Bereczki Enikő ifjúsági szakértő (a Tempus Közalapítvány és korábban a Nemzeti Családügyi és Szociális Intézet ifjúsági irodájának külső szakértője) fiatalokkal foglalkozik, azaz a digitális kor bennszülötteivel. A három éve alapított Pán Péter, STOP! blog szerkesztője, valamint a Kultúrpart újságírója, cikkei rendszeresen az Index.hu címlapján szerepelnek, legnépszerűbb blogbejegyzését már több mint negyvennégyezren olvasták. Vele beszélgettünk ezekről a mai fiatalokról.
Jurátus: Korábban – még angoltanárként – rendszeresen kapcsolatba kerültél fiatalokkal. Ezért kezdtél el a témában blogolni?
Bereczki Enikő: Mikor elkezdtem írni a blogot, főállásban már nem oktatással, hanem fiatalokkal foglalkoztam különféle alapítványokon keresztül. Emellett már régóta az Európai Unió oktatási részének hazai irodáinál külső ifjúsági és oktatási szakértőként dolgoztam. Rengeteg pályázat elbírálásában vettem részt, találkoztam fiatalokkal, beszélgettem velük a tréningeken. Igazából az indította el bennem, hogy egy ilyen blogot kellene szerkesztenem, amikor egy multinacionális cégnél kezdtem el dolgozni, ahol workshopok szervezése volt a feladatom. Az átlagéletkor harminc év körül mozgott, így én rangidősnek számítottam, ráadásul már akkor háromgyermekes anyuka voltam. Sokat beszélgettem a munkatársaimmal azokról a kérdésekről, amelyek őket foglalkoztatták a felnőtté válás kapcsán. Például a párválasztás, a gyermekvállalás, a karrier és a család összeegyeztetése. Ekkor szembesültem azzal, hogy ezek milyen fontos témák. A fiatalok elérésére pedig a blog tűnt a legjobb platformnak, így 2015-ben elindítottam Pán Péter, STOP! elnevezésű oldalamat.
Miért ezt a címet választottad a blognak?
Először máshogy akartam hívni, de egy szerencsétlenség folytán azzal a névvel nem sikerült a honlapot beüzemelnem, így végül kénytelen voltam más nevet választani. A Pán Péter szindróma adta az ötletet, erről még a blogos időszakom előtt írtam egy – azóta szakdolgozatokban is hivatkozott – cikket. A STOP! pedig arra utal, hogy állítsuk meg a bennünk felnőni nem akaró kisembert, hogy ki tudjon teljesedni, éretté tudjon válni a személyiségünk.
Tehát ennek a generációnak van hajlama erre a szindrómára?
Ez a jelenség már tendencia. Nem tudom, hogy hajlam szintjén van-e jelen, vagy a körülmények hozzák elő a fiatalokból. Én inkább az utóbbi felé hajlok. Hadd mondjak egy példát. Voltam Erasmusszal és más ösztöndíjakkal is külföldön, ahol sok hallgatóval kötöttem barátságot. Utána én hazajöttem, elég korán már tanítottam, főállásban dolgoztam, majd férjhez mentem, huszonhét évesen vállaltuk az első gyermekünket. Tehát mondhatjuk, hogy nálam a felnőtté válás lépései sikeresen beindultak. Ezzel szemben láttam a többi erasmusos társamnál (külföldieknél is), hogy számukra ez sokkal nagyobb küzdelmet jelent, nem volt kézenfekvő, hogy munkába álljanak. Elkezdtek valamivel foglalkozni, aztán rájöttek, hogy mégsem ezt akarják csinálni, mert annyira nem illeszkedik bele a karrierálmaikba, és inkább elkezdtek egy másik egyetemi szakot, esetleg elmentek doktorálni. Nem azért, mert ez volt a terveikben, hanem hogy időt nyerjenek. Tehát ez benne volt már az én generációmban is, a mostani fiatalokban pedig még inkább. Az Ifjúság 2016 kutatás szerint a tizennyolc és harminc év közötti fiataloknak, nemcsak az Y, de a Z generáció idősebb tagjainak is negyven százaléka még a szüleivel él. Ez is arra enged következtetni, hogy
a Pán Péter szindróma létező jelenség.
