Újabb résszel jelentkezik cikksorozatunk, amelynek középpontjában egyetemünk egykori oktatói állnak. A magánjog és a közjog nyilvános rendes tanárai után ezúttal a büntetőjog három professzorának pályáját mutatjuk be. Ketten közülük csak néhány évig tanítottak az egyetemen, a harmadik tudós neve viszont összeforrt a pesti jogi karral. Egy dolog közös mindhármukban: a büntetőjog tudományát a legmagasabb színvonalon művelték.
Wlassics Gyula, aki mindhárom hatalmi ágat megjárta
Wlassics Gyula (1852–1937) összesen 10 évig oktatott büntetőjogot a pesti jogi karon. Először 1890 és 1895, majd 1903 és 1906 között tartozott a tantestület tagjai közé. Tanítványaira ugyanakkor nagyon nagy hatással volt, akik közül sokan úgy emlékeztek vissza rá, mint kiváló és lelkiismeretes oktatóra.
Wlassics jogi pályájának kezdeti éveiben a büntetőjog töltötte ki az életét, tudományos munkássága elsősorban az elkövetői alakzatokra fókuszált (a tettes elhatárolására a felbujtótól és a bűnsegédtől). Azonban nem sokkal azután, hogy kinevezték nyilvános rendes tanárnak, a politika felé fordult az érdeklődése. Az 1892-es választásokon a Szabadelvű Párt színeiben nyert mandátumot, és a parlamenti munkába legalább annyi munkát fektetett, mint az oktatásba.
Wlassics az egyházpolitikával és a polgári házassággal kapcsolatos vitákba szállt be, amik a korszak legaktuálisabb politikai ügyeinek számítottak, és nagy meggyőző erővel képviselte a szabadelvű álláspontot. Lendületes szónoklataival sokak figyelmét felhívta magára, és karrierje felfelé ívelt a pártban. Amikor 1895-ben megbukott a Wekerle-kormány, az igazságügy-miniszteri poszt várományosaként tartották számon. Ehelyett azonban vallás- és közoktatásügyi miniszternek nevezték ki.
Mikszáth Kálmán, Wlassics párttársa, parlamenti karcolataiban megemlékezett arról a pillanatról, amikor kiderült az új kultuszminiszter személye. „Kitört az általános csodálkozás. Szinte hihetetlen volt. (…) Wlassics Gyula, és kultuszminiszter! Nem lehet az. Talán igazságügy-miniszter lett? (…) A párt legnagyobb kombinátorai (…) kijelentették, hogy erre sohasem gondoltak, mindenki meg volt lepetve, de nem kellemetlenül, futótűz gyanánt terjedt a hír az olvasóba, a kártyaszobákba, s a legkonokabb tarokkisták is letették csodálkozásukban a kártyáikat.”
Az új miniszter nem okozott csalódást. Az utókor értékelői szerint kultuszminiszteri tevékenysége Eötvös Józseféhez és Trefort Ágosotonéhoz mérhető. Kinevezése után egy éven belül elfogadta a parlament az egyházügyi törvényeket, amiket Wlassics szívügyének tekintett. Az ő miniszteri idejére esett a millenniumi ünnepségek megszervezése, a lebonyolításban tevékeny szerepet vállalt. Ehhez kapcsolódóan hirdette meg az „ezer év – ezer iskola” programot, amelynek keretében a népiskolák számának radikális növelését tűzte ki célul. Ígéretét be is váltotta – sőt egyes források szerint túl is teljesítette.
Az ő nevéhez fűződik továbbá a döntés, hogy a bölcsészet- és orvostudományi egyetemek kapuit megnyitották a női hallgatók előtt is. Egy parlamenti vitában azzal érvelt álláspontja mellett, hogy helytelennek és méltánytalannak tartotta, hogy „a nőket in principio zárjuk ki a tudományos pályára bocsátásból s azt mondjuk, hogy a nő a tudomány pályára in principio nem való”. Ennek hatására 1900-ban szerezte meg magyar egyetemen az első hölgy a diplomáját Glücklich Vilma személyében.
