A tavaszi szemesztert a Perjátszó Kör O. J. Simpson peréről szóló műsorával zárta. Ezt a darabot most láthatta először a nagyközönség, de – mivel nagy sikert aratott – biztosan nem utoljára.
A kezdés előtt negyed órával a sor már a Dósa Auditórium előtt kígyózott. Miután mindenkit beengedtek, és a nézők kényelmesen elhelyezkedtek, kisvártatva megjelentek az első szereplők is.
A nyitójelenetben a későbbi per vádlottját, Orenthal James Simpsont és egy műsorvezetőt láthattuk, amint a híresség frissen készült könyvéről értekeztek, mely Ha én tettem volna címen jelent meg, majd a rövid bevezető után a gyilkosság helyszínére kalauzoltak bennünket, és a nyomozók szemüvegén keresztül láthattuk az ügy előzményeit.
Bepillantást nyertünk a vád és a védelem munkájába is. Kiderült, hogy minden bizonyíték: a vérnyomokból kinyert DNS vizsgálata és a tárgyi bizonyítékok (a kesztyű, a sapka), valamint a tanúk vallomása mind a vádlott bűnösségét támasztották alá. Ennek ellenére láthatjuk, hogyan sikerült elérni, hogy felmentsék a többszörös gyilkost egy fondorlatos védőbeszéddel – amely tulajdonképpen egy rasszista nyomozó nézeteire épült fel – és egy összement bőrkesztyűvel, meggyőzve a mélyen tisztelt, gondosan összeválogatott esküdtszéket Simpson ártatlanságáról.
A tragédia és a komor tények árnyékában felbukkant azonban a humor is, például az esküdtek beszélgetéséről szóló jelenetben, ahol – a közönség halk kuncogása közepette – megtudhattuk, milyen hatással volt az életükre a per, oldva a néhol igencsak feszült hangulatot.
Bevallom, ezelőtt nem ismertem az ügy részleteit, de nagyon örülök, hogy ilyen élményen keresztül nézhettem be a kulisszák mögé. Sokat jelentett számomra, hogy a történteket hiteles forrásokból, az ügy jegyzőkönyvein keresztül rekonstruálták. A darab felépítésének köszönhetően szépen kibomlott előttünk a történet, a színészek ügyesen belebújtak az adott karakter bőrébe, kiválóan szemléltetve többek között a vádlott hektikus természetét, vagy az ügyészek feszült figyelmét a védők már-már fennhéjázó magabiztossággal előadott beszéde alatt.
Mindemellett a darab tele volt szellemes megoldásokkal. Az egyik nyomozó hangfelvételét például az őt játszó színész mondta el, mintha maga a magnó szólt volna. A perhez érve pedig az az érzésem támadt, mintha mi magunk is az esküdtszék tagjai lennénk, mivel az őket játszó színészek ott ültek közöttünk.
Az előadásnak sikerült kiragadnia a hétköznapok monotonitásából, ébren tartva a figyelmet, hiszen folyamatos reflektálásra ösztönzött a történtekkel kapcsolatban. Olyan mélyen gyökerező problémákra hívta fel a figyelmet, mint a rasszizmus vagy a családon belüli erőszak, melyekkel örökös harcot vívunk.
Végül, amit még ki tudnék emelni, az a hangulat, ami semmihez sem volt fogható. Az izgatott várakozás az előadás kezdete előtt, a színészek szorgos nyüzsgése a jeleneteket összekötő szünetekben, a per felemelő vagy épp megrendítő pillanatai, a folyamat, ahogy összeáll bennünk a történet képe, hogy aztán hosszú időre az emlékezetünkbe vésődhessen, mindez a szépséges Aula Magna falai között, igazán különlegessé tették az élményt.
Akik látták már a Perjátszó Kör valamelyik előadását, valószínűleg értik, miről beszélek. Azoknak pedig, akiknek még nem volt hozzá szerencséjük, azt javaslom, tegyenek egy próbát! Megéri!
A képeket köszönjük Karvaly Bencének!