Nem lejárt lemez már az Y generációról írni? A csapból is az folyik, hogy mi kell egy Y-os munkavállalónak, miben mások, ezért alkalmazd, ezért ne alkalmazd őket, mik a jó tulajdonságaik, mik a hibáik. Pedig ha belegondolunk, az Y generáció tagjainak már a munkaerőpiacon kellene lenniük, úgymond be kellett volna illeszkedniük, és nem kellene, hogy még téma legyen, hogy egy huszonnyolc vagy harminckét éves fiatal szeretne-e pingpongasztalt vagy sem.
Jó kérdés, én is feltettem már magamnak sokszor. De rendszeresen megkeresnek HR-esek, és hívnak intergenerációs érzékenyítő előadást, workshopot tartani a Generation Dilemmas elnevezésű oldalamon keresztül, ezért biztos vagyok benne, hogy nem lejárt lemez. Fontos ezzel foglalkozni, pont azért, mert ezek a fiatalok javában ott vannak a munkaerőpiacon. Sőt, egy új aspektus is felbukkant: mit lehet csinálni egy Y-os vezetővel? Közben pedig már a húsz–huszonkét éves Z generációsok is megjelentek. A munkavállalók is tisztában vannak ezzel, mindenki hallja a híreket, de amikor a konkrét szituációba kerülnek, mégsem tudják megfelelő eszközökkel kezelni azt. Vagy megvannak az eszközeik hozzá, de nincs energiájuk ezzel foglalkozni. Az egyik nemzetközi értekezleten egy multinacionális cég vezetője elmondta, hogy ők hogyan oldják meg az Y-os munkavállalók fluktuációját. Amikor felvesznek egy fiatalt, akkor már megvan a helyére egy pótember, aki majd pár hónap múlva, ha a másik esetleg elmegy, rögtön a helyére tud lépni. Emellett nemcsak a munkahelyeken, de a családokon belül is léteznek ezek az intergenerációs feszültségek. A mostani fiatalok szülei igyekeznek felvenni a lépést a technikával, de ők még mindig tanulók, míg ezzel szemben a Z-sek már bennszülöttek.
Számos nemzetközi tapasztalattal rendelkezel – hogyan látod, globális már annyira a fiatalság, hogy a problémák és a jellemzők is egységesek legyenek, vagy nagy különbségek vannak?
Valóban az a jellemző, hogy a Z generáció egy globális nemzedék. Ugyanazok a divatok, zenék, kulturális cikkek jutnak el hozzájuk, ez az emberiség történelmében példátlan. Mégsem mondhatnám, hogy egységesíteni lehetne a világ összes fiatalját.
Általában a fiatal generációkról problémáik kapcsán szoktunk beszélni, nem az erényeik miatt – pedig ezek is vannak –, ezért sokan kikérik maguknak, hogy őket „leipszilonosozzák”.
Közérthetően mutatja be Csepeli György szociológus tanulmánya ezt a diverzitást, aki Z generációs kasztokról beszél a társadalomban. Különféle társadalmi rétegeket vázol fel, arra építkezve, hogy milyen társadalmi háttérből jönnek, és milyen érvényesülési lehetőségeik vannak.
Tehát még Magyarországon belül sem egységes rétegről beszélünk?
