„Manapság, amit szeretünk, azt felmagasztaljuk, amit pedig nem, azt lábbal tiporjuk. Ez a világ rendje.” – hangzott el egy kocsmai beszélgetés során egyik ismerősöm szájából, miközben a hazai közéletet értékelte. Ez a fajta gyűlöletkultúra áthatja a mindennapokat, amelynek csak egy szelete a cancel culture. Itt az ideje, hogy beszélgessünk róla.
Előzetesen tisztázni szeretnék pár alapvető kérdést a gyűlölet témakörében. A gyűlölet az élet természetes része. Számos keleti vallás tanítja például, hogy a gyűlölet emberi tulajdonság, amely megszelídítésére törekednünk kell. Ha uraljuk a gyűlöletünket, akkor felül tudunk emelkedni önmagunkon, és az emberi gyarlóságon, ily módon is közelebb hozva a földi fájdalmaktól való szabadulást.
A nyugati kultúrkör ezt az elképzelést a názáreti Jézus parancsaiból merítette. A Biblia szerint ugyanis ő arra utasította tanítványait, hogy úgy szeressék felebarátjukat, mint önmagukat. Lehetne teológiai módszerek segítségével napokig elemezni ezt a mondatot, azonban egy elvárást biztosan felállított ezzel a keresztények elé: a gyűlöletet el kell engedni.
Nem szabad a másik ember elképzelései iránt tartós haragot táplálni. Ezen elképzelés néhány évtizede nagyon nagy teret nyert a mindennapokban is. Az emberi közösségek igyekeznek egyre toleránsabb és gyűlöletmentesebb társadalmakat létrehozni.
Miért kell mégis beszélnünk erről? Mert tapasztalom szerint a modern, globális társadalmunkban elképzelhetetlen nem haragudni a másikra. Sőt, az sem elképzelhetetlen, hogy gyűlölünk dolgokat, mert nekünk nem tetszenek. Túl sok az ismeretlen, szokatlan, zavaró, vagy ha tetszik idegesítő tényező egy ember életében. Érezhetünk gyűlöletet a lila színű falak látványától kezdve a madarak ketrecben tartásáig lényegében bármi iránt.
Nincs probléma ezzel addig, amíg az így felgyülemlő indulatokat valamilyen, a társadalom számára is használható, konstruktív erővé vagyunk képesek formálni.
Számos sportban vagy akár a művészetekben egy kis harag, indulat néha egyenesen csodákra képes. Nem valószínű, hogy Dante Isteni színjátéka ilyen kimagasló alkotás lenne, ha nem haragudott volna annyira egyes ellenlábasaira a költő, hogy minden ellenfelének egy külön pokolbéli bugyrot képzeljen el. Az sem valószínű, hogy egy birkózás során a versenytársat harag nélkül vagyunk képesek megütni az után, hogy ő is többször ártott nekünk. Viszont ezen kifejeződései az agressziónak nem roncsolják az emberi közösséget, ami pedig egy kulcstényező. Máskülönben szépen lassan a társadalom tagjainak egymásba vetett bizalmát és közös morális kódjait törnénk darabokra.
A fenti gondolatmenetet folytatva szeretném tehát elétek tárni a „cancel culture” jelenség rövid leírását a teljesség igénye nélkül. Szerintem ezen jelenség bőven megérne egy pár szociológiai tanulmányt is, megjegyzem, ehhez képest meglepően kevés a magyar és nemzetközi szakirodalom ebben a témában. Arra figyelemmel pedig kiemelkedően meglepő ez a hiány, hogy napjainkban a cancel culture a véleményszabadság elfojtásának egyik legfőbb eszköze.
A „cancel culture” a 21. század egyik sajátos találmánya. Általánosan elfogadott magyar fordítása nem létezik. Olvasható az interneten olyan összehasonlítás a témáról, amely az ókori Athén demokratikus jogintézményeinek az egyikéhez, az osztrakizmushoz (cserépszavazáshoz) hasonlítja a jelenséget. Ez a hasonlat kicsit, lássuk be, erős, de koránt sem alaptalan. Ugyanis azt a jelenséget próbálja megfogni, amely keretében a tömegek „random” szavazatai alapján kiutálnak egyes közéleti szereplőket az államukból (poliszukból). Innen közelítve valóban le tudunk vonni egyes párhuzamokat a két intézmény között. Bár a modern fogalom konnotációja egy „bullying” hatást is hordoz, hiszen a „cancel culture” célja végső soron a megfélemlítés. Alapvetően a „cancel culture-t” tehát a következőképpen lehet a legjobban leírni: amikor valakit nézetei, közéleti felszólalásai, vagy közéletről alkotott véleménye miatt hátrányos helyzetbe taszítják a társadalom tömegei.
