Sokan tudjuk, hogy Ruth Bader Ginsburg milyen sikereket ért el életében, de fontos megemlíteni azt is, hogy milyen nehézségek árán jutott el ezek megvalósításához. Sokszor nemcsak a cél számít, hanem maga az út is, ami az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságához vezet.
Ruth Bader Ginsburg 1933-ban született Brooklynban, munkásosztálybeli családba. Szülei zsidó emigránsok voltak, apja Odesszából (Orosz Birodalom), anyja Krakkóból (Osztrák–Magyar Monarchia) származott. Kiskorában Joan néven hívták, beceneve Kiki volt a „kicky” szóból, mivel csecsemőként sokat rugdalózott. Főként nővére hívta így, aki hatévesen meghalt agyhártyagyulladásban, ekkor Ruth még csak tizennégy hónapos volt. Több Joan nevű osztálytársa is volt, ezért a félreértések elkerülése végett kezdte el használni második nevét. A családban a konzervatív zsidó vallást gyakorolták, egy East Midwoodban található zsinagógába jártak, ahol héberül tanult.
Édesanyjának éles esze és műveltsége ellenére nem volt lehetősége egyetemre járni, gyári munkát vállalt, hogy saját testvére – vagyis Joan nagynénje – egyetemi tandíját ki tudja fizetni. Mindent megtett, hogy lánya rendes oktatásban részesüljön, Joannek történelemtanári pályát szánt. Az édesanyának nagy szerepe volt Ruth Bader Ginsburg későbbi sikereiben, általa tanulta meg a legfontosabb értékeket, és könyvtárba is rendszeresen jártak. Középiskolás évei alatt anyja rákos beteg lett, lánya ballagása előtti nap hunyt el.
Gimnázium után a Cornell Egyetemen tanult bölcsészettudományt, itt ismerte meg férjét. Martin David Ginsburg adójogászként dolgozott, emellett kémia diplomával rendelkezett. Fiatalkora során ő volt az egyetlen férfi, aki értékelte eszét és nem a külsőségeket tartotta szem előtt. Martin társasági ember volt, szeretett a figyelem középpontjában lenni, míg Ruth komoly és visszahúzódó volt. A diploma megszerzése után összeházasodtak, majd megszületett első gyermekük, Jane. Férjét nem sokkal később besorozták, két évet szolgált Fort Sillben. Bár a bírónő elmondása szerint a 40-es években a lányok számára a fontosabb minősítés nem a B.A., hanem a Mrs. volt, boldog házassága 56 éven át tartott.
Ruth Bader Ginsburg eredetileg nem a női jogokért való harc miatt választotta a jogi pályát. Úgy érezte kitűnő jogász lenne, a bölcsészethez nem volt tehetsége. 1956-ban kezdte meg jogi tanulmányait a Harvard Egyetemen, mely az 50-es évek elején nyitotta meg kapuit a nők előtt is, így az ötszáz fős évfolyamon egy volt a felvett kilenc nő közül. Ennek ellenére az akkori dékán, Erwin Griswold leszidta a nőket, amiért tehetséges férfiak elől veszik el a helyet az egyetemen. A problémát az jelentette, hogy ha egy nő kiállt a nemi egyenlőségért, a lehetőségei jogi tanulmányai során nagyon szűkre korlátozódtak.
Férje az egyetemi évei végén nagyon beteg lett, hererákkal diagnosztizálták. Ruth Bader Ginsburg életében ez azt jelentette, hogy egyszerre kellett nevelnie lányát, ápolnia beteg férjét, ellátnia a házimunkát és kiválóan kellett teljesítenie a Harvardon is. Saját kurzusai mellett férje óráira is bejárt jegyzetelni, így a betegség ellenére tanulmányaiban nem maradt le. Éjszakánként alig három órát aludhatott, de még így is a legjobbak közé tartozott az egyetemen kiváló eredményeivel. Miután férje felépült, állást kapott New Yorkban.
A Harvard dékánja nem hagyta, hogy Ruth az egyetemen fejezze be tanulmányait, ezért végül a Columbia Egyetemen szerezte meg diplomáját évfolyamelsőként.
Kitűnő eredményei és neves iskolái ellenére sem talált magának munkát, a nőket nem fogadták el értelmiségi körökben, visszautasították azzal az indokkal, hogy nem állnak készen hölgyeket alkalmazni. Ekkoriban a statisztikák szerint háromból egy nő dolgozott háztartáson kívül, a női jogászok száma pedig 1983-ra 2%-ról csupán 15%-ra növekedett a New York Times magazin alapján. Gyakornoki munkát vállalt, ahol sikerült is helytállnia, mégsem kapott állandó munkalehetőséget. Tizenkét irodába jelentkezett, ebből csak kettő hívta interjúra, munkát viszont egyik sem ajánlott számára.
Végül a Rutgers Egyetem és a Columbia jogi karán kezdett el oktatni, ahol az első női professzor volt, de sokkal kevesebbet keresett, mint férfi kollégái. Svédország jogrendszerét kutatta és a fordításokban, kiadásokban segédkezett. 1972-ben az ACLU Women’s Rights Project társalapítója és vezetője lett, ahol új tradíciók kialakításában tettek lépéseket a kialakult korlátok lebontásával és a lehetőségekhez vezető út biztosításával.
Mivel a nők elleni diszkriminációt nemcsak jogászként érzékelte, de saját bőrén is tapasztalta, ezért az egyenjogúságért vívott harc vezéregyénisége volt. Bíróvá válását megelőzően hat jelentősebb ügyet képviselt az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága előtt, ezek közül ötöt sikerült megnyernie. Úgy vélte, hogy a kialakult diszkrimináció ellentétes az Amerikai Egyesült Államok alkotmányával, ami inspirálta őt a változtatások véghez vitelére. Ezzel együtt védelmezte természetesen a férfiakat is, ha a hátrányos megkülönböztetés őket érintette. A bírák körében előírt talár viselését férfiak számára találták ki, így megjelenését mindig különleges gallérral díszítette, ezzel stílusikonná vált. A nehézségek legküzdése végül hatalmas sikerekhez vezetett, a többi pedig már történelem.
„Az emberek néha megkérdezik tőlem, mikor lesz elég nő a Legfelsőbb Bíróság soraiban, a válaszom: amikor kilencen lesznek. Az emberek megdöbbennek, de régebben mindig kilenc férfi volt, és soha senki nem vetett fel ezzel kapcsolatban kérdést.”
