A kérdés absztrakt szintjét ezúton nem árt konkretizálnunk, hiszen sokunknak a mindennapjaink része a „norma” szó, még ha nem is használjuk a hétköznapi nyelvezetünkben állandó jelleggel. De vajon mindenkinek ugyanazt jelenti ez a néhány betű?
Az Egyetem téren leginkább jogi normaként jelenik meg előttünk, melyet, mint fogalmat már ebben a szerkezetben is többféle értelemben használunk. Gyakran gondolunk rá normatív aktusként, a jogszabály szinonimájaként. A teljesség igénye nélkül a Karon töltött éveink utolsó szóbeli vizsgáit tekintem kiindulópontnak, annak tudatában, hogy a jelen információk mindössze átfogó jelleggel próbálják meg tükrözni a „norma” szó helyét a jogi stúdiumban.
Kezdjük is azzal, ami jogi tanulmányainknak a legtöbb ideig szolgál hű társául. Ez nem más, mint a polgári jogi norma. Elemei jellemzően nem egy normahelyen találhatóak. A hipotézis, azaz a tényállás, a norma alkalmazásának feltételei, életbeli tények absztrakt megfogalmazása, amelyet a jog relevanciával ruház fel. Szimultán (egyidejűleg megvalósuló) vagy szukcesszív (egymás után megvalósuló) tényálláselemekből tevődhet össze. Megvalósulását bizonyítani kell, kivéve vélelem esetében, amikor valószínű tényállást valónak tekintünk, illetve fikciónál, ami egy tudva valótlan tényállást valóságosnak elfogadó norma.
A diszpozíció, azaz a rendelkezés, a norma által előírt, követendő vagy tiltott magatartásnak felel meg. Ez lehet diszpozitív, vagyis a felek egyező akaratnyilvánításával eltérést engedő. Abban az esetben viszont, ha a felek eltérően nem rendelkeztek, a jogviszony tartalmát képezik, ennek egyik célja a tranzakciós költségek csökkentése. Lehet viszont kógens is, amikor a felekre kötelező, s egyező akarattal sem térhetnek el tőle, így a jogviszony tartalmát képezik, függetlenül attól, hogy a felek rendelkeztek-e róla.
A jogkövetkezmény tekintetében létezik pozitív jogkövetkezmény, vagyis joghatás, ez a rendelkezésben előírtak betartásának következménye, például a szerződés érvényessége. A szankció viszont, mint negatív jogkövetkezmény, a rendelkezésben előírtak megszegésének következménye, ami alkalmazhatóság szerint lehet objektív és szubjektív, célja szerint pedig represszív (büntető), reparatív (helyreállító), illetve preventív (megelőző). A normák között találkozhatunk különböző típusokkal, mint például önálló vagy nem önálló fogalom-meghatározó, hivatkozó (utaló) vagy épp generálklauzula (keretszabály).
Egy kicsit a közjog irányába evezve közelebbről is megtekintjük a közigazgatási jogi normát. A közigazgatási jog egyik sajátossága, hogy egy jogágba tartoznak olyan jogi normák, amelyek más jogágak esetén a jogágak elkülönülésének alapját jelentik (szervezeti jog, anyagi jog, eljárásjog). A közigazgatási jogi norma – a közigazgatási jog előadásokon oly sokszor hallott Madarász Tibor megfogalmazásában – a közigazgatási jognak, mint jogágnak az az alapegysége, amely a jogalkotó állami szerv normatív aktusának eredménye, a címzettnek szóló általános magatartási szabály a tartósság igényével való előírása.
A norma általánossága azt jelenti, hogy a norma rendszerint nagyszámú címzettnek vagy címzettek meghatározatlan körének szól, továbbá azt is, hogy a normában előírt magatartási szabályt a címzetteknek, valahányszor a norma hipotézisében meghatározott féltelek bekövetkeznek, folyamatosan vagy visszatérően tanúsítaniuk kell.