Az említett hátrányok széles skálán változhatnak. Lehet akár bűncselekménnyel való nyilvános megvádolástól kezdve a munkahelyről – mondvacsinált indokkal – történő elbocsátásig szinte bármi. Ez utóbbira remek példaként hozható fel a színészek botrányos elbocsátása egyes stúdiókból. Például Gina Carano (Mandalorian sorozat szereplője) és Kevin Spacey (House of Cards sorozat szereplője) is azért kényszerültek visszavonulni a szerepléstől, mert a munkáltatóik a kétes véleménynyilvánítások és hamis vádaskodások hatására megijedtek, és szerződést bontottak velük.
Az itt említett hátrányok azonban nem feltétlenül csak jogi szankciókban csapódnak le. Az esetek nagyobb részében az adott személy nyilvános megszégyenítése játszik kulcsszerepet. A cél az ember olyan mértékű megbüntetése, amely hatására egy életre elmegy a kedve újra hasonló véleményeknek hangot adni.
Egy kicsit olyan ez a helyzet, mintha „Gipsz Jakab” véleménye sértené valamilyen tömeg identitás-buborékát, melyre reagálva társadalomban egyfajta instant kitagadással lépnek fel ellene. Amikor pedig a társadalom kitagad valaki, akkor minden lehetséges módon meghurcolják.
A jelenség valahol elképesztően szomorú, mert teret enged számos értékes közéleti diskurzus elhallgattatásának, emellett pedig az emberek elfojtott gyűlöletének ad eresztéket. Simán lehet, hogy csak azért célozzák meg az adott személyt, mert éppen találtak rá száz olyan alakot, aki ki nem állhatja őt valamiért. Így pedig könnyen bemocskolható bárki egy vélemény miatt.
Sőt, egyes negatívabb hangok szerint az arctalan tömegek irányítására is alkalmas ez az eszköz, emiatt politikai fegyverként is visszaélnek vele. Nem részletezném most ezt a kérdést, véleményem szerint – mivel a politikában minden csak egy eszköz – a „cancel culture” is csak egy szerszám a munka elvégzéséhez egyes politikai szereplők számára.
A politikai és kulturális közösségek egyébként is nagyon jól megfigyelhetően polarizálódnak számos helyen. Ezzel párhuzamosan, pedig elkezdik alkalmazni a saját ideológiai diskurzusuk mentén a „cancel culture”-t.
Az egyik iskola szerint, azon személyek ellen használható fel a „cancel”, akiknek az értékrendje nem fér össze a legújabb értelmezésű liberális világrenddel. Ez utóbbi csoport képviselői a „politically correct speaking” élharcosai, akikre az is jellemző, hogy akár azokat az embereket is „cancel-elik” a közéleti diskurzusukból, akik a legapróbb rosszindulat nélkül kimondanak egyes „tiltottnak” megjelölt szavakat. Jártak úgy football bírók, hogy a többségében fehér mezes és a többségében rózsaszín mezes csapatok közül a „színes játékosok”-nak titulálta a rózsaszín mezeseket, amely azonban „triggerelte” a politikailag korrekt iskola tagjait. Ezen közösség lobbizásának hatására a bíró végül elvesztette a munkáját.
Az előbbi példa jól illusztrálja, hogy ez a véleménycsoport (és majd a másik is) folyamatosan arra törekszik, hogy kitörölje a kultúra képzeletbeli szövetéből ideológiai ellenlábasait. Ezzel csak a saját diskurzusukra értelmezve „valódi kultúrát”, amely nem tartalmazhat más elemeket, csak azokat amelyeket ők nem „cancel”-eltek.
