A szigetországot megillető elismerések közül ki kell emelni azt a tényt, miszerint a kelet-ázsiai jogi kultúrák nyugati modernizációjának közvetlen katalizátorává vált. Japán a XIX. századra eljutott a felismeréshez, hogy a zárt térség politikája számos hátrányos következményt vetíthet a továbbiakban jövőjére, ezért elsőként lépett és nyitott lehetőségeihez mérten. Hatására kezdett el többek között Kína is modernizálódni, így a korban Japánt tekintették követendő példának Kelet-Ázsia térségében.
Ahhoz, hogy megérthessük a Japán jelenlegi helyzetéhez vezető utat, Kínához hasonlóan e cikk keretében is számba vesszük a jogi kultúrát és tradíciót alakító történelmi gócpontokat, eszmerendszereket. Elsősorban arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért pont Japánnak jutott ez az előkelő szerep a nyugati nyitás tekintetében. Mi késztette az országot e cselekvésre? Továbbá hogyan valósult meg, és milyen mértékben a kontinentális és angolszász jogrendszer jellegzetes elemeinek recipiálása? (A megértéshez előzményként mindenképpen érdemes elolvasni a cikksorozat I. részét is.)
Ami közös Kínával
A hasonlóságok nagy része főként a konfucianizmus és a legizmus hatásaiban érhetőek utol, egészen a Meidzsi-korszak reformjáig, vagyis a XIX. század második feléig. Japán esetében is elsőként köszön szembe a felismerés, hogy bizony egy szokásokon és hagyományokon felépülő világképet és magatartáskultúrát formáltak meg az évszázadok során. Ennél fogva az írott jog szabályozó erejét csupán az állam eszközének tekintették – ezzel magyarázható a büntető- és közjogias jelleg –, melyet a társadalom tagjai által a harmónia jegyében betöltött erkölcsrendszer előzött meg. Ez részben köszönhető annak, hogy itt is igyekeztek a jogszabályokat titokban tartani, továbbá nem volt jellemző, hogy a hivatalnok különösebben foglalkozott volna egyéni az ügyekkel, de ha mégis, akkor az igazán nagy kegynek számított. A jog tehát számukra sem járt alanyi jogon, ezzel is magyarázható az emberi- és alapjogoktól való idegenkedésük is – megrökönyödésünkre.
A joggal szemben a mai napig tapasztalható általános idegenkedés, mivel az „csupán” az állami akarat sajátos megnyilvánulása, és így távol esik a személyes kapcsolatoktól.
Utóbbiakból eredő jogvitáikat csak legvégső esetben viszik az állami igazságszolgáltatás elé, mert a személyes bocsánatkérés sokkal többet jelent értékrendszerük szerint, mint egy perben megszerzett győzelem.
Továbbá a peres eljárások igénybevétele a harmóniával szembeni szégyenteljes lépést is jelentheti számukra, mely a mai napig erősen benne él a köztudatban.
Hitelvi rendszerek keveréke a javából
Japán egy igazán érdekes hitelvi elegyet teremtett történelme során, mely komponensei közül kiemelendőek az alábbiak: az eredeti japán hagyomány, a kínai hatásként tetten érhető konfucianizmus és legizmus, valamint a buddhizmus, egészen a Meidzsi-reformig.
Japán ősi vallása eredetileg a shintō volt, melyet az „istenek útjaként” fordíthatunk, és amely feltehetőleg már az időszámításunk előtti I. évezredre kialakult. Az animista természetimádat magától értetődően politeizmussal párosult, melynek keretében a japánok fákat, ligeteket, sziklákat és egyéb természeti képződményeket, jelenségeket istenként tiszteltek – méghozzá annyit, hogy egyes források szerint ezeket képtelenség volt összeszámolni. Az ősi japán kultúrvilághoz még az is hozzátartozik, hogy a társadalom számára megengedett volt a poligínia, és további érdekesség, hogy a korban a házastársak nem laktak együtt, valamint a nők ugyanolyan mértékben hozzászólhattak a köz ügyeihez, mint férfi társaik – a korabeli kínai krónikások legnagyobb döbbenetére. Ekkor épültek a temetkezési helyül szolgáló kofunok is – egyes sírhalmok méretei az egyiptomi piramisokéval vetekszenek – és azért érdemes megemlíteni őket, mert az ősök kultuszára tekintettel a mai napig nem vonhatók régészeti feltárás alá a hatályos japán jog szerint.
