Nagy port kavart Orbán Viktornak az év első Kormányinfóján elhangzott véleménye a gyöngyöspatai roma tanulóknak megítélt kártérítésről. Az eset óta számos írás és nyilatkozat látott napvilágot a témában, melyekben egymásnak feszült a két oldal álláspontja. Mit tekint a magyar szabályozás jogellenes elkülönítésnek vagy éppen közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek, és miért jár ezekért kártérítés? Hogyan bírálhatja a végrehajtó hatalom a független igazságszolgáltatás döntéseit?
A másodfokon eljárt Debreceni Ítélőtábla 2019 őszén meghozott döntése alapján közel 100 millió forintos kártérítés illeti azokat a gyöngyöspatai roma gyerekeket, akiket 2003 és 2017 között faji hovatartozásuk miatt különítettek el, és részesítettek alacsonyabb szintű oktatásban a Nekcsei Demeter Általános Iskolában.
Az ügy közvetlen előzményeként értékelhető az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány által indított közérdekű per, amelyben már 2015-ben kimondta a Kúria, hogy az általános iskola roma diákjait jogellenesen különítették el nem roma származású társaiktól, illetve az alacsonyabb szintű oktatás tényét is megállapították. A mostani per célja már a kártérítés volt, amelynek megfizetésére az önkormányzatot, az iskolát, valamint az állami iskolafenntartó tankerületet kötelezte az ítélőtábla.
Az egyenlő bánásmódhoz való jog
„Az emberi méltóság sérthetetlen” – szögezi le az Alaptörvény II. cikke. Emberi mivoltunknál fogva velünk született méltóságunkból ered, hogy mindenkit egyenlően értékes személyként kell kezelni. Az egyenlő bánásmódhoz való jog tehát alanyi jogként illet meg minden embert. A társadalomban szervesen meglevő igazságtalanságok folytán azonban a legtöbb esetben nem tudna érvényesülni a jogegyenlőség követelménye, ami arra kötelezi a jogalkotót, hogy védelmet nyújtson a diszkriminációval szemben.
Az egyenlő bánásmód követelményének megsértését jelenti többek között a közvetlen hátrányos megkülönböztetés és a jogellenes elkülönítés, más néven szegregáció is, amelyek definícióját az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvény adja meg. A diszkrimináció törvényileg szabályozott tilalmai a történelmi megnyilvánulások alapján különböző védett tulajdonságok köré csoportosulnak.
A jogellenes elkülönítés és a hátrányos megkülönböztetés
A fent említett törvény 10. § (2) bekezdése alapján jogellenes elkülönítésnek minősül az a rendelkezés, amely meghatározott tulajdonságai alapján egyes személyeket vagy csoportjukat a velük összehasonlítható helyzetben levőktől elkülönít.
Kiemelt jelentőségére tekintettel a törvény külön szabályozza az egyenlő bánásmód követelményét az államilag támogatott, illetve szervezett nevelés, oktatás és képzés témakörében. A standard megsértését jelenti különösen valamely személy vagy csoport jogellenes elkülönítése egy oktatási intézményben, illetve az azon belül létrehozott tagozatban, osztályban vagy csoportban. A védett tulajdonsággal rendelkező személyek szegregálása tehát már önmagában sérti az egyenlő bánásmód követelményét, nem szükséges, hogy a jogellenesen elkülönített csoport tagjai eltérően is legyenek kezelve.
A legtöbbször azonban – így a Nekcsei Demeter Általános iskola tanulóinak esetében is – az elkülönítés együtt jár közvetlen hátrányos megkülönböztetéssel. Ezt a törvény 8. §-a olyan rendelkezésként definiálja, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport valós vagy vélt védett tulajdonsága miatt részesül kedvezőtlenebb bánásmódban, mint amilyenben más összehasonlítható helyzetben levő személy vagy csoport részesülne. Ezen védett tulajdonságok körét szintén az említett szakasz adja meg: a felsorolásban megtalálhatjuk az ügyben releváns faji hovatartozást is.
És mit gondol minderről Orbán Viktor?
„Ha ott élnék, mégis megkérdezném, hogy hogyan van: velem egy közösségben, egy faluban élő etnikailag meghatározó népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül, miközben én meg itt keccsölök egész nap? […] És azt gondolom, hogy ezeknek az embereknek igazuk is van.”
A miniszterelnök januári Kormányinfón elhangzott ezen nyilatkozata a hatalmi ágak elválasztásának szempontjából is aggályosnak nevezhető.
A kormány mint a végrehajtás általános szerve az igazságszolgáltatás döntéseibe nem szólhat bele, azokat nem bírálhatja. A hatalmi funkciók elkülönítése, és így a bíróságok függetlensége nemcsak az önkényuralom elkerülése érdekében, hanem a pártatlan és igazságos ítélkezés szempontjából is elengedhetetlen.
Az Alaptörvény a bíráskodás függetlenségét különböző garanciákkal is megerősíti: így többek között a bírák csak a törvénynek vannak alárendelve, valamint ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatók.
Azzal, hogy a kormányfő egy nyilvános sajtótájékoztatón igazságtalannak minősítette a bíróság döntését, magát úgy pozícionálta, mintha joga lenne megítélni az igazságszolgáltatás határozatainak milyenségét. Ilyen jogot pedig minden esetben csak a felettes szerv vindikálhat magának.
