Egy idegen bolygón kékbőrű humanoid lények élnek, akik az embereknél jóval nagyobbak, hosszabb életűek és egy igen különleges életmódot folytatnak, elméjükkel pedig rá tudnak kapcsolódni a természetre. Ez mind ismerős lehet a filmkedvelők számára; nyilván mindenki tudja, hogy az 1973-as, francia-csehszlovák koprodukcióban készült A vad bolygó (La Planète Sauvage) című filmről van szó, amit ma ötven éve mutattak be Cannes-ban.
René Laloux (akinek az 1982-es Idő urait is köszönhetjük) filmje Stefan Wul azonos című könyvét eleveníti meg. A történet szerint az Ygam bolygón az őshonos Traagok/Draagok élnek, akik, ha éppen nem jószágként vagy pitiáner feladatokat ellátó rabszolgaként tartják a hozzájuk képest apró termetű embereket, a természetet járva vadásszák őket. Az emberek (a filmben Omoknak hívják őket, utalva a francia hommes=emberek kifejezésre) a Traagokhoz viszonyítva alsóbbrendű teremtményeknek számítanak, leginkább háziállatoknak vagy kártevőknek feleltethetőek meg, emellett nem is tekintenek rájuk érző lényként. Hamarosan kiderül azonban, hogy az emberek sokkal intelligensebbek, mint azt a Traagok feltételezték és ha nem veszik komolyan őket, óriási fenyegetést jelenthetnek rájuk nézve.
A film narrátora a még csecsemőként elkobzott Om, aki „gazdája” által a Terr (azaz terre, francia kifejezés a „földi” élőlényre) becenevet kapta. A cselekmény során megpróbál eltartói otthonában kutakodni, hogy belülről információt szolgáltathasson az ember alkotta bujdosó kolóniák számára, segítve ezzel azt is, hogy az emberek az Ygamot elhagyva új otthont találhassanak. Mindeközben a Traagok egyre komolyabb erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a maradék emberi létformát kiirtsák vagy fogságba ejtsék. A történet végül egy heroikus lázadással záródik, amelyben az emberek sikeresen megdöntik a Traagok hatalmát, kiharcolva ezzel egy szimbiotikus kapcsolatot az infraszemű lényekkel.
Vizualitásban a film a mai napig megállja a helyét; a kézzel rajzolt formák és az idegen alakok egy semmihez sem hasonlítható látványvilágot alkotnak. Ez a fajta megvalósítás mára teljesen kiveszett a filmiparból, ezért a film kellemes időket idéz vissza minden megtekintésnél. A minimális párbeszéddel a képekre hárul a történetmesélés feladata, amelytől a mű roppant erőteljes, szürreális és felkavaró lesz. Külön erénye a műnek a képi világhoz társított zene, amely szintén egy furcsa, álomszerű atmoszférát teremt (egyes kritikák szerint a zene szerhasználat közeli elmeállapotot idéz meg).
Tulajdonképpen akármelyik pillanatban le lehetne állítani a filmet és a megjelenő képek mindig rétegelt üzenetet közvetítenének. A Traagok bánásmódja a kicsiny emberi teremtményekkel bizarr tükröt tart az ember alsóbbrendű lényekkel, vagy más embercsoportokkal szembeni magaviselete elé.
Stefan Wul az elnyomó hatalom és a rabszolgasorba kényszerített népek közötti feszültséget festette le művében, ez pedig a filmen is szembetűnő. Néhány néző és kritikus az állatbántalmazásról és a szlovák megszállásról kommentárt vélt felfedezni a filmben, ám az alkotók közül ezeket senki sem erősítette meg.
Megtiszteltetés, hogy egy ilyen különleges alkotás napvilágot láthatott, továbbá az is, hogy a filmhez különböző streaming felületeken (Mubi, Youtube) könnyen hozzá lehet férni. Aki nyitott a szürreális, „pszichedelikus” alkotásokra, feltétlenül adjon neki esélyt, mert biztosan feledhetetlen élményben lesz része, egyúttal számos aktualitással és mély üzenettel bír, amely gazdagíthatja a kíváncsi nézőket. A filmnek készült angol nyelvű szinkronja, ám a francia nyelvet ismerők számára is külön élvezetet nyújthat a film, még úgy is, hogy inkább a képek és nem a dialógusok mesélnek nekünk.