Így van. Én úgy érzékelem, hogy ahogy mi látjuk a tipikus Y vagy Z fiatalt, az igazából ennek a kategorizálásnak a két felső „kasztja”: azok a felső-középosztálybeli fiatalok, akik beszélnek legalább egy idegen nyelvet. Ennél azonban árnyaltabb a kép. Vegyünk egy szélsőséges példát: egy alföldi, fiatal lányt, aki egy tanyán élve, húszéves kor alatt gyereket vállal. Ő is hordoz bizonyos Y generációra jellemző jegyeket, mondjuk ha közösségi média felhasználó. A technológiai robbanás generálja ezeket a folyamatokat, voltaképpen ha nem lenne internet, erről nem is beszélhetnénk.
Általános jelenség, hogy a korábbi generációk kritizálják, elemzik a következőket, vagy az Y az első, akivel ennyit foglalkoznak?
Mondhatjuk, hogy az idősebbek régebben is kiakadtak a fiatalok számukra új szokásain. A mostani fiatalság azonban merőben eltér a korábbiaktól. A technológiával együtt nőttek fel, egy fogyasztói, gyorsan változó világban kell boldogulniuk, ráadásul alakítják is a társadalom szokásait, meghatározzák a média új áramait. A szocializáció is megfordult: ők tanítják az idősebbeket, főként ha infokommunikációs eszközhasználatról van szó. Az is gyakran előfordul, hogy az idősebbek ezt nehezen veszik be, kiváltképpen ha a fiatalabbak a technológiai fölényüket nem kellő alázattal éreztetik, hanem elvárják az idősebbektől, hogy ők is villámgyorsan alkalmazkodjanak az új elvárásokhoz.
Kevesebb szó esik erről, de ugyanúgy fontos: az Y-ok mit gondolnak magukról? Ők is újrapozicionálják magukat, vagy alapvetően nem más az önképük, mint az elődjeiknek?
Jean M. Twenge amerikai pszichológus egy tanulmányában az Y generáció kapcsán egyfajta „önérzetességi mozgalom” megjelenéséről beszél.
Ezt a generációt gyakorlatilag betanították arra, hogyan értékelje önmagát.
Az önszeretetre is nagy hangsúly került, s arra is, hogy nem kell törődniük mások véleményével, amíg az a dolog, amit éppen csinálnak, boldoggá teszi őket. Különlegesnek érzik magukat, úgy hiszik, képesek bármire, ha ki kell állniuk saját érdekeikért. A Time magazin egy elemzésében egyenesen „Én generációnak” nevezi őket önközpontúságuk miatt. A nyugati társadalmakban ez a tendencia sokkal erősebb, mint a kelet-európai térségben. Az idősebbek sem voltak kevésbé nárcisztikusak, csak esetükben nem állt rendelkezésre az okostelefon, hogy szelfizhessenek vele, illetve a közösségi média csatornái, ahová kiposztolják. Egyre több filmben visszataszító arcokként jelenítik meg az arrogáns Y generációsokat, akik nem tudnak mit kezdeni a más értékrendben felnőtt idősebbekkel. Például ilyen a Walter Mitty titkos élete című film főhősének főnöke. Vagy a Gilmore Girls legújabb részeiben megfigyelhetjük, ahogyan Rory kitolódott kapunyitási pánikjával vívódik.
Egyszer írtam egy posztot Simon Sinek vírusszerűen elterjedt, TED Talkként elhíresült beszéde kapcsán, amiben az előadó az Y-okat vette górcső alá. A hozzászólásokból kiderült, hogy az ipszilonok jól értelmezik magukat, van önkritikájuk. Vannak olyanok is, akik kifejezetten bántó stigmának érzik, hogy az Y-generációhoz az önzést társítják. A mai fiatalok szociálisan érzékenyebbek, több önkéntes vagy karitatív projektben vesznek részt, sőt ilyeneket kezdeményeznek is, amiben verik az előttük lévőket. Tapasztalatom szerint általában nagyszerű humoruk és öniróniájuk van a fiataloknak, könnyen ráismernek, miben tudnak azonosulni ezekkel az általánosításokkal, és miket kell elhárítaniuk.
Köszönjük a beszélgetést!
