Dr. Varga István tanszékvezető egyetemi tanár, az ÁJK tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese leginkább a polgári eljárásjogi tanulmányok kapcsán jut az átlagos hallgató eszébe, azt azonban kevesen tudják, hogy a Karon működő Lippay György Alapítvány kuratóriumának is ő az elnöke. Az Alapítványról és sokrétű munkájáról beszélgettünk.
Immár több éve találkozhatunk a Lippay György Alapítvány nevével: a kari honlapon időnként fel-felbukkannak hírek, amelyek említik, mégis kevesen tudják pontosan, mi célt szolgál az alapítvány, és ki a névadója. Tudna erről mondani pár szót?
Akik mélyebben foglalkoznak a Kar történetével, már
találkozhattak Lippay György nevével, aki a Kar alapításához jelentős pénzadomány felajánlásával járult hozzá – ezért bátran nevezhetjük őt az Állam- és Jogtudományi Kar alapítójának. Ez a mecénás-gondolat ihlette meg az Alapítvány létrehozóit 2012-ben.
Öt-hat évet kell visszamennünk az időben, hogy megértsük az Alapítvány létrehozásának indokát, ugyanis akkorra tehető az a kormányzati, jogalkotói intézkedéscsomag, amely a felsőoktatásban, azon belül is főleg a jogászképzésben drasztikusan csökkentette az állami támogatás összegét, ezzel a támogatott férőhelyek számának csökkentését is előidézve. Az állam a korábban megszokott állapottól eltérően már nem több szász hallgató tanulmányait finanszírozza, ezzel pedig létrehozott egy hallgatói hitelezési rendszert. Akárhogy is nézzük, ez a nem a társadalom csúcsán élő, de kiemelkedő ambícióval rendelkező fiatalok számára – hogy enyhén fejezzem ki magam – komoly nehézségeket idézett és idéz elő.
Mai állás szerint a hallgatók körülbelül egyötöde részesül államilag finanszírozott képzésben, vagyis évfolyamonként körülbelül négyszáz hallgató valamilyen más forrásból – legyen az a diákhitel vagy a családi alapú támogatás – kell kigazdálkodja az egyébként jelentős összegű önköltséget (szerk. 270-300 ezer forint/félév).
Már az első tandíjas évfolyam indulásakor éreztük, hogy valamely módon segítséget kell nyújtanunk: az ezt megelőző dékáni ciklus kari vezetése és a gyakorló jogászi tevékenységet végző kollégák egy civil szervezet létrehozásával megoldást kívántak találni (lehetőleg minél gyorsabban) a kialakuló helyzetre. Így egyszerre született meg egy kari kezdeményezés és egy, a jogászi hivatás csúcsán álló szervek által kívánt cél, amelyre a Lippay György nevével illetett Alapítvány megfelelő válaszreakció volt.
Az Alapítvány megszületése óta megközelítőleg hány hallgató részesült támogatásban, és az erre szánt összeget milyen forrásokból sikerül előteremteni?
Az indulás évétől kezdődően két számjegyű hallgatót tudtunk mindig támogatni, a legrosszabb évben tizenkét főt, a legjobban pedig húszat, éves átlagban így tizenöt fő egész éves tandíját tudjuk kigazdálkodni. Az Alapítvány lényegében egyfajta csőként működik: saját vagyona nincs, mindig csak azokkal a pénzeszközökkel rendelkezik, amelyeket a szponzorok évről-évre felajánlanak – ezeket kvázi átfolyatja magán. Szerencsénkre hamar nagyszámú partnerre találtunk, egy-egy évben tíz-tizenkét milliós kerettel, tehát jelentős támogatást élvezve tudunk működni.
Szponzoraink listája minden évben elérhető a pályázati bírálatokkal együtt, de mindenképpen említést érdemelnek a hazánkban működő hivatásrendi kamarák, illetve néhány, a Kar mellett elkötelezett oktató, valamint a jogi szakmai kiadók, a nemzetközi irodák vezető rétege és egyes nem jogi szektorból érkező cégek is.
Ez a jelentős támogatottság pedig egyértelműen azt jelzi, hogy a Karon folyó oktatás minősége olyan, hogy a gyakorló, a szakma csúcsát képviselő jogászok szerint érdemes komoly összegeket invesztálni a jövő jogászainak képzésébe.
Úgy vélem, egy jogi kar számára ennél nagyobb elismerés nem adható: amíg szponzoraink között tarthatjuk számon a legnevesebb jogi pályán lévő entitásokat, addig ennél erősebb bizonyíték nem kell arról, hogy itt ténylegesen elitképzés folyik. Ez olyan időszakokban, amikor az állami finanszírozási háttér nagyon széttartó, és az intézmények jelentősen eltérő támogatásban részesülnek, igen fontos indikátora a szakmaiságnak.