Az 1903-ban felállt Tisza-kormányban nem jutott neki hely, hamarosan ugyanakkor újabb nagy presztízsű megbízatást nyert el: 1906-ban a Magyar Királyi Közigazgatási Bíróság elnöke lett, amely pozíciót egészen 81 éves koráig töltötte be.
Wlassics a közigazgatási bíróság elnökeként hivatalából adódóan az akkori magyar országgyűlés felsőházának, a Főrendiháznak tagjává is vált, majd 1918 közepén megválasztották a második kamara házelnökének. Ekkor még senki nem sejthette, hogy éppen ebben a minőségében fog történelmi léptékű események központi szereplőjévé válni. 1918 novemberéből két olyan sorsfordító pillanat is kötődik Wlassicshoz, amit a történelemkönyvek lapjairól jól ismerhetünk.
Egyrészt jelen volt Eckartsauban, amikor IV. Károly aláírta lemondó nyilatkozatát. Másrészt pedig rá hárult a feladat, hogy három nappal később elnökölje a Főrendiháznak azt az ülésnapját, amelyen – a kormányzati szándék szerint legalábbis – ki kellett volna mondani a ház feloszlását. Wlassics azonban ezt a kifejezést nem volt hajlandó használni, a pulpitusról végül a következő szavak hangzottak el tőle: „a főrendiház tanácskozásait ezennel berekesztetteknek nyilvánítom”.
Mikor 1927-ben megalakult a Felsőház, Wlassicsot ismét megválasztották elnöknek. Ez nem is volt meglepő, hiszen 1918-as cselekedete a korszakban az őszirózsás forradalommal szembeni ellenállás jelképévé vált. Ezzel összefüggésben emelte ki temetésén Széchenyi Bertalan, a Felsőház akkori elnöke, hogy „Wlassicsban a fanatizmusnak egy szikrája élt, a jognak mindenekfelett való tiszteletébe és erejébe vetett rendíthetetlen hite”.
Láthattuk, hogy Wlassics egyszerre volt tehetséges politikus, sikeres oktató és jogtudós, illetve megbecsült bírósági vezető. Tanítványa, Egyed István – aki közigazgatási jogot oktatott a két világháború között – a következőképpen jellemezte Wlassics sokoldalú személyiségét: „akárhová állította is az isteni gondviselés hosszú életpályáján, mindenütt egész embert adott, és azonnal kimagaslott társai közül”.
Balogh Jenő, a bűnözők pártfogója
Balogh Jenő (1864–1953) szintén a tudományos pályáról került át a politika világába. Tíz évet töltött a büntetőjog és a büntető perjog nyilvános rendes tanáraként a pesti jogi karon 1900 és 1910 között. Ekkoriban ő képviselte az egyetemen a tettes-büntetőjogi iskola szemléleteit, ami azt jelentette, hogy elsősorban a visszaesőkkel és a fiatalkorú bűnelkövetőkkel foglalkozott. Ezek a témák a korszakban világszinten kurrensnek számítottak.
Balogh érdeklődésének homlokterében tehát az elkövető állt, és az a kérdés, hogy hogyan lehetne rajta segíteni. A büntetőjogi kutatásaiba mindig becsatornázta szociális érzékenységét. Érthető módon közel állt hozzá a kriminológia is, sohasem csak a tételes jog felől közelített a problémákhoz.
A bűnözők támogatásának megszervezése érdekében a jótékonykodásra sem sajnálta a pénzt és az időt. A XX. század elején sokat tett azért, hogy minél több patronázs egyesület alakuljon az országban. Ezek olyan szervezetek voltak, amelyek a mai pártfogó felügyelet feladatait végezték, csak nem a közigazgatás rendszerén belül. Jellemzően felekezeti keretek között, és állami támogatással működtek.
