Pár hete láttam egy 2018-as olasz filmet „Az ember, aki megvette a Holdat” címmel. A történetben egy, már megöregedett szardíniai halász bejelentette a helyi földhivatalnál, hogy ő igényt tartana a Holdra, mindezt még az űrutazások korszaka és az 1969-es holdra szállás előtt. Fel kell tenni a kérdést: hogyan is kapcsolódik a mai témánkhoz egyáltalán ennek az abszurd alkotásnak ez az abszurd gondolatisága? A következő évtizedekben a folyamatosan fejlődő űriparban ugyancsak – mint a filmben is – központi téma lesz a magánszféra az űrutazás terepébe csomagolva.
A magánűrutazás témakörét érdemes két részben tárgyalni: az első szakasz a tőke befektetése, a második pedig az utazáson való részvétel.
A magánűrutazás első fázisa: a befektetés
Az emberiség évezredekkel, évszázadokkal, de még pár évtizeddel ezelőtt is csak innen lentről bámulta az eget, és vágyakozott a csillagok közé. Először az állatok közül az amerikaiak egy csimpánzt, Hamet, míg az oroszok egy Lajka nevű kutyát küldtek fel. Később a hidegháború két szuperhatalma részéről már embertársaink is kimerészkedtek a világűrbe, professzionális, hivatásszerű űrhajósokként. Először tehát az űrutazást az államok, mint – egyrészt a nemzetközi presztízs miatt, másrészt kutatási célzattal – közpénzből finanszírozva tették lehetővé.
A világűr nemzetközi jogi keretrendszerét 1967-ben alkották meg, a Világűr egyezmény néven ismert, Moszkvában és Washingtonban aláírt – itthon az 1967. évi 41. tvr. által implementált – nemzetközi szerződés keretében. A II. cikk szerint a világűrt „sem a szuverenitás igényével, sem használat vagy foglalás útján, sem bármilyen más módon egyetlen nemzet sem sajátíthatja ki”. Az I. cikk pedig rögzíti, hogy „A világűrt, beleértve a Holdat és más égitesteket, valamennyi állam az egyenlőség alapján és a nemzetközi joggal összhangban minden megkülönböztetés nélkül szabadon kutathatja és használhatja, és az égitestek minden területére a bejárás szabad.” Magyarul senki sem foglalhatja el, viszont bármelyik állam használhatja a világűrt, mint az emberiség közös örökségét, akár csak utazás céljára is.
Hipotetikus, örökérvényű célját, miszerint a szuverén államok kapcsolata támogató jellegű a kutatást és közös használatot illetően, legyen szó bármilyen űrprojektről, az említett I. cikk fekteti le. Azonban a célszerűséget figyelmen kívül hagyták, és a 90-es évek hidegháború utáni Amerikájában több kudarc (lásd a 2003-as Columbia-űrsikló katasztrófa) kívánta meg, hogy a költségvetés egyre kisebb és kisebb részét fordítsák űrprojektekre. Ebből következően Barack Obama 2011-ben bejelentette végérvényesen, hogy befejezték a Constellation-t, ami az 1972 óta tartó állami űrsikló-program végét jelentette.
Emellett azonban ott volt a magántőke, amely ekkorra már felduzzadt a globalizált piacon, és várt arra, hogy beszálljon valamilyen nagy volumenű ágazatba.
A NASA-nak pedig a Nemzetközi Űrállomást és más programjait továbbra is táplálnia kellett anyagiakban, így már a 2000-es évek óta együttműködött több magánbefektetővel, tech-céggel, köztük a 2002-ben alapított SpaceX-szel.
Újabb kérdést kell feltennünk, mégpedig, hogy mennyire lehet business és befektetés egy ennyire drága üzletág és lenne-e rá kereslet? A válasz az, hogy hosszú távú befektetésnek kiváló, és mint a földi környezetünkben, akik a kereskedelembe hamar beszálltak egy-egy régióban – legyen szó bármilyen innovációs termékről, szolgáltatásról – később, hogy ha nem is monopol, de előnyös helyzetbe kerültek az adott piacon. Az űr pedig eddig kereskedelmileg, szolgáltatások terén, ha nehéz terep is, de egyedi és kiaknázatlan. A kérdés második felére a választ pedig az űrhivatal adja, amely kimondta, hogy a Nemzetközi Űrállomás várja az űrturistákat 2020-tól.