Amiért azonban ez az ősi japán vallás számunkra igazán érdekes, az az, hogy nem nyújt semmilyen etikát, morális értéket, társadalmi viselkedés felé támasztott elvárásokat. Japán az erre való megoldást keresve magas szintű diplomáciai kapcsolatot épített ki Kínával, így annak eszmerendszereit beépíthették társadalmukba. A buddhizmus és a konfucianizmus átvételére tehát ezért volt igazán nagy szükség. Ha a shintō vallás ezekben az elvárásokban mégsem szenvedett volna hiányt, valószínű, hogy egy teljesen más jogi kultúra bontakozik ki a szigetországban.
Szamuráj kultúra
A katonacsaládok egymást váltó, több évszázados múltját hívjuk a szamurájok korának, mely Japán fejlődése, a jellemző társadalmi magatartási minták és ezáltal a japán jog alakításában is jelentős szereppel bírt. Az aranyérát Tokugawa–korszaknak hívjuk, mely a XVII. századtól a XIX. századi reformig tartott. Ekkor szüntették meg véglegesen a szigetország addigi erős szokásjogi széttagoltságát, és tették meg ideológiai alapjává a neokonfucianizmust, ezzel minden mást visszaszorítva. A korszak további jellemzője a bezárkózás, elszigetelődés politikája, mely elsősorban a kereszténység terjedését volt hivatott megállítani – hiszen egy újabb hitelvi rendszer az addigi japán tapasztalatok alapján az újabb széttagolódás jóslatával járt. (Továbbá akit érdekel a XVII. századi korszellem, a kereszténység és Kelet-Ázsia kapcsolata, annak ajánlom Martin Scorsese Némaság c. filmjét.)
A harc, fegyver- és földbirtoklás a szamurájok privilégiumai közé tartozott, akikre úgy is tekinthetünk, mint a sajátos japán feudális rendszer hűbéruraira. Az uralkodót szolgálták – elnevezésük is innen ered –, aki a széttagoltság felszámolása és a központi kormányzat védelme érdekében emelte őket a szigorú kasztrendszer élére. (A hierarchikus társadalmi viszonyok kétség nélkül a konfucianizmus harmóniáját szolgálták.) Egész életükben kardvívó tudásukat tökéletesítették, a végső célt pedig az uralkodójukért való hősies halál jelentette számukra. A szamurájok útjának törvénye, a bushido határozta meg hitelveiket, lelküket pedig kardjukhoz kötötték. Bár az már más kérdés, hogy idővel magukhoz ragadták a politikai és adminisztratív hatalmat, és mindenféle rangos pozíció kivétel nélkül általuk került betöltésre, folyamatosan lemorzsolva ezzel az uralkodó tekintélyét.
A korszak jogát a társadalmi rendszerhez igazították. Ekképpen a szamurájok szigorúan csak egymás között házasodhattak, és a válás joga is korlátozottabb volt köreikben. Hiszen a családjaik közti vita könnyedén egy fegyveres konfliktus forrásává avanzsálódott, de az is ide tartozik, hogy a szamuráj feleségének férje eltűnése esetén egy évet kötelezően várnia kellett, míg hivatalosan elválhatott. Kiemelendő továbbá, hogy a szamuráj feleségeket is teljes mértékben megillették a szamuráji privilégiumok, azonban urukhoz képest erőteljes vazallusi szerepbe süllyedtek. A családjog körében meg kell említeni még az örökbefogadás jogintézményének jelentőségét is, hiszen egyáltalán nem volt mindegy, hogy a földbirtok visszaszáll-e a szamuráj halála után urára, vagy sem. A büntetőjog területén az erős militarizálódás és a drákói szigor sanyargatta az adók terhe alatt elszegényedő köznépet.
További meghatározó társadalmi és jogszociológiai tényezők
A japánoknál van egy olyan társadalmi szabályozó viszony, melyet bár elég nehéz magyarra lefordítani, de talán a megbecsülés-éhség az egyik legjobb szó rá. A szociológusok ebből a jellemzőből vezetik le az összes tipikus japán viselkedési formát, többek között azt, hogy állandóan mosolyognak, illedelmesek, udvariasak, szerények, hihetetlen fegyelemmel kezdenek neki minden tevékenységüknek és egyértelműen kerülik a nyílt konfliktusokat (a jogi eszközök igénybevételét).