Balogh református lévén az Országos Protestáns Patronázs Egyesületben vállalt szerepet, de az ügy érdekében felekezeti hovatartozástól függetlenül mindenkivel szívesen együttműködött. Farkas Edith, a katolikus Szociális Missziótársulat alapítója is elismerő szavakkal nyilatkozott Balogh tevékenységéről:
„ha minden virág, levél és gyümölcs a ’gyökér érdeme’, akkor alig van hazánkban patronázs-mű, amely valahogy nem Balogh Jenő érdeme volna”.
Az 1910-es választáson Tisza István pártjának jelöltjeként indult és győzött választókerületében. Ezt követően kormányzati feladatot kapott, a kultuszminisztérium államtitkára lett, így lemondott professzori állásáról. Az Új Idők, Herczeg Ferenc kormánypárti lapja pozitívan értékelte, hogy „a csendes tudós belép abba a zajos világba, amelytől munkája, természete, hajlama mindeddig távol tartotta”.
Hamarosan Balogh még előkelőbb pozícióba került: 1913 elején az igazságügy-miniszteri székbe ülhetett be. Miniszteri programbeszédében számos reformelképzelést vázolt fel, hangsúlyozva, hogy arra fog törekedni, hogy a magyar hatóságok és bíróságok „a jogegyenlőségnek és a jogok demokratikus, széleskörű kiterjesztésének korszakában (…) természetesen minden nemzetiségi és felekezeti különbség nélkül, minden polgárnak” a javát szolgálják.
Nagy tervei közül többet már az első évben meg tudott valósítani. Elsőként a számára legfontosabb területre, a tettes-büntetőjogi szemlélet kiterjesztésére fókuszált. Néhány hónappal hivatalba lépése után már az Országgyűlés előtt volt az úgynevezett dologházi törvény, ami mérföldkőnek számít a magyar büntetőjog történetében. Emellett a fiatalkorúak bíróságának felállítását és az esküdtbíróságok reformját is rövid idő alatt keresztülvitte a parlamenten.
Balogh tehát nem félt terhelni minisztériumi kollégáit, az intenzív kodifikáció pedig a Kakuk Márton című vicclap szerzőit is megihlette 1914-ben: „– Ki a legtermékenyebb magyar elbeszélő? – Balogh Jenő. Minden héten készít egy új novellát.” Ennek köszönhető, hogy még úgy is meg tudta valósítani célkitűzései egy részét, hogy az I. világháború kitörése minisztersége második évében közbeszólt.
Tisza lemondásával 1917-ben Balogh is véglegesen távozott a kormányzati politikából. A háborút követő összeomlás az orvosi egyetem hallgatójaként érte – nem derogált neki ugyanis, hogy egykori professzorként és miniszterként újból beüljön az iskolapadba. Többet szeretett volna megtudni az emberi pszichéről és az agy anatómiájáról, mert úgy vélte, hogy az orvosi kérdésekkel behatóbban kéne foglalkoznia a büntetőjognak. Bár 1919-ben a Tanácsköztársaság alatt letartóztatták, szabadulása után folytatta tanulmányait. Végül azonban orvosi diplomát nem szerzett.
A két világháború között két, számára kiemelt fontossággal bíró szervezetnek szentelte az életét: az MTA-nak és a református egyháznak. 1920-ban megválasztották az Akadémia főtitkárának, 15 évet töltött el ebben a minőségben. Ezt követően 1940 és 1943 között a testület másodelnöke volt. Ezzel párhuzamosan 1921-től kezdve különböző magas rangú tisztségeket viselt a Magyarországi Református Egyház szervezetében, egy időben a zsinat világi elnökeként is szolgált. Egészen haláláig részt vett az egyház világi vezetésében.