Az érdeklődő hallgatók milyen feltételek teljesülése esetén jogosultak a pályázat elnyerésére?
Az alapötlet nagyon egyszerű: teljesítmény és rászorultság. Teljesítmény alatt értem a frissen hozzánk kerülő hallgatók esetében a középiskolai teljesítményből, az érettségi eredményből és az egyéb tevékenységekből származó hozott pontszámot, ami alapján felvételt is nyernek. Ez az ÁJK esetében 440-460 pont körül mozog, tehát lényegében az éppen csak néhány ponttal az állami finanszírozásról lemaradó hallgatók teljesítményét tudjuk honorálni. A már aktív egyetemi tanulmányokat végző hallgatóinknak pedig az itteni teljesítményét, az előző félévek átlagát vesszük alapul: lényegében kizárólag a jeles átlagra teljesítő hallgatók jöhetek szóba.
A másik fontos tényező a tág értelemben vett szociális rászorultság. Ez alatt értjük az szülők munkanélküliségének, minimálbéren való jövedelemszerzésének eseteit, valamint a segélyen élő szülőket, az árvaság és a félárvaság eseteit, a nagycsaládosságot, illetve a leszakadó régiókból, azon belül is jellemzően a kis lélekszámú településekről hozzánk érkező hallgatók helyzetét.
Tehát összegezve elmondható, hogy az Alapítvány a kiemelkedő teljesítményt nyújtó, de szociálisan hátrányos helyzetben lévő hallgatók számára kívánja lehetővé tenni, hogy részt vehessenek a jogi képzésen.
Hol található információ a pályázati lehetőségekről?
Minden év júliusában, amikor kikerülnek a felvételi eredmények és a ponthatárok, vagyis mindenki látja, hogy körülbelül mire számíthat, egy egzakt kiírás jelenik meg a Kar honlapján, ami hetekig vezető hír az oldalon, hogy biztosan minden érdeklődő láthassa a felhívást.
Egy pdf-dokumentum tartalmaz minden részletet a pályázattal kapcsolatban, így a határidőket és az elvárt igazolásokat is. A benyújtási határidő mindig augusztus közepe után van, tipikusan elektronikus úton érkeznek a pályázatok az Alapítvány saját e-mail címére. Átlagosan ötven és hetven közötti pályázatról van szó, de idén kiugróan magas számú, nyolcvan feletti pályázatot kellett elbírálnunk, tehát igény mindenképpen van a működésünkre.
Mi a kuratórium, illetve az Alapítvány elnökének a feladata?
A kuratórium elsődleges célja a pályázatok elbírálása mellett az állandó kommunikáció megteremtése. Értem ezalatt azt, hogy a kurátorok személyesen is közvetlen szerepet vállalnak abban, hogy szponzorokat szólítsanak meg, és hosszú távon megtartsák őket az Alapítvány számára. A pályázatok elbírálása és a díjazottakról való döntés nagyon összetett folyamat. Az Alapítványnak van egy titkársága, amelynek a vezetője az asszisztensem, Abrán Boglárka, aki a Polgári Eljárásjogi Tanszék fiatal munkatársainak segítségével körülbelül háromhetes megfeszített munkával állítja össze azt a pontozási táblázatot, ahol már az objektíven megfogható tényezők szerepelnek, tehát például konkrétan a kereseti viszonyok vagy a tanulmányi átlag, és ha hiánypótlásra van szükség, akkor azt is bekéri megadott határidőre.
Ezt követően én elnökként személyesen felállítok egy sorrendet, amelyet javaslatként a Kuratórium elé terjesztek, melynek tagjaival (az ELTE volt rektora, a Kar korábbi dékánja, a Kúria elnöke, illetve a szponzorok egy-egy képviselője) együttesen hozzuk meg a döntést.
A díjazottakat hagyományosan a szeptember eleji tanévnyitón jelentjük be, és ekkor adjuk át a pályázati díjakról az okleveleket.
Ezen kívül a Kuratórium feladata továbbá minden évben egy találkozó megszervezése, amely lehetőséget biztosít arra, hogy a szponzorok az általuk támogatott hallgatókkal találkozzanak, visszacsatolást kapjanak a befektetésük gyümölcséről, és a hallgatók is még motiváltabbá váljanak e találkozások által.
Mivel civil szervezetről van szó, vannak bizonyos működési szükségszerűségek: figyelembe véve, hogy a jogszabályok is folyamatosan változnak, van egy ügyvédi iroda, mely pro bono intézi az Alapítvány jogi ügyeit, aktualizálásokat, illetve a sok szponzornál feltételként megjelenő közhasznúsági kritériumok megteremtését.