Emiatt én egyfajta visszásságot vélek felfedezni ezen szemléletmód képviselőinek saját érvrendszerén belül: ők ugyanis magukat híresen elfogadónak és az úgy nevezett „safe space” élharcosainak titulálják. Az ilyen „biztonságos közegek” minden embernek járnak nézetük szerint, amelyből az következne, hogy ők mindenkinek meghagyják a saját kis terét a cselekvésre és a véleménynyilvánításra. Akkor miért rekesztjük ki mégis azt az embert a közösségből, aki a szavakat a klasszikus értelmezésük szerint használja? Miért jár retorzióval, ha ezzel nem árt senkinek sem jobban, mint amennyi társadalmi hasznot hozhat véleményével, felszólalásával?
A másik oldal képviselői erre reagálva pedig már úgy látják, hogy a saját, konzervatívabb értékrendjüket minden olyan cselekmény – amely kicsit is modernebb, liberálisabb köteléket szabna a társadalom számára – támadás alá helyezi. Éppen ezért általánosságban elmondható, hogy szeretnek kikezdeni a kommentmezőben az összes olyan emberrel, akik például #acsaládazcsalád kampányban támogatásukat fejezték ki. Számukra az ultra-konzervativizmus és az esetlegesen bántó célokra felhasznált kereszténység, nacionalizmus a fő ideológia, amelyet védelmeznek hozzászólásaikkal.
Úgy gondolom, éppen a hangoztatott értékrendje miatt különösen visszás, amikor ez a csoport a „cancell”-el él: nem csak azért, mert véleményem szerint egy ténylegesen keresztény ember toleráns mások cselekedeteivel szemben, hanem amiatt is, mert sokan kiforgatják a konzervatív és a nacionalista ideológiákat a klasszikus értelmezésükből. Meglátásom szerint itt a cél nem az, hogy megvédjék a régebb óta fennálló kulturális szabályokat az újaktól: cselekedeteiket egyszerűen a gyűlöletük tárgyának rutinszerű tönkretétele motiválja. Leginkább internetes pocskondiázás formájában, amely egyes esetekben akár az internetes zaklatás bűncselekményével is felér. A zaklatás végső célja pedig, hogy elvegyék ellenfelük kedvét a közéleti témáktól.
Végső soron mindkét oldal csak egyvalamit akar: azt, hogy a saját véleménybuboréka váljon irányadóvá az egész világon. A végső cél pedig, hogy az egyik eltörölje a másik kultúráját, akit erőszakosan gyűlöl.
Ez azonban – sajnálatos módon – éppen az általuk nagyra becsült diverz, innovatív, haladó szellemű kultúrának a kiiktatásával járhat együtt.
A kultúrából nem lehet úgy letagadni elemeket, hogy ezzel az egész kultúra létjogosultságát meg ne kérdőjeleznénk. Ami persze egy rossz dolog, mert örök küzdelmet generál az társadalom különböző részei között. Arról nem is beszélve, hogy kényszerűséget teremt egy egyszerű közember véleményének elfojtására, pedig az átlagember csak szeretné kimondani, hogy mit gondol a közérdekű dolgok alakulásáról. Viszont, ha a folyamatok ebbe az irányba haladnak tovább, nem fogja tudni megtenni, mert a társadalomi kurzusok/iskolák tagjai követelni fogják tőle az általuk elvárt válaszokat és cselekedeteket. Meglátásom szerint a „cancel culture” tehát a vélemények passzív elfojtásához vezet, egy olyan kultúrában, ahol a véleménynyilvánítás elvileg szabad.
Sajnos ma már elmondható, hogy az elemi gyűlölet ideológiai, vallási, eszmei és kulturális alapon annyira erős lett, hogy mondatokat, könyveket vagy egyenesen személyeket tiltanak ki a kulturális életből – annak érdekében, hogy a tömeg gyűlöletét ne valamilyen társadalmilag hasznos tevékenység felé tereljék, hanem saját célok elérésére. Ez régen sem volt másként, elég csak a római proletariátus politikaformáló hatására, vagy az osztrakizmosz intézményére gondolnunk.
A 21. században véleményem szerint azonban törekedni kellene a „cancel” elkerülésére, és szükségszerű lenne a világot a gyűlölet kultúrájából a klasszikus békés együttműködések világába terelni. Félreértés ne essék. Mint a cikk elején is említettem, nem hiszek a teljesen konfliktusmentes életben, azonban mindig jobb azért küzdeni, hogy a gyűlölet ne legyen a közélet része. Ezt pedig akár a „cancel culture” által okozott bullying ellenzésével is elkezdhetnénk.