A már említett anyagi és alaki jogi normák csoportját a funkció szerinti megkülönböztetés hozta létre. Anyagi jogi normák fajtái közé tartoznak a meghatározott szervezettípust intézményesítő normák, a feladatmeghatározó normák, a hatáskört megállapító normák, a természetes személyek, szervezetek jogait, kötelezettségeit szabályozó normák és a szankcionáló normák. Az alaki jogi normákat alkotják a szervezeti és eljárási normák. Ha pedig nagyon egyszerűen szeretnénk megfogalmazni, akkor az anyagi jogi normák arra a kérdésre válaszolnak, hogy „mit?”, míg az alaki jogi normák arra, hogy „hogyan?”. Ettől viszont érdekesebb a közigazgatási jogi normák azon sajátossága, hogy két szerkezeti elemből állnak, a hipotézisből és a diszpozícióból.
Mivel az egyik legszívszorítóbb jogág és egyben tantárgy az Egyetem téren, fontos megemlékeznünk a büntetőjogi normáról is. A büntetőjogi norma csoportjába tartoznak azok a jogszabályok, amelyek a büntetőjogi jogviszonyt szabályozzák. A büntetőjogi norma magában foglalja a büntetőjog teljes forrásrendszerét az eseti bírósági döntéstől kezdve a kötelező jogegységi határozaton keresztül a törvényig. Tehát a büntetőjogi norma nem azonos sem a büntetőjogszabállyal, sem a büntetőtörvénnyel, hanem a büntetőjog materiális forrásainak összessége.
A különös részi norma felépítése, mint a büntetőjogi norma általános szerkezete tekintetében az előző jogággal szemben három elemet különböztetünk meg: a hipotézist (feltétel), a diszpozíciót (előírja, hogy hipotézis fennállása esetén norma címzettje milyen cselekményt tanúsítson), valamint a szankciót, mint jogkövetkezmény (amit a norma tartalma a diszpozíció teljesüléséhez kapcsol). Különlegesség, hogy a büntetőjogban a hipotézis és a diszpozíció részben összeolvad.
Ha azonban a vizsgáink vagy éppen a hosszú könyvtári tanulás után az Egyetem térről elsétálva felszállunk például a 47-es vagy 49-es villamosra, akkor rövid időn belül a Liszt Ferenc téren találhatjuk magunkat, ahol már a „norma” szó más tartalommal bír.
A zeneművészetben elsődlegesen arra az operára gondolhat a szakmai közeg, amelyet Vincenzo Bellini olasz komponista írt meg 1831-ben és az év decemberében mutattak be a méltán híres milánói Scalában. A kétfelvonásos opera az olasz operaszerző egyik legjelesebb opusza, számos híres zenei betét található benne, ugyanakkor drámai cselekménye okán is nagy népszerűségre tett szert.
A címszereplő Norma a Kr. e. negyedik században él Galliában, a római hódítások korában. A sors pikantériája, hogy szerelmének tárgya, nevezetesen Pollione római proconsul, az ellenséges táborból származik. A cselekmény elején éppen egy, a rómaiakkal szembeni felkelés körvonalazódik, amelynek vezetője éppen a címszereplő druida papnő. Norma egyik ifjú papnője, Adalgisa a csata előtti áldozatfelajánlás előtt vallja meg, hogy az ő szerelme ugyancsak Pollione proconsul.
Norma ezt hallva dühbe gurul és Pollionével közös gyermekük lesz bosszújának tárgya, mégis tettlegességig nem megy el lelkiismerete miatt. Norma bízik abban, hogy a hűtlen proconsul visszatér hozzá, azonban a római hajthatatlanul ifjú papnőjét szereti. Norma ekkor úgy dönt, hogy a rómaiakkal szembeni csata előtt önmagát áldozza fel az isteneknek, azonban ez a szándék visszatéríti Pollionét a papnőhöz. Az opera tragikus csúcspontján Norma és Pollione együtt vetik magukat az áldozati máglyára.
Az opera olyan ikonikus áriákat és zenei betéteket tartalmaz, mint a Casta Diva, illetve a gallokat harcra buzdító Guerra, guerra! című részletek. Ezeket a részleteket később a kor neves zongoraművészei is feldolgozták zongoratudásukat bemutató koncertfantáziáikban.
A magyar zenekultúrához az kapcsolja az operát, hogy Budapest egyik kedvelt kirándulóhelye, a Normafa is az operáról kapta a nevét. Ez a környék volt a pesti színház művészeinek kedvelt pihenőhelye, illetve 1840 nyarán az ünnepelt operaénekesnő, Schodelné Klein Rozália itt énekelte el egy kitüntetés átvétele után az opera híres Casta Diva áriáját.