A magánűrutazás második, gyakorlati fázisa: a közösségi utazás
A sok tőkeinjekció mellett azonban ne higgyük azt, hogy még nem voltak űrturisták Hamen és Lajkán kívül a világűrben, mert például Dennis Tito amerikai üzletember 2001 április végén egyhetes űrkiránduláson vett részt, és azóta több dollármilliárdos is járt már a Nemzetközi Űrállomáson. (Charles Simonyi magyar származású szoftverfejlesztő milliárdos már kétszer is.)
Meg kell említeni, hogy Tito és a többi civil turista is az oroszok űrjárművén utaztak, és a Szojuz – 20-25 millió dollárért – továbbra is bárkit elvisz szívesen.
Azonban a NASA körüli projektek törekednek a „fapados” utazások létrehozására is. Ehhez volt tavaly fontos lépés a SpaceX CrewDragon eseménye, amely Doug Hurley és Bob Behnken személyében két űrhajóst utaztatott meg a NASA és Elon Musk cége által összebarkácsolt űrhajón. Ezzel pedig majd egy évtized után újra van amerikai jelzésű űrsikló, így az oroszok nélkül saját berkeken belül tudnak projekteket tervezni és megvalósítani. Ez a kirakós egyik darabja.
Az újrahasználható űrjármű létrehozása a másik darab, ami az elmúlt években a SpaceX hordozórakétáival valósult meg. Ezek a rakéták nem égnek el leszálláskor a légkörben, a kereskedelmi szállítás velük már lehetséges. Ilyen rakétával próbálkoznak az oroszok Szojuz-7 elnevezés alatt, mivel már a közel hatvan éve katonai költségvetésből támogatott és fejlesztett, de csupán egyszer használatos Szojuzokat leváltanák lassan. A nemzetközi verseny tehát újra egyre fokozódik
Hogyha összeérne a két irányvonal, akkor ez értelemszerűen jelentősen lecsökkentené az személyszállítási költségeket legyen szó akár kutatási, akár turistaútról.
Azonban a környezetvédelem szószólói ellenzik a gyakorlati kísérleteket, hiszen csak az említett Dragon háromszázkilencvenöt óceánon átrepülő utasszállító által kibocsátott szén-dioxid mennyiséget juttatott a légtérbe.
A civil űrutazásról – amikor megvalósul – vizionálhatjuk, hogy mekkora reklámértékkel fog bírni a legelején. Gondoljunk annak idején az űrugró Red Bull Stratos projektre, Felix Baumgartnerre vagy arra az Elon Muskra, aki napjaink hatalmas social media különce és kedvence. (Példakép az átlagember számára akkor is, ha az ő projektjei egyelőre a gazdagoknak szólnak elsősorban.) Egy-egy űrturista is egyfajta társadalmi celebséget élhet majd meg egyéb teljesítményétől függetlenül. Tom Cruise például az űrben forgatja majd a Mission Impossible következő részét, ami akármilyen is lesz, biztos babér és hype lesz a film körül.
A közelmúlt eseményei alapján tehát láthatjuk, hogy már magánszemélyek is mecénásai lehetnek ezeknek a dollármilliárdos projekteknek. Az érme egyik oldala, miszerint az űrprogramok létrejöttében anyagi szerepet vállalnak, már megvalósult a közelmúltban. A másik oldal ugyancsak zajlik, hiszen a szupergazdag hobbi-asztronauták hosszú távú befektetőkből haszonélvezővé válnak a szemünk előtt és a fejünk fölött.
Vannak tehát már sokkal drágább nyaralások a földieknél, mint például a bő egy órás űrséta vagy a Szojuz által említett űrturizmus, azonban az űrutazási irodák tömeges prospektusaira és last minute útjaira még várhatunk, hogy Hamhez hasonlóan – ösztönösen szájtátva csodálhassuk a Kármán-vonalon túli, Földre néző panorámát akár a Holdról.
