Mozi, színház, koncert vagy múzeum, manapság lényegében mind afféle „szolgáltatásként” áll a rendelkezésünkre. A legutóbbi múzeumélményem azonban nem egy szokványos látogatás volt. Bepillantást nyerhettem ugyanis a Magyar Nemzeti Galéria külvilág elől elzárt részébe és megismerkedhettem annak titokzatos és sajátos belső világával.
Amikor barátnőm, Fruzsi egy baráti összejövetel alkalmával arról mesélt nekünk, hogy restaurátorként dolgozik, rendkívül izgatottan kértük, meséljen róla, mivel is foglakozik pontosan. Fruzsi felajánlotta, hogy szívesen megmutatja nekünk, hogyan és mivel is telnek egy restaurátor mindennapjai. Így történt, hogy meghívást kaptunk egy látogatásra a Nemzeti Galéria kulisszái mögé.
Afféle speciális tárlatvezetést szervezett számunkra, ahol megmutatta, hogy jelenleg min dolgozik és megismerkedhettünk a kollégáival, akik mind kedvesek voltak, és készségesen álltak rendelkezésünkre, bármilyen kérdésünk adódott. Mindenki szívesen mesélt nekünk a restaurátori feladatok mibenlétéről és sokszínűségéről, miközben körbevezettek a különböző munkaterületeken.
A különféle műhelyekben különböző mesteremberek mindenféle művészeti korból származó műalkotások helyreállításán munkálkodtak. Akadt, aki szobrokkal foglalkozott, mások megkopott festményeket állítottak helyre, emellett voltak külön képkeretekre specializálódott restaurátorok, illetve olyanok is, akik egész oltárokkal dolgoztak, mindezt rendkívül szűk határidőkkel.
Rögtönzött kiselőadásaikból egyértelműen nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy itt nem csak valamiféle helyrepofozása történik a műtárgyaknak, hanem hogy ezek az emberek hihetetlen szaktudással rendelkeznek és munkájuk elképesztő precizitást és pontosságot igényel.
Egy-egy szobor vagy festmény kapcsán meséltek annak történeti és egyben művészettörténeti vonatkozásairól, nemcsak az alkotó művészről, hanem a korabeli művészeti és vallási életről illetve azalkotás mibenlétéről, valamint a felhasznált anyagok és eszközök összetételéről, ezek fizikai és kémiai összefüggéseiről is szót ejtettek.
Bemutatták például az aranyozás technikáját, ami egy annyira speciálisan nehéz feladat, hogy azt csak a legtehetségesebb restaurátorok végezhetik, mert az illető művésznek annyira kell koncentrálnia, hogy miközben mindkét kezével különböző mozdulatsorokat végez, még az sem mindegy, hogy hogyan veszi a levegőt, a felhasznált anyagok összetétele és illékonysága miatt.
Számomra a legmegragadóbb az az élmény volt, amikor egy terembe érve egy festményt restauráló művész fogadott, amint a nyitott ablaknál a meseszép panorámában gyönyörködve, zenét hallgatva dolgozott egy képen. Megtudtuk, hogy tulajdonképpen azokon a helyeken, ahol a festmény nagyon kopott, ugyan nyilván szűk kereket között, de lényegében az ő alkotói szabadságára és kezeire van bízva, hogyan is alakul a kép.
Mégis, amikor az egyik teremben egy olyan képhez értünk, amelyet Fruzsi restaurált és megkérdeztük, hogy miért nincs kiírva a neve, hiszen tulajdonképpen ezáltal ő is alkotójává vált, azt mondta, hogy ez a szép és egyben a nehéz is a szakmájában, hiszen tíz-tizenöt év múlva azt a festményt majd hozzá hasonlóan restaurálja valaki, de legalább addig is az ő keze munkáját hordozza, és ez neki elég.
Végezetül megtekintettük a Fortepan fotókiállítását, ami szintén nagyon megragadó volt, a Szürrealista mozgalom Dalitól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben elnevezésű tárlatra azonban már nem jutott időnk. Szerencsére ez október 20-ig továbbra is látogatható. Ha esetleg még nem láttátok, ne hagyjátok ki ti sem!