Angyal Pál, a kiegyensúlyozott jogtudós
Ha a büntetőjog oktatásának történetéről beszélünk, Angyal Pál (1873–1949) neve egészen biztosan megkerülhetetlen. A professzor egész életét a jogtudománynak szentelte. 1898-ban kezdett oktatni a pécsi joglíceumban, ahol 1903-ban nevezték ki nyilvános rendes tanárnak. Később 1912-től egészen 1944-es nyugdíjba vonulásáig Budapesten tanított.
Összességében tehát több mint 45 évet töltött el a katedrán, ez idő alatt pedig saját számításai szerint 11 ezernél is több előadást tartott. Emellett szerzőként is rendkívül termékeny volt, publikációiról is precíz nyilvántartást vezetett, amely több mint hétszáz címet számlált.
A tettes-büntetőjogi iskola híve volt, ahogy Balogh is, akinek minisztersége idején szakértőként részt vett egyes kodifikációs folyamatokban. Angyal érdeklődése azonban nem csak az elkövetőkre terjedt ki. Előszeretettel vizsgálta az egyes különös részi tényállásokat, ezek elemzésére külön monográfiasorozatot szentelt, amelyből 22 kötetet jelentetett meg. Emellett több tankönyvnek és Btk.-magyarázatnak is szerzője volt. Sőt ezenkívül a büntetőjog elméletének témakörében is tartott előadásokat, és írt tanulmányokat.
Angyal szenvedélyesen szerette a szakmáját, amit már csak az is bizonyít, hogy ennyi munkát fektetett a művelésébe. 1944-ben papírra vetett emlékirataiban úgy fogalmazott, hogy „a professzor hivatása egyike a legszebbeknek. Akármelyik ágát is veszem szemügyre e magasztos hivatás gyakorlásának: mindenki emel, lendít, s gyönyörűséggel tölt el. Előadások tartása, a szaktudománnyal való állandó foglalkozás, az évenként megújuló fiatalságnak hozzánk kapcsolódása, a legkiválóbbakkal a szemináriumban együttdolgozás, sőt még a vizsgáztatás is egyenesen élvezet-számba megy.”
Angyal visszafogott ember volt, aki az egyetemi világban találta meg számítását. Oktatói működésének 40. évfordulójára munkatársai gyűjteményeskötetet adtak ki műveiből, amelynek előszavában érzékletes jellemzést adtak személyiségéről. Eszerint Angyal Pál a „kiegyensúlyozott embertípust” képviseli a maga egész egyéniségével és életével.
A professzornak nem adattak hosszú nyugdíjas évek. Haláláról az akkori politikai viszonyoknak köszönhetően alig emlékeztek meg valahol. Napjainkban viszont kevés olyan büntetőjogtudós van, akit a tudományos életben annyiszor hivatkoznának, mint őt.
Források
Wlassics: x
Kapiller Imre (szerk.): Wlassics Gyula és kora, 1852–1937
Mikszáth Kálmán: Az új miniszterek, Wlassics Gyula kultuszminiszter
Balogh:
Bódiné Beliznai Kinga: Balogh Jenő életútja (1864–1953)
Estók József: A magyar börtönügy arcképcsarnoka. Balogh Jenő (1864–1953)
Stipta István: Balogh Jenő, az igazságügy református minisztere
Angyal: x
Angyal Pál: Breviarium (gyűjteményeskötet)
Balogh Ágnes: Szemelvények Angyal Pál munkásságából [In: Béli Gábor – Korsósné Delacasse Krisztina – Herger Csabáné (szerk.): Ut juris ordo exegit. Ünnepi tanulmányok Kajtár István 65. születésnapja tiszteletére. Pécs, Publikon Kiadó, 2016.]
Képek forrásai:
Borítókép: x
Wlassics 1.: A Bolond Istók (ellenzéki, függetlenségi párti) élclap karikatúrája
Wlassics 2.: Wlassics Gyula elnököli a Főrendiház ülését
Balogh: x
Angyal Pál, tízezredik előadása után, 1941.