Aktív egyetemi tevékenységén túl ügyvédként, illetve választottbíróként is ellátja feladatait, és az új eljárási törvény kodifikálásában is jelentős szerepe volt. Hogyan tud ennyiféle feladatot összeegyeztetni, a magánéletben is helytállni, és a napi huszonnégy órás időkeretbe mindezt besűríteni?
Nehezen… Két olyan korban lévő gyermekem van (tíz és tizenkét évesek), akik még kiemelten igénylik az aktív szülői kapcsolatot, amit nem is bánok természetesen, és örömmel teljesítem a feladatot, de ez az igény nemcsak arra vonatkozik, hogy esténként vagy éjszakánként lássanak, hanem arra is, hogy ténylegesen hasznos időt töltsünk együtt, akár egész hétvégéken át – bennem is megvan a törekvés arra, hogy ténylegesen szerepet vállaljak a nevelésükben. Szerencsés helyzetben vagyok, mivel a feleségem a maga erejéből telő módon maximálisan helytáll olyan szituációkban, melyekben én a munkám miatt nem tudok jelen lenni, és intézi a napi logisztikát az iskola, az edzések és a hobbitevékenységek között. A reggelek, az esték és a hétvégék, mint minden apa életében, azért alapvetően a családról szólnak, és ez így van jól.
Korábban nagyon sok őszinte és aggódó tanácsot, véleményt kaptam barátoktól és munkatársaktól, hogy ne vállaljak ennyi feladatot, mert a dékánhelyettesi tevékenység az oktatói mellé már túl sok, és a szakmai tevékenységem kárára mehet, illetve fordítva is. Aggódtak, hogy szét fog szakítani a sokféle feladat, és őszintén szólva valahol igazuk is volt: biztosan elvett valamit belőlem a plusz egyetemi tevékenység, amely energiát fordíthattam volna a szűkebb szakmai tevékenységem felé is, elég lett volna az ügyvédkedés és a választottbíráskodás az oktatói munka mellett, de végső soron azt kell mondjam, hogy nem bántam meg. Valahol minden feladatom kiegészíti a másikat: a tanszéken való munkám és a gyakorló jogászi tevékenységem összefügg. Sőt az elmúlt három évemet kitöltötte az új eljárási törvény kodifikálása is, amely egy ideig bearanyozta ezt az időszakot (a második felét tekintve inkább beárnyékolta), de ha belegondolok, ez is kiegészítésként szolgált az oktatói mivoltomhoz.
Olyan tanszéket vezetek, ahol a polgári perjog oktatása áll a fókuszban, és ennek a jogterületnek a kodifikációjáról volt szó, tehát ezek erősítették egymást. Az oktatás és a kutatás hasznára vált a kodifikációnak, és fordítva is.
Ez ugyancsak elmondható az ügyvédi tevékenységről is, hiszen én lényegében kizárólag polgári peres képviseletet és választottbírói feladatokat látok el, nyilván korlátozott számban, de a gyakorló jogászi életemben azt csinálom, amit itt kutatok, és fordítva; azt oktatom, amit a gyakorlati életben megfelelő szinten végzek. Ezt a gyakorlat visszaigazolja, komoly ügyekben kérnek fel képviseletre, és Magyarország állandó választottbírája vagyok a washingtoni befektetési választottbíróságon.
Mindemellett ha valamihez plusz energiára van szükség, azt máshonnan kell kiszakítanom. Ha éppen az ügyvédi irodámban vagyok, előfordul, hogy kizárólag egyetemi dolgot csinálok, de az is előfordul, hogy bejövök ide, a tanszéki irodámba, és felhívnak az ügyvédi irodából – ilyenkor nem mondhatom, hogy most éppen csak egyetemi feladatokkal foglalkozom. Korábban említettem egy interjúban, hogy E. T. A. Hoffmann-nak van egy olyan kifejezése, hogy „kettős élet”, és azt gondolom, hogy ha valaki ilyen sokrétű munkára adja a fejét, annak ehhez a kettős léthez kell tudnia alkalmazkodni.
Ha adhatna egy jó tanácsot a mai joghallgatónak, a jövő jogászának, mi lenne az?
Tudatosítsák magukban azt, hogy ezek az évek a legnagyobb szabadságuk évei, és ezt a szabadságot tudatosan használják arra, hogy minél több tudást halmozzanak fel. Ehhez tartoznak a többéves a külföldi tanulmányok, a külföldi tapasztalatszerzési lehetőségek minél szélesebb körű kiaknázása és a nyelvtudás megszerzése. Ne siessenek a munka világába, nem kell rögtön az egyetem befejezése után a munkaerőpiacra ugrani, tanuljanak és tapasztaljanak, ez a lényeg.