Ám ha egy zongoristát kérdezünk a „norma” kapcsán, akkor lehetséges, hogy előbb Liszt Ferenc Norma-parafrázisa fog eszébe jutni, annál is inkább, mert éppen jelen hónapra esett az ötévente megrendezett budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny.
Liszt korának egyik jelentős improvizatőre volt. A nagy hangversenykörutak évtizedében a klasszikusok és kortársak művei mellett előszeretettel játszotta saját műveit is, amelyek ekkor még többnyire kedvelt operaáriák és betétek fantáziái és reminiszcenciái voltak. Nem szabad amellett a tény mellett elmennünk, hogy a zeneszerző ezeket a kompozíciókat „utólag” szerkesztette meg, tehát az ősváltozatuk mindig szabad fantáziaként hangozhatott el egy-egy récital műsorszámaként vagy záróműveként.
Fontosnak tartom egy magyar példa említését: Liszt 1840. február 18-án jótékonysági koncertet adott a soproni Kaszinó dísztermében. A műsor részletes programját Alan Walker is közölte az eredeti plakát alapján. Itt Liszt előre közölte, hogy a meghirdetett műsor előtt szabad fantáziát játszik Bellini A puritánok című operájának motívumaira. Hogy hogyan is hangozhatott ez a szabad fantázia, csak vágyakozhatunk ennek elképzelésére, azonban, ha a Liszt-összkiadás egyik kötetét levesszük, megtalálhatjuk benne a Réminiscences des Puritains de Bellini című kompozíciót, amely minden bizonnyal tartalmazhatja azt a zenei anyagot, amelyet szabad fantáziaként játszott koncertjein.
Ugyancsak kedvelt témája volt a magyar zeneszerzőnek egy másik Bellini opera, a Norma és ennek néhány hangzatos áriája vagy kórusa. Ennek írásos változata 1844-ben jelent meg Réminiscences de Norma címmel.
Mindazonáltal meg kell említeni azt a tényt, amelyet Alan Walker ugyancsak kifejt monográfiájában, hogy Liszt számára egyenesen kínszenvedést jelentett egy-egy operafantázia kézírásos változatának elkészítése, így nem meglepő, hogy folyamatosan halogatta ezek notációját. De hogyan is néz(hetett) ki egy liszti improvizáció?
A liszti operaparafrázisok alapján kijelenthető, hogy ezek a szabad fantáziák igencsak témagazdagok voltak, néha 3-4 témát is kiragadott az operából, amelyről úgy ítélte, a közönség számára tetszetős lehet. A témák bemutatását megelőzte egy terjedelmes bevezető, amellyel megalapozta a fantázia hangulatát. A bevezető rész legtöbbször – egyes kritikusok szerint öncélú és zongorapusztító – futamokkal tarkított volt, nem volt híján a liszti zongoratechnika megmutatkozásának: arpeggiók, kézkeresztezések és tercfutamok gazdagították a bevezető hangzásvilágát.
Egy-egy téma bemutatásánál egyéni harmóniákkal és hangszereléssel dolgozott, mégis a közönség számára felismerhetőek voltak a nagyáriák. A témák bemutatását követően a téma variációit mutatja be Liszt a zongoratechnikájára jellemző, korábbiakban említett kézkeresztezésekkel, brillante futamokkal, arpeggiókkal és akkordikus kísérettel. A Norma-parafrázis textúráját vizsgálva pedig kijelenthetjük, hogy Liszt improvizációnak sajátosságát az adta, hogy korábban nem tapasztalt terjedelmet foglalt el a zongorán, amely a több oktávnyi terjedelmű futamokban és a két kéz közötti dallamelosztásban csúcsosodik ki.
Most, hogy megtudtuk a „norma” egyfajta tág értelemben vett tartalmát is, érdemes belehallgatni a paragrafusok után a hangjegyek világába az alábbi link segítségével (Liszt Ferenc: Norma-parafrázis, előadó: Kocsis Zoltán):
Források:
Fazekas Marianna: Közigazgatási jog, Általános rész I.
Ambrus István – Gellér Balázs A büntetőjog általános tanai I.
Polgári jog I. előadások jegyzet
Zenetörténeti ismereteim
Normafáról készült kép forrása: x
