A sorok között a kifejezéstelen tömeg
arcokkal ültetve terül szét
szemed előtt,
s résztvevő vagy ugyanúgy
ebben a bezárt teremben
magad, egyedül: mindenki között
Látszólag semmi sincs
mi összeköthetné az egyén pontjait
a tömeg koordináta-rendszerében
szakaszt formálva az összetartozás jelképeként
egy években és fordulókban mérhető távra
a fogadott hűség ujjrahúzott mértékegységét használva
A tekintet e sokaságon át mégis közbeékelődik
hidat építve a keresett partok fölé
átjáróként: büszkén sétálva kézenfogva rajt
a másikhoz fűzött kötődéseddel összebújva
tenyered vonalaiban szorítva a kezdet kezdetén e pillanatért vívott párbajt
Én vagyok az egyetlen néző,
ki a teremben így résztvevő,
s figyelem mások összekapcsolódását
bekuporodva az éppen kiszemelt szakaszon
nyüzsgő: végtelen, láthatatlan pont elfeledettségébe
ahonnan végül előbb az itt nem létezhető Magunkra tekintek:
Vonz ez a titokzatosság egyre közelebb Hozzád
nagyot lök Rajtam reggel ruha gyanánt felkapott álcád,
melyet olykor még Hozzám is vágsz,
hogy aznapra én adjam Rád
a tegnap szétdobált éjjel után: emléktől, gyengéd-tiszta érzelmektől összegyűrten
hogy induláskor ingedet lelkünk darabkái tartsák össze-törten
Távol taszít Tőled ekkor érzésem Irántad,
így az ajtóban meg kell hogy álljak
egyik lábbal még bent, a másikkal már kint
a küszöb talpon legyint
s amikor a kilincs beint
arcomnak, tudom:
el-
mész
majd Téged szemléllek:
Messziről és rejtve,
ahogyan szereted,
azonban végig Melletted:
csak sosem Veled már
ahogy ajtónk kulcsa a küszöbön túl
minden érzést kizár
Rólunk s Belőlünk minden egyes nap
a négy falnak hátrahagyva
Bár kiderülhetne valahogy,
ki nehezíti ezt meg:
Te beszélsz másról
Én erről hallgatok
s ezzel csak Egymást pörgetve érzületünk hosszúsági körén
Egyenlítővé szédülünk
s mégis mozog Bennünk tovább a Föld,
melyen ekkor már ájultan heverünk: Minket a Nap kering körül
Eszméletlen testünk körpályája vonalán
egy megcáfolt heliocentrikus világkép hevül
Végül
…
Végünk
A sorok között a kifejezéstelen tömeg
összetartozó arcokkal lakatol rám mostanra
teljes bezártságot
ebben a teremben
a fogvatartásodtól: ahol klausztrofóbia helyett Stockholm-szindrómát érzek
Látszólag semmi sincs
mi összeköthetné pontjaink
a tömeg koordináta-rendszerében
szakaszt formálva az összetartozás jelképeként
egy években és fordulókban mérhető távra
Kettőnk esetében
A tekintetünk e sokaságon át most mégis közbeékelődik
többet mesél bármelyiknél,
és ezzel ordítom ki magamból a feszengő némaságot túlkiabálva, rekedten:
én Hozzád tartozom Válaszul: elfordulásoddal ezt a pillanatunk is elfojtod
szemed ekkor kacsint másra
magamét lesütöm,
mígnem így leszek a tömeg nézőpontjából:
párosok közt az egyetlen prím,
ki kizárólag önmagával és ajtónkon belül Veled lesz osztható
a másokkal (meg)osztott használatban maradéktalanul
Kép készítője: Habulin Hanna Katinka