Az emberek mindennapi életében a jog mai napig alárendelt szerepét hivatott jelezni az is, hogy a mindenkori kormányzat nem jogi, hanem inkább jogon kívüli eszközökhöz – mint további társadalmi szabályozókhoz – nyúl. Elvárásait figyelmeztetések, tanácsok, kérések vagy éppen lelkesítések formájában fogalmazza meg a társadalom tagjai számára. És mégis miért működőképes ez a megoldás annak ellenére, hogy jogi úton nem lehet kikényszeríteni őket?
A válasz abban rejlik, hogy jogi kultúrájukat a mai napig annyira áthatják az erkölcsi normarendszerek a harmónia jegyében, hogy jogi kikényszerítő erő nélkül is köti őket a morális kötelezettség.
Meidzsi-reform és a modern alkotmányos rendszer kiépítése
A XIX. századi nagy reform (mely már többször is említésre került az előzőekben) a kontinentális jog iránti nyitást hozta el az országnak elsőként, amellyel főleg a német, porosz mintát tekintették követendőnek, de a francia hatás sem elhanyagolható. Az angolszász jogrendszer elemei ugyanakkor csak a második világháború után kezdtek beépülni a japán jogrendszerbe az amerikai megszállás időszakában. A modern jogrendszer kiépülése tehát több lépésben, felülről vezérelt reformok révén valósult meg, melyek keretében igyekeztek kiválni Ázsiából, és európaivá lenni.
Az első reformtörekvések közvetlen előzményét az hozta el, hogy 1868-ban a sógun – az országot ténylegesen irányító vezető, aki szinte csak szamurájokat helyezett hatalmi kulcspozíciókba – lemondott. Az újonnan megerősödő központi kormányzat pedig mindaddig nem tudott számára előnyös nemzetközi szerződéseket kötni, amíg egy a nyugatiak által szerződési feltételként kikötött civilizált jogrendszert nem teremt magának. A nyugatiak által megsértett japán szuverenitás visszaállítása volt tehát a tét. A történelmi korszakot és politikai környezetet igyekszik megjeleníteni az Edward Zwick által 2003-ban megrendezett Az utolsó szamuráj c. film Tom Cruise főszereplésével. Fontos azonban kiemelni, hogy míg a filmben a szamurájok az ősi japán kultúra és hagyományok oltalmazásáért ragadnak fegyvert a megerősödő központi kormányzat ellen – azért, hogy az ország ne váljon a nyugat szajhájává – addig a valós ok inkább politikai volt, mintsem a modernizáció teljes megtagadása.
A reform eredményeképpen Ázsia első írott alkotmánya Japánban született meg 1889. február 11-én, mellyel végleg véget ért a Tokugawa-rendszer és a szamurájok kora, egyszer és mindenkorra. Ez az alkotmány azonban még nem hozta el a demokratikus államberendezkedést az ország számára, mivel a császárra mint a legfőbb hatalom forrására tekintett, az emberi jogokat csak korlátozottan vezette be, valamint a hatalmi ágak szétválasztására sem került sor. Mindezek ellenére mégis tagadhatatlanul fontos lépésnek számított a modern jogállamisághoz vezető úton. Az igazán demokratikus államlét a második világháború utáni amerikai megszállás égisze alatt született meg, melynek keretében végre kimondták a nemek egyenjogúságát, a nőkre is kiterjedő választójogot, a munkavállalók jogait és a szabad verseny védelmét. A császár mint állam és nép egységének szimbóluma már csak jelképes szerephez jut. Megtörtént a hatalmi ágak teljes elválasztása, és így létrejöhetett a fékek és egyensúlyok hatékonyan működő rendszere. A kétkamarás brit parlamenti rendszer bevezetésével pedig egy parlamentáris monarchia jött létre Japánban. Az alkotmánnyal kapcsolatban ki kell emelni még annak békeklauzuláját is, melynek értelmében Japán mindörökre lemond a háborúindítás jogáról (az önvédelemhez azonban neki is joga van), és a nemzetközi konfliktusokban csak gazdasági segítség nyújtása várható el tőle. Végül kiemelendő az is, hogy a bírósági szervezetrendszer csúcsán elhelyezkedő Legfelsőbb Bíróság felelős az országban a jogi oktatás megszervezéséért, amelyből így teljesen kizárták a kormányzatot.
Dr. Jany János: A világ főbb jogrendszerei: A nem-nyugati jogi kultúrák, egyetemi jegyzet, 2011, Piliscsaba, 6. fejezet
