Manapság sokan sok különféle dolgot neveznek „trash-nek”, magyarul szemétnek. De honnan ered és mit foglal magában a trash kultúra? Miért jelent sokaknak egyfajta bűnös élvezetet? A fogalom különböző körökben, különböző jelentéssel bír, de cikkünkben megpróbáljuk körbejárni ezt a nem is olyan egyszerű jelenséget.
Honnan ered?
A „trash kultúra” kifejezést a modern kultúrára használták az angolszáz országokban, kifejezetten derogáló értelemben. Valószínűleg először a ’80-as években terjedt el a szókapcsolat egyidőben a gyorséttermek, a tömeg média, a popzene, a bevásárlóközpontok és a kaszinók térhódításával, melyeket egyesek mind a trash körébe sorolnak.
Az általános vélekedés szerint a trash kultúrát az alsóbb osztályok testesítik meg. A humor forrása sok esetben a tehetősebbekkel szembeni különbségek megjelenítéséből adódik, amit megtestesít a mértéktelen ivás és dohányzás, az anti-intellektualizmus, a felelőtlen viselkedés, a kocsmai szokások és a piti bűncselekmények. Tulajdonképpen a trash-t az alsóbb rétegek nyomorát és nihilizmusát kifigurázó irányzatnak is tekinthetjük, melynek lényege, hogy nevetni más nyomorán könnyít megfeledkezni a saját nehézségeinkről.
Egyesek szerint minden nagy népszerűségre szert tevő kulturális termék besorolható ebbe a csoportba, mivel a magas irodalmat, magas művészetet, ami valóban minőséget testesít meg, csak a felsőbb osztályokba tartozó, művelt emberek képesek befogadni, ennek köszönhetően pedig nem is lesznek népszerűek ezek az alkotások. Míg az újkori történelemírás trashnek minősíti az ókori rómaiaknál népszerű gladiátor viadalokat, vagy a középkori nyilvános kivégzéseket, a kifejezés csak jóval később nyerte el a mai értelemben vett jelentését.
A trash mindenki által elfogadott meghatározása talán azt jelenti, hogy valami annyira rossz, hogy már jó, a humor forrását a teljes színvonaltalanság adja. Azt fontos megjegyezni, hogy egy kulturális termék csak akkor számíthat a fogyasztható trash kategóriába, ha tudunk rajta nevetni, különben csak hétköznapi szemét marad. Elhíresült például El Wood rendező, aki hivatalosan is a világ legrosszabb rendezőjének mondhatja magát, vagy a The Room című film és „Oh, hi Mark” című jelenete, ami kiváló mém alapanyagként is szolgál.
Ugyanaz a történet, másképp mesélve
Ezzel szemben Richard Keller Simon, a Trash Culture: Popular Culture and the Great Tradition című mű szerzője szerint a magas kultúra és a trash között az igazi különbség a történetmesélés módjában van. Az alkotók alkalmazkodnak a változó gazdasági, szociális és politikai környezetükhöz és a műveiket is ennek megfelelően igazítják közönségükhöz. Az író szerint sokszor ugyanaz a történet, ugyanaz a jelenség ma már nem számít ugyanolyan értékesnek, mint régen, mert újra írták a mai fogyasztói társadalom igényeinek megfelelően és kivették belőle azokat az elemeket, amik miatt egy művet magas művészetnek tartunk. Rendszerint a kritikusok szeme elől is rejtve maradnak alkotások csupán azért, mert a társadalom szemében a trash kultúrába tartozik.
A szerző párhuzamot von a klasszikus nyugati kultúra alkotásai és populárisnak számító művek és műfajok között. Véleménye szerint egy bulvárlap nem sokban különbözik Euripidész vagy Ibsen műveitől, hiszen az utóbbit a maga korában a celebekkel foglalkozó sajtótermékekhez hasonlóan szintén botrányosnak tartották. Az író szerint többek között Homérosz Iliásza is megfeleltethető a Rambo-széria második részének, hiszen az alaphelyzet mindkét esetben egy háború, az Iliász esetében a trójai, míg Rambora, a modern korunk Akhilleuszára a vietnámi háború vetett árnyakat.
A párhuzamok mindenképpen erősek, de ha elfogadjuk, amit a szerző állít, kijelenthetjük, hogy még mindig ugyanazok a témák foglalkoztatják az alkotókat, azonban a forma már közel sem azonos, ezt a sajnálatos változást pedig a társadalom számlájára írhatjuk.
Mi számít ma trashnek?
A trash tartalmakat háromféle csoportba oszthatjuk. Egy részük mindig is az volt, ez az eredeti trash, egy másik csoport idővel vált azzá, a harmadik, szerencsésebb kategóriába pedig azok a művek tartoznak, amik trashként indultak, de ma már klasszikusnak számítanak, ilyenek például a képregények vagy a Rolling Stones zenekar. Az első kategóriába sorolhatjuk – előre is elnézést kérve rajongóiktól – Justin Biebert, vagy a Győzike Show-t, míg a másodikba Britney Spearst vagy a Simpson családot.
A hétköznapi nyelvben ide tartoznak azok a művek is, amiket nem tekintünk valódi kulturális terméknek, de mégis élvezzük fogyasztásukat. Ilyenek a ponyvaregények, a limonádé, illetve B-kategóriás filmek, amiket az ember még akkor is elítél, ha ő is megnézi a Családi Titkok vagy az X-faktor egy-egy részét titokban. Ezek azok a műsorok, amiket senki sem néz, de mégis valahogy mindenki ismer.
Napjaink producerei már építenek is a trash faktorra, nem véletlenül válogatnak be a nagy tehetségek mellett minden tehetségkutató szereplő gárdájába számos hallgathatatlan, de annál viccesebb figurát is. Azonban sokszor visszaüt, ha valamit direkt minőségtelenre gyártának. Őszintén csak azt tudja élvezni az ember, amiről látszik, hogy a készítői biztosak voltak a létrehozott mű korszakalkotó mivoltában.
A műfaj azért működik, mivel mindenki tudja róla, hogy nem kell komolyan venni, hanem a céljának megfelelően kell kezelni.
A trash jövője
A művészetben, főként a zenében megjelent egy új irányzat is, ami a trash kultúrát ízlésesen igyekszik integrálni az alkotásokba. Kérdéses az, hogy ezzel vajon megnyerheti magának az alkotó bármelyik csoportot is, értve ez alatt az igazi trash rajongókat és az esztétikusabb művek kedvelőit. Illetve felveti azt a problémát is, hogy mennyire van értelme az alsóbb osztályra emlékeztető jegyeket beemelni egy olyan közegbe, ami közel sem számít autentikusnak, ennek megfelelően pedig maga az alkotás sem lehet őszinte.
Megkérdőjelezhető, hogy mennyire sorolhatjuk a trash körébe azokat a mémeket és posztokat, melyeknek humor forrása csupán abból fakad, hogy teljesen irreálisak, illetve néha egyáltalán nem is humorosak. Azt biztosan kijelenthetjük, hogy a társadalom kultúrához való hozzáállása nagyban megváltozott és valószínűleg még sok ilyen fordulatra számíthatunk a későbbiekben is.
Richard Keller Simon: Trash Culture: Popular Culture and the Great Tradition