Azonban ahogyan az az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdéséből is nyilvánvalóvá válik, a magyar állam – hasonlóan a többi demokratikusan működő államhoz – a hatalom megosztásának elvén alapszik, tehát a végrehajtó hatalomtól teljes függetlenséget kell élveznie az igazságszolgáltatásnak.
Azonban mindenféle pártpolitika nélkül is a miniszterelnök megjegyzése okot ad arra, hogy megvizsgáljuk az alapjogi sérelmek kapcsán felmerült perekben megítélt nem vagyoni kártérítési összegek létjogosultságát. Itt fontos megjegyezni, hogy ugyan a bírósági ítéletben nem vagyoni kártérítés szerepel, mert erre az ügyre a régi Ptk.-t kellett alkalmazni, de a jelenleg hatályos Ptk. szövege már a sérelemdíjat alkalmazza mint szankciót a személyiségi jog megsértése esetén – ideértve a személy hátrányos megkülönböztetését is –, így ennek a jogintézménynek a rövid áttekintése következik.
Sérelemdíj
A Ptk. szabályozása szerint akit személyiségi jogában megsértenek, sérelemdíjat követelhet az őt ért nem vagyoni sérelemért. A jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges. Mértékét a bíróság az eset összes körülményeire – a jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére, a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatására – tekintettel, egy összegben határozza meg.
Jelen esetben a kártérítéssel kapcsolatos közéleti vitát éppen a nem vagyoni kártérítés és a sérelemdíj fogalma közötti meghatározó különbségek okozhatják. Ennek megértéséhez a Ptk. vonatkozó részének kommentárjából idéznék néhány részletet:
„Ahogyan az már fentebb említésre került, az új Ptk. megszüntette a nem vagyoni kártérítés intézményét, és helyette bevezette a sérelemdíjat, mint a személyiségi jogok megsértésének közvetlen kompenzációját, illetve a pénzbeli elégtételt jelentő magánjogi büntetését. A változtatás célja az volt, hogy elkerülhetővé váljanak a nem vagyoni kártérítésben rejlő fogalmi ellentmondások és egyben az intézményhez kapcsolódó bírói gyakorlat bizonytalanságai is.
A fogalmi ellentmondás gyökere ott keresendő, hogy a magánjogban a kár mindenképpen pénzben kifejezhető, rendszerint összegszerűen is kimutatható vagyoni hátrányt jelent. A nem vagyoni sérelem viszont vagyonilag nem kifejezhető, és ezért összegszerűen nem határozható meg, következésképpen nem is lehet kiegyenlíteni. Nem vagyoni kárról és nem vagyoni kártérítésről szólni ezért fogalmi ellentmondás. A nem vagyoni sérelem ellensúlyozása pénzben történik ugyan, de nem nevezhető kártérítésnek.
Éppen ezeknek az ellentmondásoknak a kiküszöbölése érdekében a jogalkotó kiemelte az intézményt a kártérítési szabályok közül, és alapvetően a személyiségi jogok védelmének intézményeként kezeli.
Ezzel a megoldással biztosítja a személyiségi jogok megsértésével okozott következmények pénzben történő ellensúlyozását. Funkciója így adott esetben kettős: egyrészről kompenzációs szerepet tölt be a személyiségi jogsérelem tekintetében, és emellett magánjogi büntetésnek is tekinthető a hasonló jogsértések megelőzésének céljával.”
Meglehet, hogy a sérelemdíj megítéléséhez nem szükséges a hátrány bizonyítása, mégis érzékeltetésként fontos megjegyezni, hogy milyen szintű diszkrimináció érte a gyöngyöspatai roma származású tanulókat.
Általánosan jellemző volt, hogy nem az évfolyamuknak megfelelő tankönyvből tanultak, hanem legalább két-három évvel fiatalabbaknak valóból. Házi feladatot nem kaptak, ha önszorgalomból mégis írtak, azt nem ellenőrizték le. Felelniük sem kellett, a tanárok pedig nem magyarázták el nekik, ha valamit nem értettek.
Osztálykiránduláson egyszer sem voltak, sőt az egyik évben még az iskola által szervezett ünnepségére sem engedték be őket. Továbbtanulással a legtöbbjük ugyan megpróbálkozott, de még akiket fel is vettek szakiskolákba, ők is pár hónap után kibuktak, mert annyira le voltak maradva, hogy nem tudták tartani a tempót.
Az iskola felső szintjére, a nem roma gyerekek közé nem mehettek. „A lenti WC-t használhattuk csak, ami nagyon ocsmány volt. Ha véletlenül a fentibe mentünk, akkor szaktanárit vagy igazgatóit kaptunk” – mesélte az egyik volt diák.
És hol van az a három és fél millió forint (a legmagasabb megítélt kártérítési összeg) ahhoz képest, hogy valakinek éveken át meg volt tiltva, hogy egyáltalán érintkezzen a nem roma iskolatársaival, vagy ahhoz, hogy lehetőséget sem kapott arra, hogy rendesen megtanuljon írni-olvasni, és alapvető ismereteket szerezzen, hogy aztán megfelelő munkához jutva boldogulhasson az életben?
2003. évi CXXV. törvény az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról
2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről
Alapjogi tanok I.
képek forrása: Átlátszó Oktatás, Debreciner
