Az utóbbi pár hét több tekintetben is gondolatébresztő volt. Én nemcsak az egyetemi autonómia kérdését feszegettem magamban és magamon kívül is, hanem akarva-akaratlan visszaemlékeztem a boldog, közoktatásban eltöltött éveimre, amikor diákként még nem érzékelhettük testközelből a politikai szellő fújdogálását.
Egészen kicsi koromtól kezdve természetes volt számomra, hogy a családomnak, a körülöttem élőknek van véleménye a politikáról, szavazni járnak és a megvitatják dolgokat a hétórai híradó közben. Nem tudok visszaemlékezni olyan időszakra, amikor a családomban tanúja lettem volna egy adott párthoz való, igazi ragaszkodásnak. Ehelyett azoktól, akiktől gondolkodni tanultam a politikáról, mindig azt láttam, hogy az összes oldalt kritikusan szemlélve azt választják ki, amivel a legtöbb kérdésben egyetértenek.
Ebből következően, amikor az általános iskola ötödik osztályában először találkoztam párthű, dühvel vegyített politizálással, eléggé zavarba jöttem és kényelmetlenül éreztem magam , főleg azért is, mert lévén technika óra, épp egy madáretető elkészítésén fáradoztam. Tanárunk, ha nem a megfelelő válasszal álltál elő egy kérdésre vagy nem csináltad meg a házi feladatot, természetesen mínuszt adott és megkérdezte: „Te olyan hülye akarsz lenni, mint XY?” (XY alatt egy bizonyos, akkoriban sokat (le)szereplő politikusra kell gondolni). Én nemcsak a házit nem értettem, hanem azt sem, hogy mi köze a számomra felismerhetetlen valami meg nem szerkesztésének a hülyeséghez, de pláne XY politikushoz, akit a tanár nyilván nem azért tart hülyének, mert szintén nem tud szerkeszteni.
Ugyanezen tanárom tanórákon gyakran játszotta le nekünk a kedvenc együttesének (mely nem kifejezetten titkolta politikai hovatartozását) turulmadarakkal és egyéb, hasonló motívumokkal tűzdelt dalait, melyek, bár alkalmasak voltak arra, hogy ne kelljen csendben faragni, mégis kissé túl intenzívek voltak az akkoriban még csupán bimbózó nemzeti érzelmeim számára.
Ezeknek a tanórai politikai fröccsöknek talán egyetlen, diákként pozitívumként értékelhető mozzanata abban nyilvánult meg, hogy a technika dolgozatok során (melyeket jeles magyar feltalálók életéből írtunk rendszerint) lehetett segédeszközt használni, amennyiben rovásírással írtad meg a „puskát”.
Tizenegy évesen magamtól is sejtettem, hogy egy tanár részéről az efféle magatartás nem igazán etikus, pedig a jelenség nagyon is elterjedt, és többségünknek valószínűleg vannak hasonló élményei.
Vannak azonban ideális esetek is, amikor a tanár a hivatásához méltó módon hívja fel a figyelmet a különböző nézőpontokra és saját, személyes véleményét nem kifejtve bíztat a kulturált vitára, amely szerintem nemcsak belefér, hanem be is teljesíti a köznevelési törvény 3. § (3) bekezdését, mely szerint: „Az állami és települési önkormányzati nevelési-oktatási intézményben az ismereteket, a vallási, világnézeti információkat tárgyilagosan, sokoldalúan kell közvetíteni, a teljes nevelés-oktatási folyamatban tiszteletben tartva a gyermek, a tanuló, a szülő, a pedagógus vallási, világnézeti meggyőződését”.
Bár az aktuális események sok tekintetben felkavaróak, abszolút pozitívumként mégis ki tudom emelni, hogy a társadalomba vetett hitemet valamelyest visszaállítja az az összetartás, amit az egyetemen és hallgatótársaim körében is tapasztaltam. Azt kívánom, hogy amikor gondolkodni tanítjuk a következő generációt a politikáról, a fentebb említett sokoldalú és tárgyilagos közvetítés legyen az irányadó az együttműködésre nevelés mellett, mert ha egy valamit tanultam az elmúlt időszakban, akkor az az, hogy csak akkor érhetünk el eredményeket, ha arra koncentrálunk, amiben egyetértünk, és nem azon vitatkozunk, amiben nem.
kép: www.sulinet.hu
