyanakkor azért is pozitív, hogy működik a munkacsoport, hiszen – tilalom vagy korlátozás hiányában is – foglalkozhatnak például az alapvető fogalmak tisztázásával.
Az AWS-nek több fogalma is ismert, jó kiindulópont lehetne első körben a fogalmak, koncepciók, ajánlások kidolgozása. Ebben az esetben valamiféle keretegyezmény felé lehetne elindulni, ami rögzítené a legfontosabb tartalmakat, fogalmakat, alapelveket, például azt, hogy az AWS alkalmazás jóváhagyása kapcsán a célkiválasztási folyamatban mindig biztosítani kell az emberi döntéshozatal jelenlétét, vagy azt, hogy nem létezhet olyan helyzet egy fegyveres konfliktus során, amelyben AWS-t alkalmaznak, amiért senki nem felelős, tehát nem létezhet jogi vákuum. Ami pedig még szintén alapvető fontosságú: a hadijogi szabályoknak való megfelelés.
A jövőben is tervezel oktatóként a Nemzetközi Jogi Tanszéken maradni?
Igen, mindenképpen szeretnék továbbra is itt oktatni. Akármilyen PhD kutatási téma esetén fontos szerintem, hogy az ember megtanuljon kiállni mások elé és beszélni a megszerzett ismereteiről, illetve, hogy oktassa is a tárgyat, aminek a keretében a kutatását végzi, hiszen ez szolgál a kutatási téma „keretéül.”
Szeretek tanítani, de a járvány miatti távoktatás sajnos az oktatók és hallgatók ellen dolgozik. Nekem személy szerint nagyon fontos az a fajta interakció, ami megvan a hallgatókkal, mert azt gondolom, hogy egy szeminárium vezetése nem arról kell, hogy szóljon, hogy valaki a bölcsesség megannyi örökbecsű gyöngyszemét ráönti a hallgatókra, hanem véleménycseréről, gondolatébresztésről, együtt gondolkodásról. Más a hátterünk, mások a tapasztalataink, az ismereteink, emiatt másképp gondolkodunk bizonyos témákról, helyzetekről. Pont emiatt fontos az interakció, hogy ne csak én mondjak el, ismertessek meg velük dolgokat, hanem egy kölcsönös tanulási folyamatnak legyünk a részesei. A hallgatókhoz hasonlóan én is tanulok minden szemináriumból.
Igazán fontos számomra az is, hogy ne úgy távozzanak a hallgatók félévkor vagy a tanév végén, hogy mennyire unalmas tantárgy volt ez a nemzetközi jog, és különben is, nem is igazi jog. 2021-ben a nemzetközi joggal való foglalkozást nem lehet kikerülni. Nem hiszem, hogy van ma olyan jogterület Magyarországon, ahol a jogászok biztos nem fognak találkozni nemzetközi joggal valamilyen formában. Éppen ezért szeretném felkelteni mindenki érdeklődését a tárgy iránt, hiszen annyi érdekes terület van a nemzetközi jogon belül is. Számomra évek óta tartó szerelem a hadijog, de vannak más izgalmas területek is, amik közel állnak hozzám, például az űrjog, az emberi jogok vagy a környezetvédelmi jog.
Hogyan szereted tölteni a szabadidődet? Van hobbid?
Hosszútávfutó vagyok, ami megnyugtat és – legalábbis számomra – kiváló szelepként működik, hogy az ember megszabaduljon a feszültségtől, ami egy ilyen nehézségekkel teli időszakban különösen jól jön.
Mik a terveid a jövőre nézve?
A munka mellett szeretnék továbbra is oktatni, de ezt lehet, hogy megszakítja egy néhány éves külszolgálat az egyik NATO parancsnokságon. Jelen helyzetben annyira nem tudunk hosszú távra tervezni, inkább csak hétről hétre. „Legyen meg egy hét, aztán majd a következő.” Mindenképp szerepel a terveim közt a disszertáció publikálásra való előkészítése, de ez egy meglehetősen hosszú folyamat még.
Köszönjük az interjút Dr. Vincze Violának, és további sok sikert kívánunk!
